Kristó Nagy István
Ebből a címből a művész világképének és művészi-eszmei törekvéseinek elemzése következhetnék, többé-kevésbé emelkedett kritikai stílusban. Szó sincs ilyesmiről: a Disney Világa az életmű sajátos summázata. Az amerikai rajzoló, menedzser, producer, majd nagytőkés vállalkozó filmes pályája tetőpontján először is megépített egy gigantikus Vidám parkot, amit elnevezett Disney országnak (Disneyland) és ennek a filmekét is felülmúló sikere késztette arra, hogy saját „világot” létesítsen: egy Utópia-országot, ahol a jövő életét fogja prekoncipiálni és megmutatni (Disney world). Szép, szép, de bármennyire lelkesedik e gondolatért (s Disney egyéb ötleteiért) Féjja Sándor – akinek egészében hasznos és okos könyvecskéje mostanában jelent meg Walt Disneyről a Filmbarátok kiskönyvtárában – ez az egész „Disney-világ” mégiscsak a jó dolgában egészen nekivadult profithajhász amerikai nagymenő blődlije, amiben az a leg-elgondolkodtatóbb, hogy néha értelmes elmék is komolyan veszik világszerte.
No, ez nem valami megnyerő captatio benevolentiae. De Disney mindig is indulatokat váltott ki – az igazság kedvéért valljuk be: sokkal több lelkesedést, mint a föntiekhez hasonló elutasítást. Csakhogy épp ez a témánk, most már igazán Disney (művészi és tőle elválaszthatatlanul: vállalkozói) világának értékelése. S hogy a fönti durva „összegezést” máris ellenpontozzuk: hadd legyek nagyon is személyes, visszaemlékezve a negyvenegy év előtti ifjúkori élményre, mikoris a langyos londoni esőben zokszó nélkül álltunk be a várakozók több száz méteres kígyójába, hogy jegyet kapjunk az óriási moziba, s azután újabb várakozás után, mikor egy-egy hely végre megürült, bebocsássanak a folytatólagos előadásra. És amikor magunk is végignéztük az első Disney nagyfilmet, a Hófehérkét, elragadtatásunk határtalan volt: München előtt, a szorongás légkörében a vidámság, lendület, sőt a munka dicsérete szólt hozzánk a Frank Churchill szerzetté remek számokból („Whistle while you work” – „Fütyülj, míg dolgozol” stb.), a jó győzött a sötét intrikák fölött; s elragadott a színek és formák gazdagsága, a természet bájos sutasága, az örök mesevilág, s az egész létnek derűsebb képe...
Nos, tíz év sem telt el, mikor már a felszabadulás után újra megnéztem a hajdani világsikert – bizony megszürkült s giccses volta is megmutatkozott. De hogyan hat ma?
Itt a nagy Ká!
Nemrégiben láthattuk A dzsungel könyvét, az utolsó Disney-féle (de manuálisan – egyáltalán művészi kivitelében – korántsem általa készített, csak „produkált”) nagyfilmet. Erről a Filmvilág már közölt ugyan egy kitűnő cikket Lengyel Balázs tollából, mégis, megint csak a személyes szférában hadd számolok be arról, hogy ötéves fiammal mentem el a moziba. A gyerek már ismerte a Kipling-történetet, tehát a megelevenedő mese számára egyszerre volt ismerős és újszerűén csodálatos. A többségükben kevésbé tájékozott, noha felnőtt nézők is visszafojtott lélegzettel lesték, mi következik, s mikor a nagy csendben megjelent az óriáskígyó, fiam a ráismerés örömével, nagy derültséget keltve kiáltott fel: – Itt a nagy Ká! Később Sir Kán ármánykodásától mégis félteni kezdte Mauglit: – Félek, félek! – mondogatta. A Happy endingre nézve meg kellett nyugtatnom: – Miért félsz? Anyu felolvasta a könyvet, tudod, hogy jól végződik! – Igen, de ez más, mint a könyvben.
Szóval, a kisgyerek is észrevette a forgatókönyvnek az eredeti történettől való eltérését, másrészt átélte a szorongató szituációkat. És ehhez úgy hiszem kommentárt sem kell fűznöm.
És a kis ká...
De maradjunk egy kissé az eltéréseknél. Nem mintha Kipling – Nobel-díj ide, Nobel-díj oda – oly nagy író lett volna, hogy a művéhez való hűség fontos lenne. Ez az Indiában született szerző voltaképpen az angol imperializmus utolsó írója. Kim című (szintén remekül megírt!) regénye éppenséggel azért páratlan a világirodalomban, mert az elnyomás szolgálatában álló eszközembernek a dicsőítése – mintha valaki (a Nobel-díjjal bezzeg nem jutalmazott) Gorkijnak a Lószúnyogából (Az áruló) csinált volna pozitív hőst! – Kipling másik főműve, A dzsungel könyve mondanivalóját tekintve azonban korántsem ilyen „problematikus”. Itt a természethez való viszonyról van szó, s e könyvben a ma már kissé poros, de nem föltétlen elutasítandó darwinizmus van jelen. Különösképpen ez a fiknben kevésbé érvényesül, mint a regényben és az angol eredetit tovább rontotta a magyar szinkron bárgyú sláger-sematizmusa, amely például az eredeti filmszöveg meglepő természettudományosságát épp a főszámban valami honi közhellyé szelídítette. A filmen ugyanis Balu arra tanítja Mauglit, hogy a dzsungelben a természet szigorú szükségszerűségei érvényesülnek (szó szerint: „bare necessities”). Ez a Disney-változat többé-kevésbé megfelel Kipling koncepciójának, de hogy ehelyett mit bőg a magyar Balu az élet szépségéről, azt a film sokezer nézője-hallgatója maga tapasztalhatja.
Szóval az eredeti mű ötéves ismerője is meglátott bizonyos eltéréseket a Kipling mű és a Disney-féle feldolgozás között. így Kiplingnél nyoma sincs az angol katonásdit kifigurázó képsornak, amelyben Háti elefántból kiérdemesült hadastyán lesz; noha ez persze – ha nem is Kiplingnél, nem egy kortársnál (például Wellsnél) – már irodalmi közhely, mégis a filmet kedvesen, kellemesen s tanulságosan színezi. Kevésbé volt megnyerő a film végén fölbukkanó ifjú hölgy, mondhatni egy kis ká, aki Mauglit a vidám dzsungelből visszacsábítja az emberi világba mégpedig úgy, ahogy Abody Béla barátom épp negyedszázaddal ezelőtt egy azóta már rég elfeledett magyar film kapcsán írta: „mintha a Bérkocsis utcából szalajtották volna csábítani”. Kiplingnél Maugli az anyjához tér vissza. Mecsoda különbség!
Még négy ká
És ezzel a Disney világa lényegénél vagyunk. Ez a lényeg, nem valami (akár meséi!) valóság (mert hiszen az irodalmi-, vagy népmese is a való világ tükre) – hanem a kellemesség, tetszetősség. Disney sikert akar, szórakoztatni akar és ehhez joga van. Kevésbé helyeselhetjük a már említett filmtudományi könyvecske szerzőjének egyetértését, ami Disney szinte föltétlen apológiája jegyében ilyen kinyilatkoztatásokban olvasható: „Kedves hősök, érzelmek, erkölcsi tanulság; költői szerelem, csodálatosság, ártatlanság.” „Disney mintegy megsokszorozza életünket, időnket, pénzünket” (Bár már látnám!)
Ez persze nem a tehetséges, de nyilván tapasztalatlan szerző hibája: ő csak átvette a manipulált és manipuláló nyugati forrásokból. Az igazság „kedvéért: nemcsak ezeket idézi. A Disney-tanulmány legértékesebb részei Sadoul kesernyés kritikai megjegyzései. Ám én a szerző saját kritikai szemléletét hiányolom. Nem tudom, miként hangzik az eredetiben Disney jelszava: a „négy k”, magyarul Féjja mindenesetre ügyesen közvetíti: „kíváncsiság, készenlét, kurázsi, kitartás”. Szerintem azonban nemcsak ebben van Disney titka, hanem – a ká-knál maradva – a középrétegek kiszolgálásában, a szellemességben is, amiből az ízlés szférájában nem egyszer lesüllyedés lesz, eredményében viszont manipulálás: sok-sok negatívum. Vitathatatlan Disney műveinek optimizmusa – de az is, hogy tevékenységének fő mozgatója a profit. – Na jó, ne folytassuk ezt a betűjátékot. Inkább szögezzük le mi is: az embereknek joguk van a szórakozáshoz!
Csakhogy az igazi művészet a szórakoztatás – hogy ne mondjam – mézesmadzagával valami többre is megnyeri őket. Disneynél csak méz van: édesgetés, édesség, sőt sokszor édeskésség. A probléma pedig az, hogy amit létrehozott: határeset. Nem alpári giccs, de az amerikai kispolgár igényének kiszolgálásában mindig a művészet és a csak kellemesség borotvaélén mozog. S néha a rossz oldalra hajlik. A gyerekek ízlését ritkán rontja, mert a gyerek még a harsányabb, közvetlenebb, szkematizált ingerekre érzékeny igazán, s megvan számára a fejlődés lehetősége. Kiindulásnak Disney nem rossz a maga leegyszerűsített ábrázolásával s erkölcsi ítéleteivel, jó és rossznak (noha színes filmen... ) fekete-fehéren való szembeállításával. Ez az örök mese világa. A baj ott van, ha valaki megreked egy ilyen Disney-világban, s ha felnőtt létére tud fenntartás nélkül gyönyörködni a Disney-termékekben, éppenséggel ha világképpé konstruálja ezt a félvilágot, ha megeszi a Disney-féle és Disney-félék ideológiáját, mint nem egy bekezdésében szerzőnk is teszi, aki pedig nemcsak hogy nem amerikai „átlag néző”, hanem a magyar nézők átlagánál jóval tudatosabb kritikus. Nem volna szabad kritika nélkül megállapítania: „Disney mindig Disney volt: amihez hozzányúlt – előbb vagy utóbb – sikert hozott.” (Hiszen ez a siker önmagát minősíti!) – „A Yale Egyetem – Thomas Mannái egy napon – díszdoktorrá avatja.” (Ez az „egy napon” viszont nem Disneyt, hanem a Yale Egyetemet minősíti, mint ahogy a pestinek sem tett jót a perzsa sah díszdoktorsága.)
Ismétlem: Disney műve nem közönséges, egyértelmű giccs, más kérdés, hogy figurái mindig azzá lesznek gadget-ként. Ezt a fogalmat, mi is csak körülírhatjuk: mütyürke, a rajzfilm-hősöket ilyen-olyan, felig játékos kis tárgyakon alkalmazó ipari ál-formatervezés haszontalan, giccses terméke, afféle már nem is hófehérkei, hanem kerti törpe, Mikiegér jelvény, töltőtoll, kerámia stb.
A Disney formációk hallatlanul alkalmasak arra, hogy a francia Moles kifejezésével élve (A giccs, a boldogság művészete. Gondolat, 1975.) „giccshelyzetet” teremtsenek, noha maguk nem szüségképpen giccsek. Nem azok, mégpedig a művességüknél fogva: legfőbb értékük a művészet szolgálatába állított technika. Ami pedig művészi eszközeiket illeti (a kiváló jazz-muzsikáról most nem is szólva) a vizuális kultúrának semmi esetre sem megvetendő színvonala.
Ősök és előzmények
Az ókori Egyiptomban már vagy 3500 évvel ezelőtt a reliefek és falfestmények sok-sok kilométerét készítették el (máig láthatók!) egyenletesen magas (szinte matisse-i) színvonalon, képregény-, illetve rajzfilm-szerűén. Ehhez képest minden későbbi Biblia pauperum, képsor, comics, rajz- és trükkfilm: hanyatlás. A Disney típus a múlt században létrejött könyv és folyóirat illusztrációs lehetőségekből származik. Akkor már a kép néha meg is előzte az irodalmat – hiszen Dickens-Boz előre elkészített grafikáihoz írta Pickwick klubjának kalandjait. Daumier azután megteremti a kritikai realizmus művészetének elrajzolással élő s ezért méginkább kritikai karikatúra műfaját, fölöttébb mozgalmas, elbeszélő és mulattatva-kifigurázó jelleggel. Ezt követi a művészi kifejezés cézanne-i forradalma: a látvány lényegének újfajta elemző, s mégis expresszív megragadása. A szecesszió (art noveau) minden eddiginél hajlékonyabb, kontúros rajzstílust teremt; ezt a talán Beardsley nevével jellemezhető grafikát a cseh–amerikai Mucha telíti édeskés tetszetősséggel (de még mindig igen kvalitásosán). Az ő és mások tevékenységéből jön létre a plakátművészet, amely valóban tömegeket akar megnyerni (hogy milyen cél szolgálatában, azt most nem is érintjük: csak utalunk a mi Tanácsköztársaságunk világviszonylatban is élenjáró expresszív plakátjaira, jelezve azt, hogy a népszerű művészet jó népi ügyet is szolgálhat!).
Ez az egyik grafikai vonulat. A másik a hírlapoké és magazinoké: önálló kis képsorok illusztrálják, kommentálják, karikírozzák a napi életet. A maga naturalisztikus eszközeivel évtizedeken át csinálta ezt Mühlbeck Károly a Herczeg Ferenc és Lyka Károly által szerkesztett Új Időkben – de tele voltak hasonlókkal a többi lapok is (a Pesti Hírlap például Gáspár Antal remek karikatúráit hozta rendszeresen). Ennek az illusztrációs folyamatnak, most-már jól eladható, kalandos cselekmény elmesélésére történő alkalmazásából jött létre századunk elején az amerikai képregény, „comics” – a gyerekek és analfabéták által is élvezhető, füzetekben közreadott rajzsorozat.
Igen ám, de épp a szecesszió, kubizmus és expresszionizmus lényegretörő egyszerűsítése az illusztrációs grafikában és karikatúrában is diadalmaskodott, persze pusztán bizonyos formai vonatkozásban, mert áttekinthetőbb, hatásosabb volt.
Ezekből az elemekből hozta létre Disney a maga rajzfilmjeinek grafikai stílusát, gazdagítva azt később a fauves (Matisse-ék) színgazdagságával. A comics-képregényeket mozgóképpé, rajzfilmmé alakította, ám el kell ismerni: azoknál magasabb színvonalon, de mindig vigyázva arra, hogy a szecessziós, kubista, expresz-szionista kifejezésbeli eszközök minden átlag kispolgár által már élvezhető, „enyhített” módon épüljenek be rajzaiba, s azok sose szakadjanak el egészen a naturalizmustól. Bizonyosfokú elszakadást viszont épp a mesevilág tett lehetővé, s paradox módon ez az eltávolodás: a rajzművészet és festészet század végi, század eleji párizsi eredményeinek fölhasználása volt a siker egyik forrása.
A fényképezett film ugyanis sok-sok évtizeden át szükségképpen naturalisztikus maradt. Egyetlen példa a mai ellentörekvésekre: egy oly nagy rendező, mint Fellini, azáltal kénytelen a natúréról való eltávolodást demonstrálni, hogy az eredeti helyszín felhasználása helyett újra felépítteti a Rialto hidat, és ezáltal mintegy kiemeli ennek díszlet-jellegét – csak azért, hogy a nézőt elidegenítse a közvetlen velencei illúzióktól! A naturalizmus akkor tombolt leginkább a filmben, mikor a régebbi vizuális művészetekben végképp kitelt az ideje (húszas-harmincas évek). A film tehát mintegy a vizuális kultúra akadályozójává válik épp azért, mert sokáig kényszerűen csak a felületit, a fotografikust, a puszta látványt kénytelen nyújtani, s a fényképezett anyag, a látvány ilyen korlátait csak olykor képes áttörni egy-egy rendező vagy operatőr zseni, elsősorban a fiatal szovjet avantgarde neveltjei.
Mit tett hát Disney?
Disney megkerülte a problémát: natura helyett mesét adott, s nemcsak filmszalagra rögzítette az amerikai képregényt, hanem bizonyos avantgarde elemek alkalmazásával művészileg meg is emelte azt. Ez nemcsak korszerűsítés, hanem népszerűsítés is – némelykor pedig vulgarizálás, sőt lejáratás. Hogy mikor (mely életkorú-műveltségű nézőnél és mely időszakban) melyik elem és hatás érvényesül inkább, az ízlés fejlesztése, vagy rontása: ez szinte jelenetenként változik Disneynél, s ezért oly nehéz megítélni. A Filmtudományi Intézet kiadványának szerzője erre nem is igen vállalkozik. De legalább gondolkodásra ösztökél. Mint már jeleztem: lehetett volna kritikusabb, a Disneynél különb eredményeket produkáló animációs filmek tekintetében elismerőbb (Jiři Trnkának például a neve sem olvasható). De tévedései ellenére jól tette, hogy tanulmányát megírta, s közzétette. Annál is inkább, mert ez az írás épp most szembesíthető Disney főművével, A dzsungel könyvével. Amit magam is, gyerekestül, újra megnézek!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8119 |
