Tótisz András
Don Quijote lovagolt már könyvben felnőtt és ifjúsági kiadásban, musicalban, filmben pedig már jó tucatnyiban.
Most egy spanyol– mexikói produkcióban pattan, illetve mászik nyeregbe. Magas, szikár, őszülő szakállú... Sancho Panza pedig... igen, ő is olyan, amilyennek lennie kell. És a film?
Nem tudom, hogy a búsképű lovag érezte-e olyan keménynek olykor a nyerget, mint én, kalandjait nézve, néha a széket. Kemény volt, amikor a játék lelassult, és didaktikus szavalatok hallatszottak az álmokról, az igazság kereséséről, a szegények védelmezéséről, de puha, kényelmes fotel lett újra, amikor az érzelgősséget érzelem váltotta föl, vagy egészséges humor.
Maga Cervantes is föltűnik a filmben, tán kárpótlásul, mert regényét némileg megváltoztatták az alkotók. Szerb Antal még azt bizonygatta: „Cervantes nemcsak, hogy nem tartja őrültnek Don Quijotét, hanem még attól sem idegenkedik, hogy időnként az elit emberének, választott és szerencsétlen nagy léleknek tartsa.” A film viszont már szinte csakis ezt látja benne: szabadsághős, a szegény nép egyetlen, utolsó védelmezője, aki ha meghal, vagy kigyógyul bolondságából, minden elveszett. Ezért az optimista befejezés: Don Quijote újra lovagol, tovább, új kalandok felé. S fölhangzik a zene, alakja belevesz a messzeségbe. Megy harcolni az igazságért, hogy szebb, jobb legyen a szegényék élete... ámbár azt nem tisztázták az alkotók, hogyan képes ezt a célt birkák lemészárlásával, szélmalmok megtámadásával elérni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8066 |
