Zalán Vince
A nyugatnémet film kiválósága, Wim Wenders (aki nemrég Az amerikai barát [1976] című alkotásával mutatkozott be a magyar mozinézőknek), 1972-ben televízióra alkalmazta a híres amerikai író, Nathaniel Hawthorne jó százhúsz évvel ezelőtt írt történelmi regényét, A skarlát betűt. Televízióra alkalmazta, mondom, jóllehet nemigen szívlelem ezt a kifejezést, de ez alkalommal talán mégis ez jellemzi a legjobban azt a cselekedetet, ahogyan a rendező ezzel a regénnyel bánt. Majdhogynem elbánt.
„Az elfojtott és örömtelen élet, a lelkiismereti szenvedés oroszos nagyságú ábrázolója” – állapítja meg Szerb Antal az íróról. Nos, a filmben hiába keressük ezt az „oroszos nagyságú ábrázolást”, sőt Wenders mintha szántszándékkal le is mondott volna az alaposabb lélekábrázolásról: a jellemek helyett a történetre koncentrált. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy Nathaniel Hawthorne művéből mai szerelmi drámát csinált, amelyet kosztümökbe bújva adnak elő; a tragédiából krimit faragott. Különösen tetten érhető ez a jelenetsorok felépítésében, dramaturgiai rendjében. A feszültség forrása s az érdeklődő figyelmet fenntartó erő többnyire egy-egy váratlan fordulat, esemény, s nem a hősök egymásnak szegülő akarata. Így azután Wenders filmjében elsikkad a képmutatás, a szemforgató álpuritánság (még mindig időszerű) kegyetlen leleplezése, amely Hawthorne művét máig fontos olvasmányunkká avatja. Megjelent magyarul is. Csak le kell emelni a könyvespolcról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8056 |
