Tandori Dezső
A televíziós sorozatok kommercializmusa a rossz labdarúgó-bajnokságokéval vetekszik; hatásukat a szigorúbb kritikai gyakorlat zordnak ható szavakkal illethetné. S miért ne mondanánk ki, hogy a – szinte kivétel nélkül ilyeneket sugároz a világ – bűnügyi sorozatok a bűnügyi műfaj lehetőségeit, a kalandosak a kalandosakét stb. járatják le, sekélyesítik, a nézőt pedig annál bárgyúbbnak veszik, s bárgyúbbá teszik (de facto), minél közvetlenebbül vélnek hatni a már korábbi ilyes termékek által meghatározott s kialakított „ ízlésre”, művészeti befogadáshoz tárt „érzésvilágra”. Hiányzik a jól csinált sorozat; hiányzik a csinált és mégis csinálatlan: vagyis az a dokumentumjelleg, amely mégis „regényesen”, írói-rendezői cselekményben érvényesül. Ezért fogadja örömmel a közvélemény, a szakkritika stb. az olyan dolgot, mint Bergman elemi szintű munkája, a Jelenetek egy házasságból című tévésorozat. Ezért állítja ki szinte mindenki üdvözült mosollyal (az „Életre”, a „Kendőzetlen Valóságra”, a „Bátor Szembenézésre” stb. ismerve e hatrészes széria láttán) az adott témakörből a maga alsó általános iskolás, jeles bizonyítványát. Megfeledkezvén arról, hogy...
Legyünk pontosak. Itt merőben csak a magam véleményét tömörítem. Ki akarom kezdeni azonban, mi tagadás, az úgynevezett (vagy még inkább: ”úgy vélt”) Bergman-élményt. Ezt a sótlan dokumentarizmust, mely az irodalomból azt vette át (eszközként), amit jobb lett volna íróra hagyni, nem keltené amatőrködés látszatát akkor. Ezt a valóban hiánypótlólagosan testet öltő tisztes igyekezetet, mely bármi fontos (mert fontos! még ígyebbül, aztán meg igazán életbevágóan fontos) témához nyúl, csak a különbeni kommerszhez képest érződhet üdítően frissnek, lényeginek. Azért, mert nem maszlagol, nem kavar álcselekményt. Mert így-úgy szól, s valóban nyersen. Ez a nyerseség azonban – amatőrködés marad. Nem szemfényvesztés; Bergman a lelkét teszi ki, hogy szintén frázissal fogalmazzunk, munkája abszolút becsületes. Csak a téma megmunkálásához szükséges művészi erő hiányzik belőle. Lemond a filmes eszközökről, és íróként gyengének bizonyul. Izgalmasnak érződik – az unalom televíziós tengerében; lényegi középútnak, aranymetszésnek – a sok periférikus szélsőség közepette. Hát igen, ennyit okvetlenül meg kell szavaznunk érdeméül.
De ha felkel hasraestéből a néző, és gondolkodni kezd: saját konfliktusai, művészileg bármi megdolgozatlanok voltak légyen (a dolog természeténél fogva! konfliktusba nem gyakran kerülünk művészeti céllal), vajon nem sokkalta ízesebbek, valósabban megmunkáltak, részleteikben hitelesebbek, nem sokkal tragikusabbak, rázósabbak, rizikósabbak-e, mint ez az elszalonosított, magánüggyé, tarka beszéllyé kerekített-laposított história? Nem akarok irodalmi példákat sorolni, ahol az események (vagy a kérdések; a nagy, elintézhetetlen ellentmondások; a Jelenetek kérdéskörének valós részletei stb.) mind sokkalta élőbben mellbevágóak, sokkal kevésbé lekerekítettek, egy-egy esetlegességük révén jóval inkább elkerülik a műviség veszélyét. Zötyörgős, nyögve nyelős sorozat volt ez a bergmani. De nem arról van szó, hogy a témát nehéz lenyelni. Ugyan. Bergman – mert gyenge, naturalista, közhelyeket intellektuális „mélységbe” lerántó, onnét visszasugárzó író – a felszínen fut csaknem végig. Ahol élően hiteles és ízes (e szót így értem: hogy ha például valaki családi veszekedés közben egyszer csak a jégszekrény túlfelén látja kijönni a cipős lábát, érződjék azon az étel íze, ha már nem véré; micsoda gyenge dolog az a denaturált verekedés például, az „analfabétizmus” állítólagos bizonyítéka; az „íz” hadd jelentsen valódi valóságot, tehát művészileg befogadhatót; s ehhez igazi rizikó kell. Nem az a duplafedelű védettség, melyet főleg Johannák ad meg Bergman, s végképp nem mondom: a kinagyított részletekkel dolgozó író – mindegy, itt filmes – hiteléhez olyan messziről kell érkezni, hogy abban egyéb konfliktusok is benne legyenek, amilyenek ennek a svéd párnak az életében nem voltak, úgy látszik: például, anyagi kérdések, meghajszoltság az élet más területein, múlt – mely a családon át hat, s nem ilyen potya egyszerűséggel, mint a Jelenetekben, jövő – hogy a gyerekekkel hogyan, mire, persze azzal együtt, hogy feltétlenül és egyáltalán stb. Vagyis, ha ezt a kifogásomat félretolom is – más égalj szülötte ez a filmsorozat – maradnak az általános érvényhez szükséges elemek hiányai), ahol tehát egy-egy részlet ilyen érvényt ígér, a hatást szétzilálja a műfajon belüli egyenetlenség: Bergman nem tudta eldönteni, milyen szemcsézettségű legyen is a mű egészen, mennyire illenek össze a „részletezett” és az „epikusan összefoglaló” dolgok; ezek egymás mellett illusztratívnak látszanak aztán, egymás önállagát is rontják. Sok a frázis; de mint ábrázoló eszköz. Az imént félretolandónak nevezett kérdések azért mégis ártóan hatnak: hiányukkal; egyoldalú lesz így a film. A puszta témafelvetés bátorsága csak ennyi: zsinórírás kerül egy üres papírra. Az érzelmek iskolájának ez valóban általános tagozata – általános iskolás. Ráadásul mintha azt próbálná megkerülni maga Bergman is, ahogy „rámehetnek” dolgok s emberek (belepusztulhatnak, továbbélve is) a viszonyokra (viszonylatokra). Nem azt kérjük számon, hogy miért nem művészibb a produkció; ellenkezőleg, túlzottan művészieskedő, mint minden, ami félúton áll meg. A bátorságnak nincs írói hátországa: ez utóbbi csak a megdolgozott minőség lehetne. Túl sokat markolt Bergman? Egynéhány részlettel kevesebb – több lett volna? Sőt, egy-egy részletből kellene szétsugároztatni az „üzenetet” (viszolyogva használjuk e szót)? Nem avatkozhatnánk még készülő műbe sem ily latolásokkal. Mégis: ennek a sorozatnak a közhaszon volt a célja. Meg is lett, közilleszkedőleg. Mindenki azzal a jó érzéssel fejezhette be a sorozat nézését, hogy mégiscsak ilyen ez az élet, már csak ilyen; és még az is van, hogy ezt művésziesen szinte a háziköntösre, pizsamára hímezik-hámozzák. S „milyen nyíltan”! Kár, hogy ábrát nem ad hozzá Bergman: a svéd fogyasztás világában élő lélekét, melynek – ama bizonyos ló – minden betegsége túlélhetően megvan.
A nyitó és főleg a záró képek, az eklektikusan odaesztétizált zene szinte Karinthy Frigyes „Uránia-paródiáját” idézte. Tessék megnézni az Így írtok ti! bármely kiadásában. Vagy a házassági drámakommerszekről is olvashatni ott. Legalább mulatságosán. Bergman ezúttal csak a kelléktárat látogatta végig velünk; a mű megcsinálásával adós maradt. De hát, ha ez is elég! Ha máskülönben valóban oly szegényes az étlap, hogy... („S megint élőiről”).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8069 |
