Osgyáni Csaba
A közelmúltban két tévéfilmje is figyelmet keltett: a Franx Xaver Kroetz egyfelvonásosából készített Felső-Ausztria és a Bereményi Géza forgatókönyvéből forgatott Imre. Mindkettő díjat is nyert a Veszprémi Tévétalálkozón: az előbbi két éve a fődíjat, az utóbbi pedig idén a legjobb rendezés díját. Meglepő volt az a szakmai biztonság – a feszes megformálás eleganciája –, ami a most harminckét éves rendező alkotásait jellemezte. És feltűnő Gothár következetes témaválasztása is. Hősei csöndes, hétköznapi történetek sodrában kénytelenek rádöbbenni, hogy az értékrend, amelynek jegyében éltek, tarthatatlan. A Felső-Ausztria fiatal házaspárja képtelen elrendezni, saját elképzelése szerint alakítani a család életét. Az Imre főszereplője, a Nagyapa egész életét családjának szentelte, értük dolgozott, s hitt abban, hogy a család, mint közösség az egyetlen szilárd megtartó érték. Halála előtt rá kell ébrednie, hogy a családja voltaképpen széthullott, egymás számára idegen, külön világban élő emberek kínos köteléke...
Gothár Péter (Zimre Péter ötletéből írott) első nagyjátékfilmjének, a decemberben műsorra kerülő Ajándék ez a napnak a szereplői lerombolt értékek dzsungelében viaskodnak. Egy fiatalasszony az eltartási szerződés révén szerzett szoba-konyhás lakását újonnan épülő öröklakásra akarja elcserélni, ahol zavartalanul élhetne szeretőjével. Csakhogy az eladósodáson túl a férfinak ehhez el kellene hagynia a feleségét, gyermekeit is, s ezt már nem vállalja...
– Filmje köznapi történet, fanyar helyzetjelentés, apró, már-már anekdotikus részletekből felépítve.
– Ha valóban helyzetjelentés a film, akkor már közel jár a céljához. Véleményem szerint ugyanis az alkotónak kötelessége, hogy önmagát adja, tehát mindvégig érzékelhető legyen a filmen, hogy ő mit gondol arról, amit ábrázol; másfelől pedig, hogy pontosan megfogalmazza, amiben él – ahol és ahogyan élünk. A rengetek titok érdekel, ami életünkben drámákat okoz vagy kiolt, s ezeknek a titkoknak rajta kell lenniük a vásznon, akár felfejtetlenül, a pontos magyarázat igénye nélkül is.
Amikor az „ahol”-t mondom, arra is gondolok, hogy ez a periódus legalább annyi feldolgozandó témát kínál, mint mondjuk a görögök vagy Shakespeare kora. Nem kevésbé fontos és nem kevésbé drámai konfliktusokat. Szeretem ugyan, ha története van a filmemnek, de ez inkább csak apropó; nem ez foglalkoztat elsősorban, hanem az emberek közötti kapcsolat. Az Ajándék ez a napban például a fiatalasszony anyagi-erkölcsi kötöttsége az ő számára meghatározó és kétségbeejtően ellentmondásos. Maga az alaphelyzete is az: hogy eltartási szerződést köt valakivel, tehát vállalja, hogy emberien gondoskodik róla. Ugyanakkor: azért kötötte a szerződést, mert lakásra van szüksége; tehát érdeke, azt várja, hogy az öregasszony meghaljon.
– Nem is pusztán a lakáskérdés, hanem a lakásszerzés fortélyai meglehetősen divatos alapszituációvá váltak mostanában, filmen és színházban egyaránt. Nem tart attól, hogy filmjében a filozofikum helyett inkább a napi politikum, a publicisztikai hangvétel dominál?
– Nem, mert engem a közvetlen jelen, a napi gyakorlat érdekel jobban. Nem az örök igazságok, hanem a ma igazságai.
– És véleménye szerint mennyire meghatározó az egyén szerepe? Filmje történetében szükségszerű-e, hogy ez a fiatalasszony erkölcsileg a perifériára sodródjék? Nem látni a küzdelmét, csak a küszködését; nem látni, hogy a saját élete alakításában – mint azért mégiscsak számottevő tényezővel – önmaga erejével is számolna.
– Nem mondom, hogy ezzel az életfilozófiával egyetértek. Az emberi értékek devalválódása engem sem tölt el örömmel. És ez az, ami már túlmutat a lakáskérdésen, ami amúgy is csak egyfajta ürügy a rendező számára; apropó a szituáció-teremtéshez. Mert lakáskérdés olyannyira van, hogy tulajdonképpen már nincs is; mert ennek a tudata beitta magát az idegrendszerünkbe, pórusainkba. Ennek a mechanizmusa, személyiségtorzító hatása foglalkoztat. Tehát már régóta nem a lakáskérdésről van szó.
– A film szinte valamennyi beállításában sajátos rendetlenség, diszharmónia uralkodik; s a kamera gyakran igen közelről, metsző hideg megvilágításban időzik el a színészek arcán, riasztóan kontúrozva bőrük pórusait; majd gyors mozgással átlibben egy távolabbi, melegebb színekkel telitett szférába...
– A film képi feldolgozásmódját, stílusát még az Imre készítésekor próbáltuk ki Halász Mihály operatőrrel, s az Ajándék ez a napban dolgoztuk ki a színes változatát Koltai Lajossal. Kézikamerával forgattunk, egészben fölvett nagy mozgásokkal. A közelítések így különös súlyt kaptak; szinte a torzítás határán meghökkentővé, groteszkké váltak az arcok. Egyébként arra törekedtünk, hogy természetesen, maguktól értetődően történjenek a dolgok, mint ahogy bármelyikünkkel megesnek. Miért üt egyszer csak autózás közben a szemembe, mondjuk, egy piros fény; nem tudom, kár magyarázgatni, így történik, így villannak egymásba különféle benyomások.
– Szinte hagyomány már nálunk, hogy a filmgyárba a Balázs Béla Stúdión át vezet az út. Ön másképpen kezdte pályáját.
– Egy időben dolgoztam a Balázs Béla Stúdióban is, de az már sajnos nem olyan érlelő műhelye a filmszakmának, mint egykor volt. Amikor végeztem a főiskolán, akkoriban alakultak ki a stúdióban a különféle frakciók, a „kákettő-hármak”, és a többiek, amelyek filmnyelvi kísérletekbe kezdtek. Az én elképzeléseim ezekbe valahogy nem illettek bele, úgyhogy én elkerültem a stúdiót.
– Az idei évadtól ön a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezője. Minek tartja magát inkább: tévésnek, színházi vagy filmrendezőnek?
– Rendezőnek. A három műfaj nemhogy nem zárja ki, hanem szerencsésen kiegészíti egymást. A nézettségüket, eszközeiket, technikai lehetőségeiket illetően vannak eltérések. A filmgyárban jobbak a kiállítás lehetőségei, tehát az elkészült film minősége technikailag sokkal kedvezőbb, mint a tévéé, még ugyanolyan kamara jellegű mű megrendezése esetén is. A tévének viszont óriási varázsa az egyidejűség, a gyorsabb átfutási idő, s a publicisztikai ereje. (De az is igaz, hogy a televízióban a legkülönfélébb műsorok szériái készülnek, a mai magyar irodalom alkotásaira azonban sokkal ritkábban kerül sor.) A színház meg egyszerűen szerelem.
– Ügy tűnik, hogy az ön rendezői pályája elég szorosan kötődik Bereményi Gézához: régebbi filmjeinek, a Kérdőívnek és a Násznépnek, majd az Imrének is ô volt a forgatókönyvírója. Nem túl gyakori mostanában, hogy azonos generációhoz tartozó, de különböző művészeti ágakat művelő alkotók huzamosan együtt dolgoznak.
– Elég régi keletű a barátságom Bereményivel, s nem csak a közös munkáinkat szoktuk megbeszélni. Javarészt hasonlóak az élményeink, a gondolkodásmódunk, a szemléletünk, s ez a kapcsolat részben meghatározója a munkámnak is. A mai élet jelenségeit próbáljuk felfedezni, a klasszikus művek megrendezése számomra kevésbé vonzó feladat. Ezért is tartom fontosnak a megtermékenyítő közös munkát, a közös gondolkodást, bár az ilyen jellegű kapcsolatok ma még többnyire véletlenszerűen alakulnak ki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8090 |
