Almási Miklós
A háború már akkor veszve volt, amikor kirobbant. És a tét, amiért az európai országok összefogtak, nevetséges: a teljes piac tíz százaléka. A többi az amerikaiakhoz került.
Európa megszállása befejeződött. Úgy értem, a filmcsinálás és moziüzem terén. Az amerikaiak pár éve javasolták, hogy a GATT-egyezmény Uruguay-fordulójának paragrafusai közé ne csak a kereskedelem normál árucikkeit vegyék fel, hanem foglalják bele a szellemi termékeket is, elsősorban a filmeket. A javaslat mögött az rejlett, hogy az európai országok, látva az amerikai filmek dömpingjét, valamilyen gátat akartak vetni a mindent elsöprő hullámverésnek, és százalékos kvótákkal akarták megőrizni a maradék nemzeti filmgyártás piacát. Az egyes országok saját filmtermését tíz éve még 475 millióan, tavaly már csak 120 millióan nézték meg, az amerikai alkotások nézőszáma viszont vagy nem változott, vagy növekedett. A hazai filmcsinálás tökéletesen ráfizetéses lett. Az európaiak úgy gondolták, valamit tenni kell, még mielőtt emlék lesz az európai filmnyelv hagyománya.
Igen ám, de papírforma szerint a kvótarendszer (az áruforgalom jogi korlátozása) ütközött a szabad kereskedelem elvével. Lett is belőle nagy cirkusz. A Newsweekben Peter Greenaway védte az európai filmértékeket – interjúját a Filmvilág is közölte –, ugyanott az amerikai filmesek tiltakoztak a diszkrimináció ellen. De a Timesnak, a Wall Street Journalnak is volt néhány keresetlen szava a szabad áruforgalom durva megsértése ellen. Másfelől az NBC-ben jeles amerikai filmművészek panaszkodtak arról, hogy Hollywood már nem a régi, hogy itt már csak pénzcsináló gépnek használják a rendezőket és a stúdiókat, hogy szinte lehetetlen művészileg átgondolt alkotást létrehozni. De azért ez az európai kvótarendszer mégsem jó, nem jogilag kell védeni az ottani filmeket, hanem közönségképes műveket kell forgatni… Szóval megindult a gőzhenger.
Az amerikaiak tudták, mit csinálnak: az európai piacról jön be az USA filmprofitjának 60 százaléka… Sőt, azok az alkotások, melyek ott megbuknak, Európában kaszálnak, mint például az Elemi ösztön, amelynek botrányosan alacsony bevétele volt az USA-ban és kasszasikere itt. Ma már stratégia lett ebből a megoszlásból: exportra termelni, irány Európa. Nos, ezt a piacot kell megvédeni: a közönség minket akar látni, nincs jogotok megtiltani nekik, hogy minket nézzenek…
Ebben az érvelésben csak az sántít, hogy az amerikai filmipar, hihetetlen tőkeerejével, olyan filmnyelvvel és sztoriigénnyel etette be az európai nézőt, amitől az már csak akció-, thriller-, szex- és vérmodellben tudta magát jól érezni. A nézőtéri igényre való hivatkozás azért hamis, mert a mozipiacon az történt, mint a kábítószer-forgalomban: aki egyszer heroinfüggésbe került, az ezután is ezt fogja a legnagyobb földi élvezetnek tartani, akkor is, ha belehal. Az európai mozinézők újabb generációja már az amerikai patenten nőtt fel, erre szocializálódott – és a nézők 80 százaléka tinédzser –, nyilvánvaló, hogy ezt a látványt fogja igényelni a mozikban is. Igényeiket átállították, nemigen értékelik már a bonyolultabb eszközökkel dolgozó, árnyaltabb, netán ironikusabb emberábrázolást, azt, amit az európai filmnyelv érlelt ki.
De van itt más is. Mikor ez a GATT javaslat elindult, az európai mozipiacnak már 90 százaléka amerikai kézben volt, és a kvótákról kialakult nagy hajcihő csupán a fennmaradó 10 százalékért folyt. Az egykori, nagy filmiparral rendelkezők – franciák, németek, angolok, olaszok, spanyolok – egyaránt azt látták, hogy saját országukban a filmgyártás romokban hever, a mozi- és tévéközönséget majdnem kizárólag csak Made in USA filmmel etetik. Mivel túl későn kapcsoltak, nem csoda, hogy megmakacsolták magukat: ezt a maradék piacot mindenáron meg fogják védeni. Jelszó: a nemzeti filmgyártás és a hazai publikum nevelése.
A háború természetesen már akkor veszve volt, amikor kirobbant. És a tét, amiért az európai országok összefogtak, nevetséges: az a tétel, amiért itt a huzakodás folyik, a teljes piac 10 százaléka (igaz, hogy a televíziós filmekre vetítve ez a hányados már nagyobb, de nem érinti a videót, a kábel- és sky channeleket). Erre a kicsiny szegmensre (illetve a hazai közszolgálati tévéfilmjeire) szeretnék a franciák bevezetni, hogy itt legalább 50 százalékban európai gyártmányú filmet vetítsenek. De ha ez nem megy, esetleg 35 százalékkal is beérnék. Ám ha már ennyire leadtak az igényekből, akkor ehhez ragaszkodnak. Isten bizony. Végül is a pluralizmus a demokratikus világ egyik alapértéke, miért kéne monolitizálni a kultúra eme jelentős tényezőjét… Ez volt 1993-ban.
Az európaiak az első összecsapáskor még kőkemények voltak, ezért aztán a 93-as GATT tárgyalásokon le is kellett venni a filmforgalmazás kérdéskörét, mondván, hogy az majd külön megegyezés tárgya lesz, a vitát az 1995-ben induló utódszervezetben, a World Trade Organisationben (WTO) folytatják, és dönteni is csak akkor fognak. Akkor, mikor e „kultúrkampf” európai élharcosa, Jacques Delors már nem lesz az EU főbiztosa – megbízatása lejár –, és mikorra újabb százalékokat lehet elcsípni az európai piac fennmaradó 10 százalékából.
A taktika bevált. Az elmúlt évben az európai országok sorra beadták a derekukat: az olaszok „rájöttek”, hogy nem érdemes szívóskodni, náluk már úgy sincs filmgyártás, az angolok mindig is hűségesek voltak amerikai partnerükhöz, különben is, tudnak ők piacképes filmet csinálni (igaz, hogy csak a BBC 4-ben). Végül a németek is lefeküdtek: nem kell külön mentőöv a filmnek, nincs már pénz a nemzeti filmgyártási alapban, jöjjön a dömping. Így aztán a franciák egyedül maradtak, s most már nem csak az amerikai sajtó ostromát kell állniok, de az európaiak is rájuk mutogatnak, hogy miért bakafántoskodnak. És minden jel arra mutat, hogy előbb-utóbb ők is kénytelenek lesznek beadni a derekukat, végül is az Európai Unió jogharmonizációja ezt követeli. (Csak zárójelben mondom: nagyon úgy látszik, hogy az európaiak tisztáldozatként fogták fel a filmet; itt engednek, hogy az agrárágazat magas védővámjait meg tudják menteni…) Bármint van is, rájöttek: nem lehet kiállni a sorból.
Persze ennek az éremnek is van másik oldala. Az nevezetesen, hogy az európai filmesek – élvezve a honi filmalapok támogatását – elkényelmesedtek. A németek már évek óta panaszkodnak, hogy a támogatási rendszer dilettáns zsűrire épül, minden tartománynak saját támogatási rendszere van, de létezik központi filmalap is, egyesek arról cikkeznek, ide is befészkelte magát a korrupció; hogy a művészek egymásnak csinálnak filmeket, közönség alig, az elkészült művek 35 százaléka nem is kerül mozikba. (A terjesztők – elsősorban a magántelevíziós társaságok és kábelesek – nem veszik meg, mert alacsony nézettségüknél fogva rossz reklámhordozók. A filmszínházakban pedig még a moziüzemi költségeket sem hozzák be.) Néhány magányos művész inkább Amerikába megy forgatni, producerkedni –német menedzserek ott jelentős karriereket futottak be; Wim Wenders, aki hazatért, ma már inkább emlékmű. A franciák sem túl boldogok, valahogy nem találják meg az új világ új nyelvét, a támogatott filmek egyharmada ott sem kerül képernyőre. A többiek pedig lenyelik a békát: a filmgyárakat be kellett csukni, vagy bérmunkára kell átállni. Ha nem megy, ne erőltessük.
Valójában azonban nem eszik olyan forrón a kását. Igaz, hogy az újságokban többnyire csak az amerikai fenyegetésekről lehet olvasni, közben azonban a háttérben már békés, üzleti tárgyalások folynak. Az európaiak aduja, hogy olcsóbban csinálnak filmeket – 10 millió dolláros film már maxi-büdzsének számít, míg Amerikában ma már 120 milliós nagyságrend sem kivétel. Az amerikai gyártók erre lennének vevők. Igaz, az alacsonyabb gyártási költségeket már eddig is kihasználták. Most viszont az óvilági tárgyalópartnerek nem csak a kvótarendszert lennének hajlandók elfelejteni, de hajlamosnak látszanak amerikai cégeket meghívni Európa stúdióiba közepes költségvetésű filmek közös gyártására – annyira, hogy adóengedményt kínálnak az amerikai gyártóknak, amennyiben átjönnek az óceánon és itt dolgoznak.
Persze üzletet – üzletért: az európaiak abban reménykednek, hogy filmjeik bekerülhetnek az amerikai forgalmazás hálózatába, a gyártóik pedig megtanulhatnák a tömegfilmkészítés titkait. Az amerikai PolyGram cég (mely korábban csak hanglemezzel foglalkozott) ma már azon dolgozik, hogy kis amerikai stúdióknak szerezzen európai partnereket. (Így például Jody Foster Egg Productions nevű vállalkozásának talált egy kisebb európai filmgyártókból álló alkalmi társulást.) A pragmatikus filmcsinálók ma már azt mondják, első az üzlet, és tesznek a nemzeti filmgyártás presztízsére, a művészfilm továbbéltetéséről nem is szólva… Közben az újságokban folyik a vita az autonóm formakultúra védelméről.
A várat már bevették.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=807 |
