Hámori Ottó
Kötetek sora. Kis füzetek, amelyek önmagukban is egy-egy nagy regény téziseit – vagy mondom így: lehetőségeit – adják s amelyek bár önállóan is olvasmányélményt kínálnak, igazi jelentőségüket egymást erősítve kapják. Mint a sorozatok általában – amikor majd teljes egységgé szerveződnek. Ámbár itt e teljesség aligha lehetséges, hiszen ez a sorozat egy eleven életfolyamat egy-egy szakaszát, fejezetét emeli ki az összefüggő egészből, fölidézve hőseink – többségükben még lezáratlan – életpályáját: építve ezzel egy sajátos szemléletű mai filmtörténelmet is.
Nyomtatásban megjelent művekről szólva illendő – ülendő?, kötelező – legelőbb is a szerzőről, erényeiről, tehetségéről beszélni. S majd utóbb a hatásról, amelyet a gonddal, felelősséggel írott mű olvasóiban ébreszt. Hanem itt ezek a szabályok nem érvényesek. Nem könyvekről, de kis kötetek sorozatáról van szó, s a kötetek szerzői nem „szerzők”, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a fiction irodalmi világában a nem létezőt a valóságosnál valóságosabbá formáló, mert sokféle valóságot egyetlen s már letagadhatatlan sorssá, s így a meg nem történtet a valóság elvitathatatlan részévé tevő írók műveinek esetében szerzőről, joggal beszélhetünk. Élt-e valaha Bellow Herzogja? Hát Gregořij Meljehov? Hát az a bizonyos Hamlet, a dán királyfi, ott Helsingőrben, a bástyák alatt? S mégis, vajon nem úgy beszélünk-e róluk, mint akik velünk együtt megélték az emberiség közös történelmét.
Azután máskor, éppen ellenkezőleg, a nem-fiction, pontosabban, szigorúbban – a néha a manipulációk világába tévédő, de oly lelkes igyekezettel, a műfajteremtő műveknek kijáró buzgó örömmel üdvözölt – dokumentarista alkotások hőseit nem rekesztjük-e ki a valóságból, mondván: egyedi esetek.
Fiction, nem fiction – nem minőségek. Csak műfajt jelölnek, igaz, azt sem pontosan.
Ezt a sorozatot az olvasó ember azért is fogadhatja érdeklődő jó kedvvel, mert – egyébként sem ebbe, sem abba a kategóriába nem sorolhatván – mégis sokszoros élményt ad. A kötetek írói nem kényszerülnek a „nagy sorsokat megálmodta tó” írói magányba, hiszen hőseik – szerzőtársaik. Alkotó emberek – a valóság és a fantázia világában drámákat és sikereket megélt, világméretekben ismert, értett, elfogadott személyiségek – mint akármely jeles regény- és drámahős. így azután ezeknek a kis életrajzi köteteknek a címben jelzett személyiségek végül is önmaguk a megteremtői – lévén formálói (a valóság életfeltételei szerint szabályozva) önnön történetüknek.
A társszerzők: a kötetek írói, szerkesztői. S így, ők – a hősöknek és sorsuknak kutatói, újrafogalmazói – együttesen a világirodalom jegyzőkönyveinek korábbi formáihoz hasonlóan, a filmvilág mai történetét írják, kötetről kötetre, kis egységekben haladva előre – érthető, sőt elvárható nagyobb figyelemmel a hazai művek és alkotóik iránt.
Mondjuk meg végre is, tárgyszerűen, miről van szó.
Csaknem tíz éve jelenik meg a Filmbarátok kiskönyvtárában, a Népművelési Propaganda Iroda és a Magyar Filmtudományi Intézet közös gondozásában a Kortársaink a filmművészetben című sorozat. S bár egyes kötetei egy-egy jeles rendezőről, színészről szólnak, már az első kötetben – a rendezőtárs Nádasy László írta Fábri Zoltánról – a történet főszereplője mondja mottóként (jelezve, hogy ezek a kötetek nem életrajzra egyszerűsített közlések, de a személyiséghez kötve, a filmnek, mint művészetnek természetéről is beszélnek): „Azt hiszem, az esetek többségében a filmipari vállalkozások sorából akkor emelkedik művé egyik, vagy másik, ha... a többértékűség megvan benne: hogyha azon kívül, amiről szól, másra is vonatkoztatható.”
A kötetek szerzői és szerkesztői valóban ennek az igénynek jegyében közelítik témájukat, s a legemlékezetesebb produkciót akkor adják, amikor e normának megfelelhetnek. S nemcsak olyankor, amikor a kötet főszereplőjére, mint befejezett életmű hősére emlékezik a szerző (a tragikus fordulattal mintegy törvényszerűen lezárt pályán mozgó valódi regényt Cybulski-ról írt nagy érzékenységgel és filológusi pontossággal Kelecsényi László; s az ugyancsak döbbenetes drámába fordult Pasolini-életről erős gondolati tartással, pontos műelemzésekkel Nemes Károly), de olyankor is, amikor a még mindig továbbformálódó mű alkotóját kell a változás-állandóság állapotában megidézni.
Különösen figyelemre méltó teljesítmény e tekintetben az a néhány kötet, amely magyar filmrendezők szellemi és művészi portréját adja. megrajzolva e portrék hátterét. Pontosabban: művek és valóság viszonyát elemezve idézi a művész személyiségét. A megjelenés rendjét követve – s nem műveket rangsorolva – ilyen a Nádasy László írta Fábri Zoltán-portré; a Jancsó Miklós alkotásait és szuverén szellemi világát idéző kötet, Gyertyán Ervin munkája, a Szabó Istvánról írott kötet, amelyben Karcsai Kulcsár Istvánnak sikerült e sajátos, egyedi jegyekben oly gazdag művek légkörét is megérzékeltetni; Szabó György tanulmánya Gaál Istvánról, azzal a külön is hangsúlyozandó erénnyel, hogy a szerző nemcsak mélyen érti a rendező gondolkodásmódját, választásait és eszközeit, de megerősíti s bizonyítja méltán megkülönböztetendő művészi rangját; s Zalán Vince Makk Károlyról írott portréja, amelyben a rendező szuggesztív személyiségének s elméleti jelentőséggel is erős alkotói módszereinek segítségével a magyar film egy egész nagy korszakát is felrajzolja.
Mindezeknek a köteteknek – s a többinek is, amelyekről itt most nincs mód szólni – nagy erénye, hogy hőseiket s azok alkotásait valóságos életközegükben ábrázolják, s így nem apologetikusak, de hitelt érdemlő tanúvallomásként a társadalom és a művész viszonyáról szólnak – ennek a műveket teremtő s embert is formáló kapcsolatnak konfliktusaival és tisztulásával.
Talán némi elfogultsággal szólunk e szerény kötetekről, de szerénységük még külön erény: nem állnak az alapélmény elébe, mögöttük fölrajzanak filmélményeink emlékei.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8120 |
