Turcsányi Sándor
Nem jönnek sem a csehek, sem a szlovákok. Pedig volnának filmek. Talán többen néznének meg egy akármilyen Menzelt, mint ezeket az egyhetes szemeteket.
Rázogatjuk, letépjük a csücskét, szétszórjuk. Különösen alkalmatlan kis valami, ügyetlenkedünk vele. A cukor a kávénkhoz, amit kis párnaszerű tasakban löknek a csésze mellé vendéglátóhelyeken. Csak gondot okoz. Ám ahogy Filip Renč csinálja! Lazán felveszi, hosszában (!) félbehajtja, oda sem figyel, eltöri. S a zacsek egész tartalma egyszerre a helyére zúdul. Mintha legalább másfél kiló lenne, nem egy fél kiskanál. Nőies pepecselés helyett csak eltörni, ez valami. Mint mikor Humphrey Bogart rágyújtott, vagy a Marlboro Man. Mint mikor a selyeminges Fekete Tulipán kardot ránt, szegez. Nem felejtik a nőiességet, de ott a halál is, a férfias halál. A hasonló gesztusok mintha kimentek volna a divatból. És most Filip Renč evvel a hülye kis staniclivel.
Ki az a Filip Renč, és hol esik meg mindez? Miért nem tudjuk, ki ő, és mi van egyáltalán? Hol akadtunk el? Utoljára tán Chytilová nem túl szerencsés, Egyet ide, egyet oda című dolgozatát láthattuk a honi forgalmazás vérkeringőjében.
Kár a szóért. Lefogadom, hogy végül többen néznének meg akármilyen Menzelt, mint az egyhetes szemeteket. De hát ki győzi azt kivárni, nem élünk örökké, még egy hétig sem. Nem hozták, nem láttuk. Pedig még az általunk ismert nagyságok, mondjam inkább, kiságyúk is ügyködtek az elmúlt években. Chytilová elkészítette az Örökséget 1992-ben, Jireą ’93-ban a Helimadoét. Kit érdekel. Talán abban az évben, mikor Tornatore könnyfacsaró opusza, a Cinema Paradiso Oscart nyert, volt egy cseh jelölt is, az Általános iskola. Futott még. Pedig több figyelmet érdemelt volna ez a kiváló elsőfilm. Jan Svěrák rendezte, Zdeněk Svěrák forgatókönyvéből. Egy alkalommal tán ment az Örökmozgóban.
Utóbbit ismerhetjük. A poszt-újhullám kiváló személyisége, Menzel szcenaristája, a Magány az erdőszélen és Az én kis falum forgatókönyveit írta. Most is ő adaptálta Vladimir Vojnovics regényét, a Csonkint, Menzel Velencében díjazott primőrjéhez. Jó ideje állandó tettestárs.
Jan Svěrák alighanem a fia, aki az ígéretes kezdés után töretlenül folytatta pályáját. A legdrágább cseh film is a nevéhez fűződik (Akkumulátor I. –- cirka 40 millió korona), igaz, jórészt amerikai pénzt költött rá. Most övé a legolcsóbb is, az Utazás, melyben Filip Renč azzal a cukorral… Kérdeztük, ki is ő. Játszik tehát az Utazásban, ám elsősorban filmrendező. 1992-ben (egész jó év lehetett) forgatott kiváló dolgozata, a Rekviem egy babáért szintén jelentős állomása az általunk ismeretlen új érának. Egy lányintézetben játszódik, sérült hátrányos helyzetűek, már bűnözött bakfisok között, mely intézetből aztán – ezt régóta tudjuk – nem marad más, csak egy rajz a kilincsről. Lévén a darabok láthatatlanok, a tájékozódást megkönnyítendő obskurus módszert kell alkalmaznunk: kapásból az Ifet említhetjük. A Rekviem… 15 éves csitri hőse, Anna Geislerova mára már megvan 18 is, az Utazás gyönyörűséges főszereplője, Isabelle Huppert volt tán ilyen áttetsző finomságú szépség, amikor még nem is volt. A történet, melyet valamennyire el kell mesélni, piszok ismerős. Két fiatalember valami roncstelepen nyolcezer koronáért (low budget) megvesz egy lepattant gépcsodát, kicsit tovább pusztítják, lekapják a tetejét, ilyesmi, s mert forgalmi engedélyre semmi esély, francia rendszámot tesznek rá, és irány a nagyvilág. Szabadságra mennek. Utazni nem is messze, a ©umavába. Kocsmáknál, tavacskáknál meg-megállva Fernet és szitakötő, békanyál és egy korsó tízfokos: szabadon jó. És egyszer csak az árokparton ott ül szép nyári ruhában, még a szél is átszalad könnyű szépségén, a nő. Ez a vörös gyerekdémon. Fék, rükverc, gyere, nem megyek, aztán mégis. És itt kezdődik az igazi utazás. Közép-európai road movie (rövidek erre a roadok), Jules és Jim meg ©umava, a paradicsom, ismerjük az összes kapaszkodót. Az egyik legnépszerűbb fiatal cseh férfiszínész (Jakub ©pálek) és a hasonlóképp vagy még inkább kedvelt rock ’n’ roll-sztár (Radek Pastrňák) a femme fatale-palántával. Mert bármily vígak, bármily szabadok, két titokzatos útitársuk is akad. Egy fiatal pasas luxusautóval, kit a lány alighanem az útszélén hagyott ott (Filip Renč), és a Halál pillanatokra jelenik meg csupán, de ottlétük végig bizonyított. Renč megcsinálja a cukros magánszámot, a Halál pedig egy kihúzott slusszkulcs, egy bekattant kormányzár alakjában lép elő. A száguldó autóban Geislerova egyszer csak kitépné a kulcsot, mit csinálsz, hülye gyerek, meghalunk mind, és mennek is, mintha elfelejtenék. Lankadó tempójú kalandok, mintha belefáradnának a párnapos szabadságba, majd lelép a lány, visszatér a titokzatos üldözőhöz. Mit lehet ezután tenni? Az álom elszelelt, haza, tovább, mindegy, csak menni. Hoppá, a kurva életbe, ezek rendőrök. Ám nem ellenőrzés, csak elterelés, valami baleset. Az árokban felismerhetetlen roncs, az út szélén két letakart tetem. Az elsőt felemelik a hullaszállítók, és a takaró alól alabástromfehér női kéz nyaklik ki mereven, milyen kicsi, és belőle az aszfaltra hull... egy slusszkulcs. Megcsinálta. Minden road movie-ban megcsinálják. Addig-addig kóstolgatják a szabadságot, míg dependenssé válnak. Egyszerűen kell, kell és kész. Még ha tudjuk, hogy egy rémes ijesztő boldog pillanatnál nem tarthat is tovább. Ismerjük, ha az életem az ár, akkor is. Benne van minden ilyen moziban, mégis.
...mégis. És most lehet jó erősen kapaszkodni, az Utazás harmadik a listán. A nézettségin. Radek Pastrňák koncertjén szétverik a házat, olyan ősi hiányszakmák élednek újra, mint a jegyüzérség, meg a kordonvonás. Radek kb. olyan, mint ha Cipő lenne az apja, Sípos F. Tamás meg az anyja. (Az említettekben két másodlagos honi popcsillagot tisztelhetünk.) Ám ha rázendít, hogy „Mám jedonou ruku dlouhou”, akkor mindenki énekel. Az Utazás filmzenéjéről van szó.
Menzel interjújában a sok szigorú szavak után azt mondja: „vannak rendes, érzékeny, felelősségteljes emberek, őket nagyon is kedvelem: ©teindler, Koliha, Renč, ©věrák, Hřebejk”. Renčen és ©věrákon túlvagyunk, az őszön Milan ©teindler is bemutatta az új filmjét: Köszönet minden új reggelért.
Magántörténelmi komédia egy, a ’68 körüli idők Prágájában élő, egyáltalán nem különleges etnikai összetételű, lengyel–ukrán–cseh, mégis inkább ukrán család vasár- és hétköznapjairól. Magát a közvetlen múltat filmre vinni, kudarcok tömege igazolja, kockázatos vállalkozás, az rendszerint segít, ha elfedi folklór, szerelem, hülyéskedés és tengernyi vodka, mint ez esetben. Légy bárhol, idegen maradsz. Élj természetes jogodon, saját buta történelmedben, tökidegen maradsz, nem azért, mert ukrán vagy, cseh, lengyel, tót, rác, oláh, hanem mert ez a játék nélküled folyik, fussál akár Svájcba a komcsik elől, gazdagodj meg, nyiss jólmenő üzletet és próbáld elfelejteni az előző terhes-terhelt életet, nem lehet. Nem menekülhetsz, beállítanak a rokonok, mint ©teindlernél, és elszégyelled magad. Szomszédaid előtt, mert vendégeid csúnyák és slamposak, őelőttük is, mert egy rohadék vagy, és önmagad előtt is, mert oly tehetetlen, oly árva és oly ártatlan vagy.
Az önmagában egy közepesen ásatag vicc, hogy ’68 augusztusában ha valaki elhúzza szobája függönyét, egy óriási T 34-es randa csöve néz rája, meg öt-hat bárgyú kirgiz, akiknek láthatóan gőzük sincs, hogy melyik bolygóra tévedtek. Ijedten visszarántja, és amikor immár télvíz idején újra merészeli lebbenteni a függönyt, ugyanaz a kép fogadja, csak a tank, a félmeztelen testek immár vastag hóval lepettek. Ám ha közben nagy a zsivaj, lárma s a népes ukránság saját ügyesbajos dolgai és nem a poénok után szaladgál, akkor rendben van. A viccek ugyanis maguktól jönnek. Nem mi találjuk ki őket, csupán rólunk szólnak. Ezt meg nem nagyon szeretjük. ©teindler mozijában, amikor már régóta rólunk, bocsánat az ukránokról van szó, veszekednek, röhögnek, esznek, isznak, aláírást gyűjtenek, akkor már nagyon várjuk, történjék végre valami. Valami kevésbé konyhaszagú, kevésbé folklorisztikus. A rendező érzi ezt, és amint teheti – de csak akkor és nem furtonfurt – bezavar a filmbe egy baromnagy barnamedvét, keziben kék-sárga ukrán zászlóval. Iszkol a nyomorult, ott kinn a hómezőn. Hová? Mindig csak előre, mint az emberek.
©teindler profán epikája – a magunkranézés nehézségeire tekintettel – a fecsegő felszínt láttatva hallgat a mélyről, úgy, hogy még az is értse, aki nem bírja az ukrán (a lengyel, a cseh) nyelv csendjeit lefordítani. Aki csak magyarul bír hallgatni és világnyelveken fecsegni. E film tökéletes ellentétével is lehet találkozni. Nézze, aki azt szereti. Valami mély, mint a kút, odalent lila és locsog.
Zuzanna Zemanova Homokvár című filmje ilyen. Ismerjük saját praxisunkból, volt itt is egy hasonló nemrég. A Bajzán, Péterffy Jenőn trenírozott kritikusok azt mondanák rá, korántsem hibátlan, ám érdekes, értékes munka. A historikusabb megközelítésből operáló szaktársaik közül nem egy, úgy a 45. perc táján berágna és lelépne. (Aztán megszellőztetné azt az áporodott bűzt, szólna a ködös semmitmondásról, a képek kivagyi ürességéről.) Mondhatom, roppant helytelen viselkedés – lenne. Feszengve végigültem, mert (most már) tudom, mi az, amit nem szabad: bosszúból elmesélem. Jana Brejchová, Schorm kedvenc szőkesége még most is gyönyörű, ki sem merem számolni, hány évet tagadhat le, de esküszöm, hogy láttán feltör belőlünk a látens gerontofilia. A pap végének könnyűvérű ártatlansága immár a rémesen unt kultuszboszorkányra, Jeanne Moreau-ra hasonlít. De nem csúnyaszép, hanem szépszép.
Miként a nálánál valamivel (nem sokkal) fiatalabb Chantal Poulain (ő meg, mondjuk, Chytilová kedvence) is egy lélegzetelállító nő. Királynő maradt A bolond és a királynő óta egyfolytában. Él, mint galamb a fészkiben, csinos lánykájával egy kies vidéki udvarházban, mely udvarból és házból áll, meg madárcsicsergésból, hol túr a vakondok, hápog, kotkodácsol az apróbarom, szőrmepuha macskakölykök keresik képzeletük gombolyagjait, a kertet zöld folyó határolja, horgásznak, fröcskölgetik egymást a friss vízzel, nem hiányzik nekik semmi sem.
Ám de: valamit hoz a víz. Karcsú csónak közelg, benne fess evezős, amolyan balti típusú értelmiségi és tolmácsnője, a dekadens Brejchová. Az úr könnyű nyári ruhában, olyan elegánsan lazára szabott fehér öltönyben, amilyennek Nagy László verselte Latinovits Zoltánét. Ez az úr rögtön begyalogol a kék virággal ékes zöld gabonatáblába, és elhomályosul a tekintet, az agy, megizzad a tenyér és gyúl a vágy, és ébred a vonzalom, szállnak le súlyos ködök. A két idegen marad, és viszonyok támadnak, Chantal megfürdik a jó hidegben egy dézsa forró vízben, valaki gyengéden megmossa a hátát és habzik, kiemelkedik a vízből, libabőrös és meztelen, és csak arra vágyunk, hogy legalább egyszer az életben… de ez semmi, fehér fürdőruhában az éltes Jana egy madzaggal felszerelt lócsolókannából zuhanyozik, és rátapad. Én mától csak az őszies dámákat, és érjen szemig a szarkaláb. Majd férfiú a szép ruhájában eltűnik, a tolmácsnő (valami delejes halandzsa nyelvet használnak), hogy nincs kinek fordítani, hazamegy stoppal, két tíztonnás Tátra között egy Bentley veszi fel. És újra az édes kettes anya meg a lánya, s már vége is, de a folyó megint hoz valamit. Jó napot, köszön a csónakos, hát nem visszatért az a szép ember, és mostantól hárman lesznek, elhevernek egy sebtiben odaufózott gabonakörben. Másfél óra tündérmese, másfél óra rémálom. Akinek tetszene, az kénytelen e halvány interpretációval beérni.
Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Nem ragozom még egyszer, nekik se jobb. Novemberben egyszeri vetítésen ment egy film Prágában, Horoskop Jeľise Krista, találják ki, mi ez! Szász, Tarr, Engedi, Kamondi: a knédlipusztítóknak is csak mesélni lehetne róluk.
Hát így vagyunk, Jirka. Bizonyára meg is érdemeljük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=812 |
