Csala Károly
1.
Nem csodálkoznék, ha az ünnepi évforduló tájékán bemutatott szovjet filmek legjobbikának, a Suksin-elbeszélésből készült Hívj a messzeségbe! című egyszerű falusi történetnek a nézői csak nehezen, vagy egyáltalán nem boldogulnának a megfejtéssel: mi is az a messzeség, amiről a címben szó van. A filmben magában ugyanis nincs szó róla. S épp erről szól, mondhatnánk, a film. Ez a „messzeség” itt valami távlatot jelent, ami korántsem világlik kivehetően a hősök elé. A szovjet irodalomban az utóbbi években különösen az úgynevezett falusi irodalom képviselői találták meg a módját, hogy súlyosan, egyszerűen, minden frázistól mentesen mutassák meg, mekkora sorvadást okoz a társadalmi és egyéni életben egy újfajta, nem okvetlenül az anyagi javak szűkösségével, de nem is afféle „fogyasztói társadalomideállal” indokolható begyöpösödés. A feltétel, az emberi többre-törés, vagy akár lázadás nélkül elfogadott, céltalanul végigvitt „dolgos élet”, a véletlenszerűen jutott társadalmi hely zokszó vagy jobbító törekvés nélküli puszta betöltése.
Suksin kellett hozzá, aki maga is rokona volt az irodalomban „falusi” társainak, hogy a filmművészetben igaz, értékes feldolgozást nyerjen ez a fontos téma. Suksin arról beszélt: kell, hogy valaki vagy valami hívja az embert a „messzeségbe”. Hogy előre, többre, jobbra űzze, hajtsa valami. Az igazán érdekes az, hogy a szovjet irodalomban, művészetben mindig jelenlevő „távlat-problémának” sajátosan új feldolgozását volt képes adni: szemernyi illúzió nélkül, hősi történetek nélkül, többnyire elbukó vagy legalábbis kudarcot szenvedő hősökkel, mégis egyértelműen, vitathatatlanul. A hiányról szólva egyfolytában: a legszükségesebbnek a hiányáról, ami nincs eleve adva semelyik családban, semelyik faluban, semelyik társadalomban. Suksin egy kissé nosztalgikusán beszélt erről – legföljebb ez a nosztalgikus felhang utalt nála arra, hogy nem olyasvalamit hiányol, ami a szovjet társadalomban sohasem lett volna, ámde nem volt szokása múltakról beszélni, a jelen és a jövő érdekelte.
A két roppant tehetséges, nálunk eddig ismeretlen nevű rendező – German Lavrov és Sztanyiszlav Ljubsin – közös munkájában figyelemre méltó, hogy szinte teljesen elmarad ez a Suksinra jellemző nosztalgikus felhang. A szomorúság más dimenziót nyer náluk. A csalódás, a kudarc is. És – szükségképpen – a „messzeség” is. E film felnőtti világában komikus és tragikomikus színezetet nyer minden őszinte, de eredménytelen iparkodás: ezáltal elidegenítve, valahogy kívülről látjuk az egészet. Csupán a gyerekek világában jelenik meg – egyértelműen pozitív jelentéssel ugyan, de könyvekből tanult illúziókkal párosulva – a nagyobb, jelentősebb élet utáni törekvés vágya. Szeretettel, megértéssel szemléljük ezt a két fiút, s persze, „szurkolunk” nekik; – csak éppen nem feledhetjük a mellettük és fölöttük kisszerűen zajló felnőtti világot, amiben már nem találhatjuk nyomát kedves eszményeinknek... A suksini figyelmeztetés, amelynek óriási lelkiismeret-ébresztő, aktivizáló hatását külföldről talán nem is lehetett annak idején teljességgel megérteni, felmérni, de amiről Suksin hatalmas népszerűsége tanúskodott hazájában, úgy érzem, új, értékes alakváltozatot kapott Lavrov és Ljubsin filmjében: komikummal elidegenítő ábrázolásuk továbblépés a suksini úton.
Bátran merem a legjobbnak nevezni ezt az alkotást a mozikban az ünnepi filmhéten bemutatott négyből, pedig hát a többi háromból sem hiányoznak ilyen vagy olyan erények, s ráadásul erősen zeng bennük valami hasonló „emberi távlat” szükségességét hirdető hang is.
De például Sztanyiszlav Rosztockij hosszú filmjében, a Fekete fülű fehér Bim-ben valamiféle szelíd etikai idealizmussá, a Jó feltétlen követelésévé enyhül ez a téma. Gondosan, szépen kidolgozott emberi történet volna ez a „kutya-történet”, ám igencsak jellemző rá, hogy a negatív figurái egytől egyig papirosízűek, pamfletszerűségükkel rínak ki a realista kismesterek eszköztárával bemutatott jó emberek környezetéből. S az is szükségszerűnek látszik, hogy az érzelmesség túlságosan is nagy teret kap ebben a történetben. Egy kicsit mindig unalmas a túl sok jóság, amely indokolatlan, s megjelenésében kabarészerű gonoszsággal és ostobasággal mérkőzik.
Az ünnepi hét másik két filmje pedig hagyományos utakon jár – biztos léptekkel ugyan, de megszokottan. Mert aligha számíthat már a szovjet művészetben nagyon újnak az, ha a háborút nem a csatatereken mutatják. Ha „egy életen át” követjük a háborúkban keménnyé edződött hősnő útját, mint a Kijevben készült Születésnapban (A sült krumpli ünnepe címen hallottunk előzetesen Jurij Iljenko filmjéről) a hadiárvákat nevelő, csakugyan hősies kitartásával rokonszenvünket elnyerő asszony, a „Mama” szenvedéssel-boldogsággal teli sorsának folytatását. Ha a távoli hátország asszonyainak, gyerekeinek küzdelmes hétköznapjait látjuk megelevenedni, csalódásokkal, szerelmekkel, idegőrlő várakozással, keserű és túláradóan boldog viszontlátással, mint ahogy a Nálunk csend volt, Vlagyimir Samsurin filmje mutatja. Mindkettőben a háborúmentes, boldog békeidő az eszményi ellenpont, ami azt a bizonyos „messzeséget” jelenti a filmhősök számára.
2.
Nem egészen véletlen, hogy „elidegenítésről” – vagy valami hasonlóról – beszélhetünk a Hívj a messzeségbe! kapcsán, noha igencsak világos dolog, hogy ennek az itt tapasztalhatónak nem sok köze lehet a brechti színház effektusaihoz. Valahogy önként adódik ez a hatás az egész film szemléletéből, nézőhöz fordulásából: nemigen akad olyan hős, akivel maradéktalanul azonosulhatnánk. S talán épp azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert a másik három filmnek pontosan az a legfőbb törekvése, hogy érzelmileg hőseinek hullámhosszára hangolja a nézőket. Mind ebben, mind abban vannak azonban olyan tanulságos mozzanatok, amelyek méltók a figyelmünkre, merthogy mostanában ritkán találkozhatunk hasonlóval hazai filmekben, s ezt bizony veszteségnek könyvelhetjük el.
A színészi, rendezői és az operatőri munkának olyan, részletekbe hatoló – s nyilván előzetes – egybehangolásáról van szó, amelynek alapja a forgatókönyvnek, a film írott anyagának nálunk nem, vagy csak nagyon ritkán szokásos kimunkálása.
A Nálunk csend volt egyik jelenete például, amelyben az ostromgyűrűbe zárt Leningrádból kimentett asszonynál leningrádi képeket lapozgatnak a gyerekek, akik sohasem látták ezt a várost – biztos, hogy semmitmondó közhely maradna, ha nem volna előzőleg kitalálva hozzá a kísérőzene, mint „harmadik nézőpont” a gyermeki ártatlanság rácsodálkozása és a sokat szenvedett asszony fájdalma mellett: Sosztakovics Leningrádi szimfóniájának „teuton zenéje”. Ez így a szentimentális ellentéten túl csakugyan vérforraló gondolatokat is képes sugallni, s azt hiszem, semmilyen más kísérőzenével sem jöhetne létre ez a hatás. Meglepő lehet, hogy ezt „forgatókönyvi kérdésnek” tekintem, márpedig az. Itt ugyanis a jelenet megírásáról van szó. A zene nélkül ez a jelenet – nem lenne ez a jelenet. S „készre” megírt jelenetnek aligha tekinthetünk mást, mint amelyik tartalmazza a dolog – filmi! – lényegét.
Ez, persze, a legegyszerűbb példa a látottakból. Jelentékenyebb – s a hatvanas évek magyar filmjeinek egyik-másikából ismerős – a jelenetkimunkálásnak az a módja, amivel a Születésnapban találkozhatunk. Itt a főhősnő jellemének föltárulkozása nem bízatik pusztán a drámai szembesítésekre, a párbeszédekre, hanem kiterjed ez a folyamat a tartalmas helyszínek gondos megválogatására is. Vissza-visszatérő színhely a filmben: folyópart, árterek. Nincs szükség külön magyarázatra arról, hogy ez a kezdetben fiatal parasztlány voltaképpen a természeti létnek a szerelmese, emberszeretete is mindvégig valami csodálatos hasonlósággal nyilvánul meg, mint a vadvizek, a nyírfák, a gyümölcsfák iránt érzett szeretete. Az egyik jelenetben a megmentett gyerekkel egy ártéri fa odvába búvik be a lány a vihar elől: a két ember úgy kucorog a védelmező fában, mint a magzat az anyaméhben. S ez nyilván megint csak nem a rendező vagy az operatőr véletlen helyszíni ötlete: forgatókönyvben rögzített megoldás. És mostanában minálunk ilyesmit valahogy egyre ritkábban szoktak kitalálni, megírni.
Végül, a Hívj a messzeségbe! talán a legjobban megírt film, amit az utóbbi években láthattam. Jóformán minden jelenete tanítanivaló lehetne. Persze, az ilyen végtelen finom rezdülések forgatókönyvi lapokról történő életre-keltéséhez olyan színészek is kellenek, mint amilyen ebben a filmben Ligyija Fedoszejeva-Suksina, Mihail Uljanov, vagy Sztanyiszlav Ljubsin. Nem, nem a „dialógot képezik le” ebben a filmben. A magára hagyott, egy szem gyermekét tehetetlenül nevelő asszony, akit jóindulatú bátyja egy lehetetlen csudabogár könyvelővel akar összepárosítani, elsősorban csak figyel, hallgat, reagál: meg akarja érteni a társául szánt férfit – meg akarja fejteni azokat a rettenetesen lapos közhelyeket, amelyekkel az elárasztja. Egy másodpercnyi üresjárat nélkül folyik előttünk a legnehezebb anyag földolgozása, ami csak a film művészetében adódhat: amikor kívül jószerint nem történik semmi, ámde látjuk, ami a hősökben belül történik. Akkor kapunk csak némi föloldozást a legdokumentáristabb lélekábrázolás drámai figyeléskényszere alól, amikor a rokonszenves fiatalasszony a legjobban szenved: amikor már nevetnünk kell rajta. Például a pertu-ivás „nagyjelenetében”, amikor a nő az istennek se akarja megérteni, hogy miért kell összefont karral keresztbe inniuk, s hogy akkor miért nem a férfi poharából kell kortyolnia... Valósággal chaplini jelenet. De a film végig ilyen jól megírt „apróságokból” építkezik. Nagy ensemble végzi az építkezést: kiváló rendezők, kiváló színészek. Akik képesek egészen „közelről” mutatni azt a csüggesztőn drámai küzdelmet, amelyet a Suksin-leírta hősök a „messzeségért” vívnak egymással, magukkal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 02-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8075 |
