Tótisz András
Don Quijote lovagolt már könyvben felnõtt és ifjúsági kiadásban, musicalban, filmben pedig már jó tucatnyiban.
Most egy spanyol– mexikói produkcióban pattan, illetve mászik nyeregbe. Magas, szikár, õszülõ szakállú... Sancho Panza pedig... igen, õ is olyan, amilyennek lennie kell. És a film?
Nem tudom, hogy a búsképû lovag érezte-e olyan keménynek olykor a nyerget, mint én, kalandjait nézve, néha a széket. Kemény volt, amikor a játék lelassult, és didaktikus szavalatok hallatszottak az álmokról, az igazság keresésérõl, a szegények védelmezésérõl, de puha, kényelmes fotel lett újra, amikor az érzelgõsséget érzelem váltotta föl, vagy egészséges humor.
Maga Cervantes is föltûnik a filmben, tán kárpótlásul, mert regényét némileg megváltoztatták az alkotók. Szerb Antal még azt bizonygatta: „Cervantes nemcsak, hogy nem tartja õrültnek Don Quijotét, hanem még attól sem idegenkedik, hogy idõnként az elit emberének, választott és szerencsétlen nagy léleknek tartsa.” A film viszont már szinte csakis ezt látja benne: szabadsághõs, a szegény nép egyetlen, utolsó védelmezõje, aki ha meghal, vagy kigyógyul bolondságából, minden elveszett. Ezért az optimista befejezés: Don Quijote újra lovagol, tovább, új kalandok felé. S fölhangzik a zene, alakja belevesz a messzeségbe. Megy harcolni az igazságért, hogy szebb, jobb legyen a szegényék élete... ámbár azt nem tisztázták az alkotók, hogyan képes ezt a célt birkák lemészárlásával, szélmalmok megtámadásával elérni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8066 |
