Avar János
Jóval a Watergarte-ügy mélységeinek feltárulása előtt a hagyományosan hallgatag és megközelíthetetlen elnöki titkosszolgálat, a Secret Service egyik emberének megoldódott a nyelve, és elárulta valamelyik hírlapírónak, milyen fekete humor járja a Fehér Ház testőrei között: „Ha valaha megostromolnák a palotát, az ember két golyót feltétlenül meghagy: egyet Haldemannak, a másikat Ehrlichmannak”. A váratlan közlékenységtől vérszemet kapott újságíró fokozta: „És ha csak egyetlen golyó marad?” – „Természetesen Haldeman kapja. A másik fickónak vannak pillanatai, amikor nem annyira gonosz, Haldemannak soha.”
Némi bepillantást kaphatott a tévénéző a washingtoni zárt ajtók mögé, valamit megsejthetett belőle, milyen volt Richard Monckton–Nixon és az ő összes emberének stílusa. Ám miként Frank Flahertyben is szinte megszépült H. R. „Bob” Haldeman, a sorozat is csupán néhány jellegzetességet tudott megmutatni, és ekként nem tárta fel a maga teljes valójában ennek a politikai maffiának a diszkrét bájtalanságát.
Ilyenek voltak, persze. Sőt: ilyenebbek. Bizalmasait Nixon arra bíztatta, hogy „az ellenfelet nemcsak le kell szúrni, hanem meg is kell forgatni benne a kést. „Mert nemcsak a keménység és kíméletlenség kultuszát ápolták a Fehér Házban, hanem a bosszút áhították mindenekfelett. A tévéfilm idézi Monckton tirádáját a Kennedy–Curry és Johnson–Anderson típusú „gazdag fiúkról”, akiknek „mindent szabad”: Nixonban egész pályafutása során, és főleg a John Kennedytől elszenvedett 1960-as vereség után fortyogott a gyűlölet azok ellen, akik – érzése szerint – őt, az alulról felkapaszkodott karrieristát lenézték, „soha” nem fogadták be. Haldeman és az ő Dél-Kaliforniából importált ifjoncai osztoztak főnökük kisebbségi komplexusában, s már eleve távol tartották magukat a „bűnös főváros” társasági életétől. Önvédelemből is, természetesen, hiszen – bár Washington korántsem New York vagy London – bizonyos műveltségi szint elengedhetetlen volt e körökben, némi olvasottság legalábbis, valami fogékonyság a kultúrára; ugyanabból a Fehér Házból egy Kissinger, vagy Moynihan, de még Mitchell is a társaság közepe lett, hiszen a koktélpartik és szmokingos vacsorák háziasszonyai vonzódtak a hatalmasokhoz. Haldemanék viszont csakis egymással érintkeztek, és olyankor áhítattal nézték „Bob” saját filmfelvételeit, amelyeken azonban korántsem ő és családtagjai pózoltak, hanem – Richard Nixon, akinek utazásain Haldeman a rá jellemző megszállottsággal működtette a kamerát.
Nem csoda hát, ha Flaherty Fehér Házában mindenek feletti követelmény volt a „hűség”, a nagyfőnökhöz és külön is az alfőnökhöz, miközben mindent áthatott a bizalmatlanság légköre. John Dean, a későbbi „áruló” említi emlékirataiban, hogy amikor Baildeman átcsábította őt az igazságügy miniszter Mitchelltől, megkérdezte: „És képes lesz-e lojálisabb lenni Nixonhoz, mint Mitchellhez?” Dean ekkor hökkent meg először, hiszen Mitchellt az elnök bizalmasának, sőt barátjának tartották Washingtonban. Haldeman az életben is azért ebrudalta ki Herb Kleint (a filmen Bob Bailey), mert tűrhetetlennek minősítette a „kettős lojalitásnak” akár az árnyékát is, márpedig Klein igyekezett – elnöke érdekében – jó viszonyt kialakítani a sajtóval. De hát 1962-ben éppen Klein magyarázgatta az újságíróknak Nixon kaliforniai kormányzóválasztási kudarcát, amikor – hajnali morózussággal – berobbant a terembe „maga Monckton”, hogy szemébe vágja („utoljára”) azoknak, akikben csakis üldözőit volt képes látni: „Az uraknak majd hiányozni fogok, mert nem lesz többé Dick Nixon, akit rugdoshatnak”. Visszakerülvén a hatalomba, Nixon végre-valahára belé akart rúgni minden ellenfelébe.
Ha az újraválasztás előtt, az 1969– 70-es politikai mélyponton bosszút forraltak a Fehér Ház irányítói, az megérthető; viszont 1972 őszén Nixon óriási győzelem küszöbén állt, ám másról sem elmélkedett Haldeman és – olykor – Dean jelenlétében, mint a vendettáról, amelynek tüstént az elnökválasztás másnapján eljő az ideje. Majd rájuk uszítjuk az adóhivatalt – fenekedett a jogrend legfőbb őre, aki korábban nemcsak adócsalást követett el, hanem undorító kicsinyességgel keresett meg bármely, akárcsak másfél dolláros (sic) kibúvót is a maga jövedelmi adóbevallásaiban. De hát a nagylelkűség éppúgy hiányzott ezen urak jellemvonásai közül, mint a nagyvonalúság. Ezek tényleg semmit sem voltak képesek elfelejteni, semmi sérelmet, és mindent meg akarták torolni. Haldeman azért is vált Nixon kegyencévé, mert képes volt hallgatni, rendíthetetlenül, órákon és éveiken át – a főnöke monológjait. Azokban Nixon folyton felidézte a „régi szép időket”, hogyan bánt el ő a negyvenes évek végén a kommunistákkal és – mivel már elfogytak – azokkal, akiket vagy kripto-kommunistáknak minősített, vagy egyszerűen „puháknak” a vörösökkel szemben (1950-ben női ellenfelét a szenátori versenyben kiváló ízléssel megvádolta, hogy „rózsaszín – egészen az alsóneműjéig...”). Nixon és nevében aztán Haldeman, folyton arra kötelezte a fehérházi beosztottakat, hogy tanulmányozzák az elnök Hat válság című művét, amely útbaigazítja őket a küzdelemben.
Az ízlés uniformizálása egyébként is szerves része volt a bálványozott lojalitásnak. Ha Haldeman valakinek figyelmébe ajánlott egy musicalt, az illető már másnap reggel lihegve jelentette, hogy megnézte és „imádja”. Dean megírja, hogy szerinte Bobnak elsőbben is a hasonlóan konzervatív öltözék nyerte meg a tetszését (utóbb derült ki: ugyanabból az üzletből ruházkodnak).
A tüntető patriotizmus, a zászlócska a gomblyukban éppúgy kötelező volt a Fehér Házban, mint – kifelé – a pátosz és a prüdéria. Nixon vagy egy tucatszor vetítette le a Patton című harcfilmet, és végül Kissinger azzal fenyegette barátait, hogy „öngyilkos leszek, ha még egyszer meg kell néznem...”
A tévésorozat és persze a magnótekercsek feltárták, hogy a kenetes szóhasználat csupán az ajtózárásig tartott. De hát Haldeman nem véletlenül volt reklámszakember: sokáig sikerült elválasztania a látszatot, a Nixon-image-ot a valóságtól. Igaz, mint aztán minden, ez is visszaütött. A mindenkit manipulálni akarók végül önmagukat csapták be, hiszen a Watergate-ügyben védekezve hibát hibára halmoztak, mert „őszinteségi hadműveleteken” és egyéb délibábokon járt az eszük, hogy aztán maguk kergessék azokat. Ha Nixon egykor nem csinál kifejezett ügyet a politikusok „undorító szabadszájúságából”, nem üt rá annyira vissza a saját goromba stílusának lelepleződése, önismeretük azonban éppúgy nem volt, mint humoruk; egyedül Ehrlichmanban buzgott az utóbbiból valami, de ő is csak mások rovására tudott – akkor viszont kegyetlenül, sőt gonoszul – ékelődni.
A szervezés is önmagáért való lett Flaherty–Haldeman irányításával; Bob valóban mániákusa volt a „gépezet működtetésének”, ha csupán öncélúan, hát akkor azért. Miként annak is, hogy mindig minden beosztottal érzékeltetni kell helyét ebben a gépezetben: a munkások szinte egyfolytában járták a folyosókat, cipelve a bútorokat ide és oda, mert egy szőnyeg, nagyobb asztal, miegymás érzékeltette az alá- és fölérendeltségi viszonyok szüntelen módosulását. Valószínűleg ebből is következett, hogy a gépezet, mármint a lefülelt Watergate-csoport még akkor is buzgón működött, amikor pedig már Nixon biztosra vehette győzelmét. De mert ezek az emberek – a „más is csinálta” elvet emlegetve – képtelenek voltak megállni a törvények határainál, utóbb szükségszerűen maguk koppantak a kőfalon, amelyet – a botrány kibontakozásakor – az utánuk nyomozóknak véltek állítani. (Ez a – jobb fordítás híján – „kőfalazás” egyébként ízelítő volt a zárt ajtók mögötti nyelvi torzulásból, abból a bürokrataszlengből, amely Haldeman és Ehrlichman szenátusi kihallgatásakor annyira mulattatta is, meghökkentette is az amerikai publikumot. Mert Haldemanék és Hank Ferris– Ron Zieglerék nem csak úgy tájékoztatták a sajtót, hanem „éltek az információszolgáltatási alkalommal”, a terveket nem megvalósították, hanem csakis „kivitelezték”, és Ehrlichman képtelen volt úgy fogalmazni, hogy „akkor”, hanem csakis: „abban az időpontban.”)
Nixon egyik beszédírója, aki korán megelégelte Haldeman világát, később így foglalta össze a lényeget: „Olyan emberek talpa alá kerültünk, akik alapvetően bizonytalanok voltak önmagukat illetően, másodrendű figurák, akik jóval a képességeik fölött próbáltak tündökölni, és mindenkire acsarkodtak, aki a szemükbe próbált nézni.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 56-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8070 |
