Csurka István
Méltatható-e érdemlegesen, szakszerűen és tisztességgel egy film, amelyiknek a méltatás szempontjából legfontosabb tulajdonsága, hogy egy nagy életmű része, ha ennek a nagy életműnek túlnyomó részét nem ismerjük? Ez bizony fölöttébb kétséges. Alfred Hitchcock 53 filmet rendezett fennállásának nyolcan éve alatt, s ezek közül a most látható Családi összeesküvés (1976) nem tartozhat a jelentősebbek közé, mert ha odatartoznék, nem szólna könyvtárnyi irodalom a mesterről, nem volnának rajongói és nem volnának ellenzői.
A Családi összeesküvés kellemes, szórakoztató profimunka. Különösebb értékeket, művészi érdemjegyeket csak a roppant sablonos és roppant blőd krimi-áradattal szembesítve, azok ellenében tulajdoníthatunk neki. Azokkal összevetve művészinek tűnik föl. Először is, az alapötlete emberi tulajdonságra épül: egy kissé bogaras, spiritiszta szélhámos nő, aki szellemidézéssel keresi kenyerét, egy nagy halat fog ki az álmatlanságban szenvedő dúsgazdag vénkisasszony személyében. 10 000 dollár üti a markát, ha kideríti a család negyven évvel ezelőtt eltökített szerelemgyerekének a kilétét. A vénkisasszony, mint egyetlen vérszerinti rokonára reá szeretné hagyni a nagy vagyont. A föladat megoldhatatlannak látszik, de a kelekótya nőnek és taxisofőr szeretőjének kell a pénz.
Aztán jóformán még el sem rendeztük és fel sem dolgoztuk magunkban az eddig értésünkre adottakat, s Hitchcock ijesztő és határozott mozdulattal máris elindít egy másik szálat, az autó, amelyben hőseink mély gondokba merülten távoznak a vénkisasszonytól, szikra híján elüt egy fantomszerűen mozgó női alakot, aki kopogós, merev lépésekkel bemegy a rendőrségre, ahol már várják. Egy emberrablási ügy utolsó mozzanatait látjuk. A szótlan nő átveszi a váltságdíjat, egy félkilós brilliánst és elvezeti a rendőrségi helikopter pilótáját az elkábított áldozathoz az erdőbe. Aztán hazatér a szeretőjével egy luxusvillába, amelyről kiderül, hogy emberrablások áldozatainak fogadására van berendezve, titkos ajtókkal, cellával, elektronikus berendezésekkel. A rossz arcú férfi és szőke parókás, de voltaképpen szénfekete hajú nője éppen úgy a jól végzett munka utáni kiadós szeretkezésről fecserészik, mint az előbb megismert szőke nő és taxis párja.
Pimaszul és bosszantón van közbeiktatva ez a második történet. Mintha Hitchcock egyenesen arra törne, hogy bosszantson bennünket. Semmiféle összefüggést nem fedezünk föl. A két történetnek még az előadási módja is elüt: az első humorral fűszerezett, sok tekintetben bizonytalanságban hagy bennünket, mert nem mindig tudjuk, hogy komolyan kell-e vennünk a látottakat, s azt sem, hogy ki az ütődött; a vénasszony, a spiritiszta nő, a taxis – vagy a rendező... A másik vonalon ugyanakkor egy nyers hatásokkal dolgozó, kissé sótlan krimiszerűség fut végig, amely azonban önmagában is megállna. Olyan az egész, mintha egy világhírű nagy bűvész szándékoltan görcsös, ügyetlen mozdulatokkal keverné meg a paklit a szemünk láttára, már-már azt hisszük, kihullanak a lapok a kezéből, aztán csak nem, s amikor hirtelen végigborzolja az élüket, a lapok felcserrennek, mint a gépfegyver, és teljes erővel megindul a gépezet, s mi már érezzük, hogy a bűvész, a mester megfogott bennünket. Mégpedig éppen azzal, hogy jól felbosszantott.
Ennek a fölbosszantásnak ugyanis van jó adag esztétikai értéke is: a mester tudtunkra adta, hogy nem olyan alázatos szolgánk – nekünk, azaz a tompa, a krimik által eltompított agyú közízlésnek –, mint azok a kollégái, akik a világért sem vállalkoznának efféle, talán kissé avíttas fölbosszantásra. „Álljon meg a menet!” – mondja a mester ezzel a kihívással, „én is vagyok valaki ebben a moziban!” „Lehet, hogy önöket bosszantja a dolgoknak ilyetén való keverése, engem viszont elszórakoztat, sőt engem csak így érdekel a dolog, mert én tulajdonképpen a magam szórakoztatása végett csinálom a filmet.”
Mi ez, ha nem egy művész kivagyisága?
Aztán persze összekötődik a két szál, az ékszerkereskedőről, a rosszarcú emberrablóról kiderül, hogy ő az a szerelemgyerek, akit a vénkisasszony kerestet, s aki kamaszkorában egy bűntársa segítségével felgyújtotta nevelőszülei házát és eljátszotta, hogy maga is bennégett, majd új néven új életet kezdett. Az emberi, lélektani, sőt bizonyos mértékig szociális háttérmotívum tehát itt sem hiányzik: a kamasz fiú megsejti, hogy nevelői nem vér szerinti szülei, hogy egy kitagadott lény, s bosszút esküszik.
Miközben most már egyre tempósabb léptekkel haladunk befelé a bonyodalomba: a gyanútlan spiritiszta - taxis párocska egyre közelebb kerül a gátlástalan emberrablókhoz, a krimiszagba imitt-amott még mindig belekeverednek a művészet fűszerillatai. A szereplő színészek – egyébként kiváló színészek és pompásan instruált színészek – a krimijátszás sablonfeladatai mellett még mindig kapnak egy-egy villanásnyi időt az emberábrázolásra, s amikor ezt megtették, még nem is vigyorognak bele a néző arcába oly bárgyú elégedettséggel, mint a sablonkrimik szereplői, amikor egyéniségfelmutatás címén megvakarják az üstöküket (vagy mást) és utána várják a tapsot. Egyszóval Hitchcockot, az öreget, a helyi értékek tömege, tektonikus méretű rétegek sorozata választja el a világot elárasztó banális bűnügyi áradattól.
A történetet nem érdemes, meg nem is nagyon illik végigmondani. Végül győz a jó, illetve a jelen esetben a kevésbé rossz: a humorral ábrázolt szellemidéző - taxis párocska, akiket nemcsak azért szerettünk meg közben, mert életveszélyben forogtak és féltettük őket, hanem elsősorban azért, mert a mester a humor párás melegébe burkolta őket. Ez ismét olyan fogás, amivel csak igazi művész tud élni. A krimigyárakban hiába püfölik, dagasztják, gag-ezik az anyagot, humor nem sül ki belőle, legfeljebb csak viccek és poénok.
Csupa érdem, csupa pozitívum. Honnan hát a bátorság a fintorgásra és a fenntartásokra? Amikor napnál világosabb, hogy nem egy krimi- és horrorgyártó iparossal, hanem egy túlkoros, nagy, vén gyerekkel van most dolgunk, aki önfeledten ül dohányillatú, faburkolatú könyvtárszobájában, finom csokoládét szopogat és képtelen, de megtámadhatatlan logikájú történetek ki-agyalásával és elképzelésével szórakoztatja önmagát. Az elkényeztetett, decens gyermek nagy művész. S mint afféle úrigyerek, fütyül a világra. A saját mesevilága mindennél fontosabb számára.
Hát igen, ez szép, csak hát ennyi erővel lehetne valami saját jelentése is ennek a mesevilágnak, s azonfelül, hogy egy műfaj csúcsteljesítménye, még mondhatna is valamit erről a korról, amelyben élnünk adatik, ahogyan ezt más nagy gyerekek, akik éppen ennyire megszállottai a saját meseviláguknak (például Bunuel) megteszik.
Mindazonáltal fönn kell tartanunk a bevezetőben mondottakat: mindez eléggé bizonytalan, kósza és esetleg kissé mucsai vélekedés, hiszen egy 53 tagból álló életmű egyetlen darabját láttuk csupán. Él bennünk a gyanú, hogy Hitchcock magyarországi bemutatkozása (mert a vászonról oly korán eltüntetett Psycho tíz évvel ezelőtt nem válhatott azzá) esetleg éppen olyan, mint a filmjei expozíciója: szándékosan lassított, komótos és arcátlanul félrevezető. Még az is lehet, hogyha a magyar közönség megismerné, megismerhetné a mester egyéb munkáit, az életműve fontosabb darabjait, belekerülne az életmű tömegvonzásába, a Családi összeesküvésről is kiderülne, hogy... hogy?
Nos, az, ami most még nem derült ki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8086 |
