Iván Gábor
A Toldi mozi napi három-négy előadásán csaknem mindig megtelt a ház, tehát a holland filmhét, csakúgy, mint a korábban Utrechtben rendezett magyar, sikeres volt. A két siker között csupán az a különbség, hogy a hollandok ilyen egyszeri eseményen kívül is ismerkedhetnek a magyar filmes kultúrával, láthatják Fábri, Jancsó, Kovács, Mészáros Márta, Elek Judit és mások filmjeit. A magyar közönség bizalma azonban többé-kevésbé előlegezett volt. (A kisfilmek vetítését a Horizontban már nem is kísérte ilyen érdeklődés, holott a szakemberek Joris Ivens és Bert Haanstra nevével fémjelzett holland kis- és dokumentumfilmeket ismerik jobban.)
Szélmalom és tulipán... ennyit tud az átlagnéző Hollandiáról. A filmhétre kiadott tájékoztató füzetecske harmadikként még Észak Velencéjét is megemlíti, de annak a bizonyos átlagnézőnek ez inkább Leningrádot idézi, mint Amszterdamot. Ha valóban csak ennyit tudunk az országról, a holland filmről mindenesetre még ennyit se. És természetesen nem ismerjük azt a Hollandia nevezetű „képződményt”, polgárai legtitkosabb életét, a szélmalmok mögöttit, amiről csak hollandok – például filmen – tudnak beszélni. Ilyen titkokról fecsegő film a Hollandiai jelenetek is. (A filmet Otto Jongerius írta és rendezte; 1978-ban az oberhauseni fesztiválon második díjat nyert.) A kisfilm epizódjai gonoszak, gyönyörűek, ironikusak és kegyetlenül őszinték. Ehhez hasonló filmmondatokat jobbára csak az amatőr filmes mezőnyben látni. Az azonosság nem a formai faragatlanságban van, hisz az amatőrök tucatszámra készítenek agyoncsiszolt filmeket, hanem indulataik faragatlanságában, lekerekítetten mondandójukban. Az Egy pár című epizód, ha nem is a legjobb, de a legjellemzőbb erre a direkt beszédre. A filmen egy szikkadt asszony és egy gorombán kövér úr kerékpározik. Később megpihennek, falatoznak. Mindketten narancsot esznek, az úr a magokat a természet lágy ölébe köpdösi. A továbbiakban a hájas úr rágyújt egy kövér szivarra, majd továbbindulnak. Ennyi a film, vagyis öt perc semmi, mégis teljes világot fest mögéjük gesztusokkal és félszavakkal.
Az amatőrindulat tetten érhető más rövidfilmekben is. Például A pehelysúlyú című rajzfilmben, amelyik egyetlen mondatban összefoglalható tapasztalatot animál szó szerint, hogy tudniillik, aki a többieknél magasabbra képes emelkedni, azt a többiek visszahúzzák, a földhöz láncolják.
Az eredeti programban nem szerepelt Willeke van Ammelroy Pihenés című 6 perces celluloid sóhaja. Mélyen érző film, sőt mélyen érzelgős, telve súlyos mozdulatokkal, jelentőségteljes pillantásokkal. A vászonról lekiabál, hogy író-rendezőjének ez az első alkotó kísérlete filmen. Dokumentum-értéke miatt érdemel mégis említést, mert készítője az a szép színésznő, aki az Egy nemzet vagyunk című játékfilm női főszereplője.
A rövidfilmek amatőr jellege – volt köztük professzionistán szép és higgadt is, mint például a Hollandia ege című táj- és tájképfestészeti film – vagyis primer módszere ritkán menthető át a hosszabb művekbe, de gondolati töltésük, jobbító, tisztázó szándékuk igen, öniróniával fűszerezve, s némi elnéző távolságot tartva születhet olyan film, mint a Pastorale 1943. Az ellenállásról szóló film hollandiai bemutatóját közéleti viharok követték, amin nincs mit csodálkozni, még akkor sem, ha az izgalom itt Budapesten indokolatlannak látszik. Nekünk a saját ellenállásunkról alakult ki olyan képünk, amit a hollandoknál ez a film megzavart. Főszereplői alig hősök, ügyefogyott polgárok, akik súlyosakat hibáznak, tévednek. Hogy a tárgyilagos, bár szeretetteljes, de az ünneplést messze elkerülő feldolgozáshoz mennyi bátorságra volt szükség, azt csak sejthetjük. (A film írója és rendezője Wim Verstappen.)
A holland történelmet vizsgálja a Max Havelaar is (a rendező Fons Rademakers). A gyarmatosító politikát vádolja, az egykori gyarmati tisztviselők visszaéléseit leplezi le, Jáván. Az érdekszövevény, a korrupciós hálózat annyira bonyolult, hogy inkább csak érezzük, mint értjük, miként gáncsol mindenféle változást. A film ugyanakkor egzotikus kalandfilmnek sem rossz.
A közös szellemi háttér nyomait viseli magán a Rembrandt című film is (rendezője Jos Stelling). A nagy festő és esendő ember figurája – csábító lehetőség az irodalmi, filmi ábrázolásra. Hasonlóképpen a magyar televízióban szeptemberben sugárzott Mednyánszky-filmhez, ez is filmöszvérré sikeredett. Sem a nyugtalan ember története, sem a képek története nincs benne. Teljesítmény volt végigülni.
Erőteljesen kivált a programból, a Lopott szeretet (rendezője Rene van Nie) és a Rejtélyek (Paul de Lussanet). Ez a két mű egymásra sem hasonlít; az első viszont a francia filmek hatását viseli magán, a második pedig teljesen skandináv. A Lopott szeretet egy apa és erőszakosan elszakított fia kapcsolatának, éledező szeretetének aprólékosan, lágyan és rendkívül meggyőzően kibontott története. Minden részletében hibátlan pszichológiával, mély ember-(és gyerek) ismerettel felépített film.
A Rejtélyek – nyilván az alapanyag, Knut Hamsun regényének kisugárzása – álmokra, vágyakra, „vonzásokra és taszításokra” lecsupaszított filmköltemény, elemzése külön fejezetet érdemelne.
A holland mozikban évente több mint 500 filmet mutatnak be, s ebből csak 10–15 a hazai. A holland alkotók igényessége témaválasztásban, feldolgozásban érthető, hisz szerényebb anyagi lehetőségeikkel nem tudnák felvenni a versenyt a nagy filmiparú országok kommersz áradatával. Ha mégis megkísérelnék, nem maradna erejük az önvizsgálatra, amit rajtuk kívül más nem végezhet el.
Ezzel a filmhéttel az első lépést megtettük a holland filmkultúra megismerése felé. Jöhetne majd a második.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8088 |
