Ablonczy László
Egyik filmrendezőnkkel találkozom. Róla már mindig az a kínos „megbeszélés” jut eszembe, amikor a megyei mozi-üzemi vállalatok igazgatói megtekintették filmjét, s utána összejöttek vele. Véleményükre lett volna kíváncsi ő és a stúdió. Finoman fogalmazva, mert tapintatosak tudunk lenni, egy-két kivételtől eltekintve általános iskolás színvonalon hallottam a „szakembereket”. Nemcsak a dadogás, a csönd is süket volt. A film ügye, azaz a forgalmazás rajtuk múlik. Nem mondják, de többségüknek lelke és ízlése mélyén „a” magyar film a Csínom Palkó és...
– Legutóbbi számunkban Föld Ottó, a MAFILM igazgatója a gyártás szemszögéből elemezte a problémákat; ezúttal a rendezők közül Kovács Andrást kérdeztük meg:
– A magyar film méltósága körüli zavarok közül említettünk néhányat. Valóban általánosíthatóak-e ezek a tapasztalatok, s ha igen, mivel magyarázhatók?
– A kérdést az bonyolítja, hogy a magyar film itthon akkor volt a legnépszerűbb, amikor a legrosszabb volt, a negyvenes évek elején. Javában dúlt a világháború, kenyeret, cukrot s minden mást jegyre adtak, s hosszú sorok álltak jegyért a Tokaji aszúra és a Centry fészekre. Hogy miféle tragédiát él a világ, éltünk sokáig gyanútlanul, s miféle veszélyekkel kellett szembenézni, arról egyetlen filmünk se beszélt. Az ámítást és álomteremtést a hazai filmpiacon szinte kizárólag a magyar film végezhette. A területileg is kiterjedt országban a mozik zsúfolva voltak – igazi üzlet volt filmet csinálni. A szórakoztató iparból a társadalomformáló művészi igénnyel fellépő filmgyártássá válás folyamata nálunk a felszabadulás után indult meg. Nyugaton az olasz neorealizmus, a franciáknál a nouvelle vague jelentette azt, hogy a film a szórakozás köréből a kultúra szférájába került. Kivétel ebben a szovjet filmgyártás, amely indíttatásától, a húszas évektől művészeti igénnyel fogalmazta meg a nagy történelmi változás emberi és politikai kérdéseit. A kulturális filmgyártás megerősödésével, majd a televízió elterjedésével tovább differenciálódott ez a helyzet.
– Ám a film a moziteremben, a néző előtt nyeri el végső érvényességét...
– Sajnos, az előbb említett váltás csak a filmművészetben következett be, a forgalmazásban nem. Ma is a régi szórakoztatóipari mozistruktúrában próbálunk szocialista filmpolitikát gyakorolni. Az elosztás centralizált, a MOKÉP hatáskörébe tartozik, a filmek sorsa viszont egy decentralizált szervezeti rendben, a megyei mozi-üzemi vállalatoknál dől el. De ők csak azt vetíthetik, amit kapnak, önálló vállalati, s még inkább műsorpolitika így tehát teljesen elképzelhetetlen. Egy-egy mozi-üzemvezető azt vetíti, amit adnak neki, így tehát munkája a jegyszedők és a kassza felügyeletében merül ki. És látogatói terveket kell teljesítenie – ez a mennyiség szemlélet ma egyben esztétikai mércévé emelkedik. A forgalmazás és a felsőbb irányítási testület is akkor elégedett, ha ilyen, amolyan éves látogatói szintek a következő évben emelkednek. Holott ez önmagában még semmit nem jelent, mert arról sehol nem készül kimutatás, hogy hányan hagyják ott a vetítést, hogy sok ezer iskolást „beterelnek” nem nekik való filmekre, s ahelyett, hogy a fiatalok filmművészet iránti érzékenységét csiszolnánk, egy életre elriasztjuk őket a mozitól, mert éppen szükség van kétezer „látogatóra” a havi tervteljesítéshez. Az államosítás önmagában még nem tette alkalmassá a kulturális filmgyártás közvetítésére a régi moziapparátust. Ezt világszerte felismerték, nálunk mégis minden a hagyományos rendszerben folyik. Mert még mindig a szórakoztató ipar teltházaiban gondolkodunk.
– A mozik tagoltsága alighanem az egyik legfontosabb gond. Pénz pedig nincs új mozipark kiépítésére, mondják az illetékesek.
– De amit felújítanak, átépítenek, az is marad egytermes mozi. Egy öt-hatszáz személyes mozit napi két-három előadásban Európában sehol a világon nem lehetne telt házzal üzemeltetni. Még ha a pornó sorozatszerű bemutatásába kezdenének, abban is kifulladnának néhány hét vagy hónap alatt. Egyszerre széles választékot kell nyújtani, s több kistermes mozit kellene kialakítani. Párizsban a 3–4 termes mozi természetes, de van nyolctermes is. Egyhelyütt mindenki kedvére választhat. A világvárosokban manapság ki utazik egy órát, hogy filmet nézzen, és éppen a kiszemelt műfajút, mert ezt csak Cinkotán játsszák!
– Az üres moziterem még a jelenlevők kedvét is rontja...
– A Küldetés vagy a Filmregény sikere igazolta, hogy szűk osztással, egyetlen filmszínházra koncentrálva sikert és hangulatot lehet teremteni. Így időt adunk ahhoz, hogy a hírek, vélemények elterjedjenek. Esetleg az az izgalom is tartson, hogy aki meg akarja nézni, kap-e egyáltalán jegyet, vagy sorba kell állnia. Ez a film ügyét eseménnyé avatja. Az ellenkező esetre szinte hetenként találhatunk példát. A ménesgazda című filmem vidéken jobban ment, mint a fővárosban, mert itt minden tiltakozásom ellenére az Urániában tűzték műsorra, és még másik négy moziban is vetítették a premier hetében. Mindenütt persze fél, vagy harmad ház volt. Ez a néző kedvét szegi, s a film ellen hangolja még a jelenlevőket is. Mindjárt ott hiányérzetük támad: talán mégse érdemleges esemény részesei, hisz a fővárosban nincs hatszáz ember, akit érdekelne? De ugyanabban a percben Kőbányán, Budán, s ki tudja még hol ugyanez a film pereg, s az ottani félház közönsége szintén hasonlóképp vélekedik. ‘
– A Filmművészek Szövetsége a magyar film ügyének érdekvédelmi testülete is. Mit tettek a változás érdekében?
– Kérések, tárgyalások, jegyzőkönyvek, közgyűlési beszámolók, felszólalások tucatja se hozott eredményt. A FÖMO monopolhelyzetben van. S még azt sem lehet elérni, hogy a szövetség és a filmgyár patronálása mellett egy „Film-mintabolt” létesüljön.
– A Bányász mozi: a magyar filmek mozija...
– Teljesen alkalmatlan erre a feladatra, kiesik a központból és semmiféle értékrend nem mutatkozik műsorában. Egykor kéttermes volt és egytermesítették.
Elképzelésünk szerint a mintamozi kísérleti műhelye volna a többi fővárosi mozinak, ahol a forgalmazás új módszereit lehetne kipróbálni elsősorban a magyar filmekre alapozva. Ám nem valósulhat meg, mert kiderülne, hogy most valakik rosszul dolgoznak. Az áruházi hálózatban már kialakult az egészséges rivalizálás: Centrum, Szivárvány, Skála. A film „bolt”-hálózatában a monopolizmus tartja magát.
– A társadalmi forgalmazásról is sok szó esik mostanában...
– A Nevelésügyi sorozat fényesen bebizonyította, hogy életképes elgondolás. Moziban megbukott volna, de az országban szinte mindenki látta, akit érdekelt. A korszerű mozi-szervezet az volna, ha egy-egy mozi, egy-egy film megtalálná a maga közönségét. És ez a kapcsolat folyamatossá, valódi kapcsolattá alakulna.
– Ebben a propagandának is fontos szerep jutna...
– Még a hatvanas évek elején Párizsban voltam, s fél éven át mindennap az újságban ugyanazon a helyen, ugyanolyan betűkkel az állt: A leghosszabb nap. Időközben meglátogatott a feleségem, és mondta: nézzük meg a filmet. Én ellenkeztem, mert engem a történelmi képeskönyvek nem érdekelnek. Elutazásom előtti napon két ingyenjegyet kaptam – elmentem és megnéztem a 8 és félt – és A leghosszabb napot. Mi történt? Felmorzsolt a reklám, s egyszerűen belém szuggerálta, hogy látnom kell. Nálunk a premierrel megszűnik a propaganda, tehát el se éri az ingerküszöböt, amit eddig tettek, úgyszólván az is értelmét veszti. Az újságok filminformációkban szegények; régen naponta közölték a moziműsort, most már csak hetente, Elmondhatatlan procedúra tapasztalható a plakátok elfogadása és kivitelezése terén. A televízió a filmreklámért percben számítva sokszorosát kéri annak, mint amennyit egy magyar film sugárzásáért fizet. Minden más ország televíziójában többféle, filmmel kapcsolatos műsor is szerepel, csak a mi tévénk szorítkozik egyetlen adástípusra. A tévé kulturális ajánlóműsoraiból a film kimarad. Holott a film a televízió műsorainak is jó részét jelenti; a tévé legfontosabb műsortípusát mellőzi, s nemcsak a filmművészet, a néző is károsodik, mert elszalasztja a találkozást olyan filmekkel, amelyekre pedig igénye volna.
– Mennyire van jelen a magyar film a néző és a társadalom tudatában?
– Alig van sejtésünk erről. Biztos következtetésekhez jutni, úgy gondolom, sokkal nehezebb, mint az egyes filmek hatásvizsgálataiból kitetszik. Ezek a felmérések ugyanis izoláltan elemzik egy-egy filmnek a nézőben visszahangzó gondolati és esztétikai erejét. Márpedig azokat is, akik moziba járnak, nem ez az évenként elkészült húsz magyar film formálja. Mellettünk még kétszáz film pereg évente a mozikban, s további három-négyszázat sugároz a televízió. Tudunk-e valamit arról, hogy ez a zömében kommersz-áradat hogyan hat a magyar néző ízlésére, gondolkozására, igényeire? A Filmtudományi Intézet feladata volna, hogy erről tudományos alapossággal beszámoljon a szakmának és a társadalomnak, de azt sajnos nem teszi meg. Ahogy keveset tesz az ízlésformálásért is.
A filmmúzeumok hálózata az egész világon azért működik, hogy a filmtörténet értékeit számon tartsa, és folyamatosan bemutassa. Nálunk ez másképpen alakult, a Budapesti Filmmúzeum műsorának gerincét kommersz filmek adják. Ez a Filmtudományi Intézet üzleti vállalkozása, s képtelen ellentmondás az intézmény eredeti rendeltetéséhez képest. A közelmúltban a filmklubok felét megszüntették az országban, mondván, hogy nem tudják őket műsorral ellátni. Nemhogy örülnének a közönség érdeklődésének, és az igényes programok, előadások szervezeti rendjét kialakítanák, ehelyett a kényelmes, a züllesztő megoldást választják. Marokkóban jártam nemrégiben, s általam soha nem hallott nevű helységekben tapasztaltam: micsoda érdeklődés van a filmklub programjai iránt. Az egyik ottani vezető elmondta, hogy a klubban még olyan filmeket is zsúfolt házzal vetítenek, amelyek a nyitott forgalmazás során teljes érdemtelenségbe fulladtak! Miért? Azért, mert a klubnak hitele van, a film barátai tehát bizalommal fogadják műsorát.
– A Filmművész Szövetség nem próbált változtatni ezen a helyzeten?
– Hosszú időbe telne, míg az ebben a vitában megfogalmazott javaslatokat, jegyzőkönyveket felolvasnám. Évtizednél régebben sürgetjük a változást, de teljes a mozdulatlanság. Szükség volna filmklub szövetségre is, amely megszüntetné a Filmtudományi Intézet monopol helyzetét: de ez ügyben is hiába protestáltunk. Kudarcok sorozatát említhetem.
Szerencsére nem minden területen. A Hungarofilm jól kereskedik a magyar filmekkel, (20 magyar film eladásából fedezi összes külföldi filmimportját). A MOKÉP felvállalja azt, ami nem is volna feladata; film-ismeretterjesztő füzetek kiadását, egy-két megyei mozivállalat is sikerrel próbálkozik új kezdeményezésekkel.
A lehetőségekhez képest jól működnek a filmgyári stúdiók és produkciók is. Amit felvállalnak, azt el is végzik, mert a forgatás során könyörtelenül megmutatkoznának a hibák, ott nem lehet tehetetlenkedni.
– A költségvetés igencsak meghatározott keretében...
– Egyetlen keservesen humoros epizódot említek. A Bekötött szemmel kezdő képsoraként a doni összeomlást akartam jelezni egy szerény jelenettel. Nem kértünk hadosztályokat, de a szovjet-támadáshoz mégis kellett legalább öt tank, s harminc korabeli teherautó tele magyar katonákkal. Kiderült, egy tankot egy órára a Néphadseregtől 13 ezer forintért bérelhetünk, s így egyre csökkentettük tankigényünket, s a gyártásvezető kérésére tizenkettőre redukáltam az autók számát. A forgatás elkezdésekor a berendező jelentette: rendelkezésünkre áll két korabeli teherautó. Az egyik mozog...
A Csillagok háborújának egyik, ötperces jelenetét nyolc hétig forgatták, mi az Októberi vasárnap teljes anyagát hat hét alatt vettük fel. S mind a két filmet ugyanabban a moziban játsszák! A Csillagok háborúja különben annyiba került (20 millió dollár) mint a mi két éves programunk – tehát 40 film! (turista árfolyamon, egyébként 3–4 évi filmtermésünk ára ez).
– Vannak forgatókönyvek, melyek ezért asztalfiókban maradnak?
– Sára Sándor Mádéfalvi veszedelem, Zolnay Pál Boldog embere például... Huszárik Zoltánnak szerencséje volt, hogy amikor elkezdte, két évvel ezelőtt, még kapott elegendő szubvenciót. Most már elképzelhetetlen volna, hogy Csontváryját elkészítse. Az ilyen filmek kiesése önmagában is leszűkíti közönségbázisunkat, az a réteg pedig, amely az Egri csillagokra, A kőszívű ember fiaira ment be a moziba, ezután még elégedetlenebb lesz a magyar filmmel. A legnagyobb veszélyt az jelentené, ha – mint híresztelik – az áremelkedésekkel együtt nem emelkedne a filmre fordítható összeg. Ez óhatatlanul a filmek számának csökkenésével járna. Vannak, akik megvonják a vállukat: legalább szigorúbban válogatnak majd a forgatókönyvek között és a gyönge filmek nem készülnek el. Micsoda tévedés! Három évtizedes tapasztalatunk figyelmeztet, hogy a kevés film nem emeli, hanem csökkenti a színvonalat, a túlbiztosítás mindig az érdektelen művek megszaporodásával jár. Nemcsak a filmre, a művészetre általában érvényes, hogy a remekművek nem tervezhetőek, az „alkossatok remekműveket” jelszó sohasem hozta meg a várt eredményt. Szükség van egy bizonyos „tenyészetre”, sokfajta próbálkozásra, olyanokra is, amelyek nem egyeznek az akkori ízlésünkkel, szemléletünkkel – hiszen a remekművek éppen attól azok, hogy megváltoztatják a felfogásunkat az életről és a művészetről. Ha „biztosra megyünk”, lehet, hogy éppen ezeket a ma szokatlan vagy éppen provokáló műveket szűrjük ki. Nem csökkenteni, növelni kellene filmjeink számát, ha hatásosabb filmművészetet akarunk. A mi körülményeink között valószínűleg 30–40 film volna az egészséges (tehát egy – azaz egy – Csillagok háborúja-szerű film költségeire volna szükség évente).
A hazai és nemzetközi árak emelkedésének kompenzálása mellett előfeltétele ennek az is, hogy magunk is differenciáljunk a filmek között, ne kerüljön szinte minden film ugyanannyiba. Az átlagosnál sokkal olcsóbb és jóval drágább filmek készítésére is alkalmat kellene találni.
– Mi ennek a módja?
– Ez főleg tematikai kérdés, de filmgyártási módszereinknek a kérdése is. Ma a filmkészítés menete a téma megrendelésétől a bemutatóig szinte teljesen azonos minden filmnél (a kivételek csak erősítik a szabályt). Ez különösen a vígjátékok készítését akadályozza. Könyvírás és forgatás közben világszerte sok erőt mozgósítanak a filmvígjátékhoz – ötletadókat, „bedolgozókat” –, akik végigkísérik a filmet. Ehhez a módszerhez nem kellene deviza, végső soron több pénz sem, hiszen takarékosabb forgatást tenne lehetővé. Saját merevségünk áldozatai vagyunk; honoráriumot az ilyen „szabálytalan” közreműködőknek csak az eredeti szerző rovására fizethetnénk, mert nagyon kevéssel növelhető a forgatókönyvre fordítható (különben bármilyen nemzetközi összehasonlításban nevetségesen alacsony) összeg, de ez a könyv elfogadásáig már kifizetésre került. A forgatás idején tehát már nem kapcsolható be újabb munkatárs. Még ha ez általában érthető volna is – nem az! – ez a sablonos módszer a vígjátékok esetében öncsonkító, lényegesen csökkenti a film hatásosságát. Közismert, hogy az olyan zseniális alkotók is, mint Chaplin vagy Tati gyakran forgatták újra filmjük jeleneteit, ha úgy látták a kísérleti közönség reagálása alapján, hogy „nem jönnek be a poénok!. Színházban a bemutató után hetekkel is lehet változtatni, a filmnél ez lehetetlen, addig kell, amíg el nem készült a standard kópia.
– Nem egyszer hallottam már effajta véleményeket egy-egy magyar film bemutatója után: micsoda pazarlás! Ennek az árából hány bekötőutat lehetett volna építeni! Miként válaszol erre a gondolkodásmódra?
– Rosszul feltett kérdésre nem lehet jó választ adni. Pénzben kifejezhető „hasznot” bizonygatni egy művészeti ággal kapcsolatban annak az elfogadását jelentené, mintha jogos volna közvetlen hasznot várni a művészettől. Különben a bekötőút hasznát sem nagyon lehet lemérni, nem ott jelentkezik, ahol befektették az összeget, hanem egészen másutt, például abban, hogy a lakosok könnyebben jutnak el a városba, a piacra, vagy az orvoshoz, vagy a gyerekek iskolába, esetleg a felnőttek a közeli város színházába. Máshol és esetleg sokkal később jelentkezik a haszon. De, még ha a filmet csak üzletnek néznénk, akkor sem biztos, hogy tudni lehet előre, megtérül-e a befektetés. A világon eddig legnagyobb bevételt elért filmet, a Cápát, amikor elkészült, a forgalmazók nem akarták bemutatni, féltek a propagandával járó anyagi kockázattól, nem várták, hogy sikere lesz. Az eredmény mindenkit meglepett. Hadd ne válaszoljak tehát a „vagy film, vagy bekötőút” kérdésre (egyébként elég kevés utat lehetne építeni egy-egy magyar film árából). A film és a művészetek „hasznának” egyetlen lehetőségét említenem, a közösségformáló hatást. Tudjuk, hogy közösségi társadalmat közösségi emberek nélkül nem valósíthatunk meg, az is nyilvánvaló, hogy a közösségi tudat fő erjesztője a közösségi élmény, az a mindennapi tapasztalat, hogy részese vagyok a döntéseknek, a vezetők megbízásának és ellenőrzésének, javaslatot tehetek és bírálhatok, felelős vagyok magam is azért, ami körülöttem történik. Ha kevés az ilyen élmény, az igény tudatosítása, ébresztése is közösségformáló hatású. A közösségi élményeknek van azonban egy olyan része, ami a kollektív emlékezet, a történelem és a kultúra értékére való hasonló reagálás. A társadalom sohasem homogén, de a nagy egész kohézióját az is erősítheti, ha kisebb közösségek, rétegek, csoportok kialakítják a maguk értékeit, a nagy nemzeti közösség ugyanis csak élő kisebb közösségek együtteseként létezhet. Ha egy film ilyen közös élményévé, emlékévé válik akár egy kisebb rétegnek is (filmje válogatja, hogy mekkora közönséget célozhat meg: jó, ha nagyobbat, de az sem tragikus, ha kisebbet) akkor már nem kidobott pénz, amit az elkészítésére fordítottak. Igaz, ez a haszon forintban nem kifejezhető, nem építhető be a költségvetés „bevétel” rovatába, reméljük azonban, hogy a Pénzügyminisztérium ennek ellenére számon tartja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 31-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8087 |
