Fábry Sándor
Tizenhat éves fiúk és lányok mondják a kamerába vágyaikat, álmaikat, életük titkait. Ki félszegen, dadogva, ki zavarát leplező magabiztossággal. Csúnyácskák és egészen csinosaik, jóképűek és jelentéktelenek. Fekete-fehérben, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Filmgyári szereplőválogatás. Csapó, hunyorgó tekintetek, izgalom. Film a filmben, legalábbis annak indul. Nem éppen új ötlet. Már a cím is gyanús: Próbafelvétel. Karcos, szándékosan felületesen megvilágított képkockák. Aztán félreteszem ellenérzéseimet. Csak a fiatal arcokra, szemékre figyelek.
Kamaszfilm. Magamban ezt a címet adtam a három pályakezdő Wajda-tanítvány, Agnieszka Holland, Kedzierski és Domaradzki közös munkájának. Nemcsak azért, mert kamaszokról szól, hanem azért is, mert végigvonul a művön egyfajta jó értelemben vett amatőrség, valami kedves kócosság, fésületlenség.
A próbafelvételre jelentkezettek közül az alkotók ragyogó érzékkel választottak ki egy fiút és egy lányt, hogy életükkel részletesebben megismertessenek. Színesben. Az ő történetüket szakítják meg időnként a szereplőválogatás szürke képkockái, kiegészítve, értelmezve, ellenpontozva a film mondandóját. Ama csak játék. Amivel újra és újra szembeállítódik a valóság. Valóság és játék. Színház és élet. Kulcsszavak a filmben.
„Hommage à Forman.” A cseh iskola legjobb pillanatait idéző jelenetek; amiket, úgy látszik, sohasem tudunk megunni, pedig sokszor láttunk már. Iskolai ünnepség, családi perpatvar, házibuli. Pattanásos arcok, véresre borotvált kamaszállak, félrecsúszott nyakkendők, fekete körömcipők, ódivatú slágerek, vad színű szörpök. Rezesbanda. Félszeg szerelmi kísérletek. A szüzesség kínjai.
Aztán a „helyzet”. Hárman egy farost lemezekből összerótt, irdatlanul poros bungalóban.
Anka, életében először, félve, remegve odaadja magát a bungalóban a rutinos tinédzser-amorózónak. Azt hiszi, ez a szerelem. Aztán a fiú nem sokkal együttlétük után barátját is felajánlja, aki közben a nyaralótelep füvén gubbaszt izgatottan. Egy óriási kátrányüst mellett. Az edény falán lustán olvadozik a fekete massza. A helyzetet hitelessé tevő groteszk apróság. Ezeket figyelem. „Légy kedves hozzá. Néked már úgyis mindegy” – biztatja Ankát a fiú. A lány sírva utasítja vissza a megalázó ajánlatot. Szepegve kiteregeti a pokrócot, közben előbb vékony erecskében, majd egyre bővebb sugárban elered az orra vére. Látszólag véletlenül, mintegy a történeten kívül. Számunkra mégis költői szépséggel. A kamaszság emberpróbáló drámája egy furcsa vasárnapon. Evvel egy időre Anka kilép a filmből, s az alkotók merész ugrással – egy ideig nem is értjük pontosan, miről van szó – Pawel történetét indítják él, mely szinte tükörképszerű lenyomata a lány epizódjának.
A fiú nevelőintézetből indul „az” életbe. Telve kusza vágyakkal, elképzelésekkel, ideákkal. Színész szeretne lenni, akárcsak Anka. Egy kultúrházban keres munkát. Amikor a díszletek közé lopakodik, az ügyelő megkérdezi: „Színésznek jött?” „Nem. Dolgozni.” – válaszol ártatlan őszinteséggel, mert számára összekeveredik játék és valóság. Ebben az elrejtett párbeszédtöredékben már felsejlik a későbbi dráma: a megélt és az ábrázolt, a valóságos és a kitalált élet összeütközése, illetve összeegyeztethetetlensége.
A film közepétől tudom, hogy Anka és a fiú találkozni fognak. Akár egy cukros szerelmi történetben. De nem zavar. S ez a film nagy találmányának, a két főszereplőnek köszönhető. Hiszek nekik.
Pawel első ügyefogyott lépései a nagyvilágban. A kötelező munkaalkalmassági vizsgálaton automatikusan gombolni kezdi az ingét. „Kérem, ez pszichológiai vizsgálat” – mondja az unott doktornő. „Ja, akkor leveszem a nadrágomat is” – válaszolja a fiú naiv tájékozatlansággal. Szemvizsgálat Ádámkosztümben. Lehetet finoman erotikus feszültség a fiatal fiú és az érett asszony között, aki persze kóros exhibicionistának nevezi, növelve evvel Pawel fejében az amúgy is nagy zűrzavart. Ettől a furcsa, nem is reális jelenettől fogva érdekel a fiú, mert más, mint a többiek, s ez hőssé teszi. Vele megyek, átlendülünk több gyengébb jeleneten. Egészen a legkitűnőbbig. Virág és öltöny. A fiú becsönget a doktornőhöz. Egy találkozás, ami kicsit romantikusnak tűnhet. Az is. Nem baj. A vágytól feszített együttlét sutaságai. Kiborul a váza. Lepottyan a sütemény, és szétkenődik a padlón. A mindannyiunk által ismert szokványok után egy zseniális csavar: a fiú a földön kaparászik, majd tortakrémes kezével szeppenten megfogja az asszony karját, mintha segíteni akarna. Aztán maszatos Julien Sorélként megcsókolja.
Pawel első szerelme, akárcsak Ankáé, keserű szájízzel ér véget, így a szöszi gimnazistalány és a nagyorrú segédszínész szinte törvényszerűen talál egymásra a varsói próbafelvételen.
A film utolsó kulcsjelenetében ütközik össze végérvényesen valóság és játék. Anika és a fiú a rendező kérésére jelenetet improvizál. Szóról szóra eljátsszák előző esti szerelmes együttlétüket. „A művészet maga az élét, és fordítva!” A hatvanas évek nevezetes művészeti jelszava. Nincs többé különbség alkotó és befogadó között, a legnagyobb mű a saját élet. Ezt nem hajlandó elfogadni a fiú. Egy bizonyos ponton megelégeli az önfeltárást, a mással nem közlendő titkok kiteregetését. Ilyen áron nem akar színész lenni. Otthagy mindent, a filmet, a lehetőséget és a lányt is. A záróképeken Pawelt látjuk. Tengerészzsákjával a vállán stoppolni próbál a sztrádán. Úton. Mint egy amerikai filmben. Csak Buickok helyért Skodák és Warszavák húznak el mellette.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8047 |
