Pünkösti Árpád
Muszka Imre, a csepeliek csoda-esztergályosa valóságos nemzeti hős volt. Éppen harminc evvel ezelőtt – 1949 decemberében – ő volt az egyik, aki köszöntötte a 70 éves Sztálint, és átadta neki a magyar dolgozó nép két vagonnyi ajándékát. Mint valami istennek, minden ünnepi alkalomból ezer százalékok pattantak ki az ujjából. Kossuth-díjat kapott, mellé egy villát, ahol a lakásszentelőn maga Gerő Ernő képviselte Rákosi elvtársat és a pártot. (Akkor ez volt a sorrend.) Sztár volt, aki átnézett az embereken, és kezdte a ráosztott szerepet is rosszul játszani: tízezer forintos keresetből csupán 500 forint békekölcsönt jegyzett!
1956 októberében összetévesztették a nagyszerű embernek ismert másik sztahanovistával, Bordás Gyulával, a sötétben őhelyette Bordást lőtték agyon. Muszka disszidált, egy időben állítólag az utcalányok tartották el, hogy később mi lett vele, nem tudom.
A múzeumi pincékbe került hajdani szobrok után kutakodni érdekes dolog, de ha végre ideért Wajda A márványember című filmje, kár volna ismételni, amit ő megtett, és amit én úgysem tudnék. Megkértem viszont Hári Antal hajdani ifjú sztahanovista lakatost, jelenlegi gépkocsivezetőt a 71 éves Marosán Györgyöt, a magyar politikai élet ismert alakját és a nála egy esztendővel idősebb Pioker Ignác nyugdíjas gyalust, az Elnöki Tanács tagját, hogy nézzük meg együtt a filmet, és beszéljünk saját „márványainkról”.
Zalaszentgyörgyön Háriéknál Antal volt az utolsó, a tizedik gyerek. 1950-ben inaskeresetéből vette magának az első új ruhát, addig mindig csak az idősebbekét örökölte.
– Az újpesti Killián György ipari-tanuló otthonban beleneveltek, hogy Rákosi az apánk, eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Nem panaszként mondom, hisz a „Gábor Áron rézágyúja”, a zakatolások és a mindennapos zászlófelvonás ünnepélyessége ma is bennem él.
Hári Antal szerkezeti lakatosként a Gheorghiu-Dej Hajógyárban kezdett dolgozni – vajon hány 20– 30 éves tudja, hogy ki volt Gheorghiu-Dej? –, majd fél éven át tartotta az előírt 160–180 százalékot, és 1953. április 4-én sztahanovista lett: negyedik vagy ötödik sztahanovista harminc munkás közül. A SZIT-ben agit. prop.-titkár volt, hamarosan párttagjelölt lett, pártiskolára ment, szemináriumot vezetett: a hajógyári fiatalok egyik példaképe volt.
A bátyja, mint leventeoktató néhány hónapot ült is, és amikor a hajógyárba jött dolgozni, az éberség egymás mellé tette a két önéletrajzot, és vége lett Antal karrierjének: „Miért hallgatta el a bátyja büntetését!? Ellenség, befurakodott a pártba! Mért nem akadályozta meg, hogy a bátyja levente legyen!?”
– Tízéves voltam – felelte, de hiába. Most azt mondja: – Amikor levették Birkut képét, eszembe jutott, így vették le az enyémet is, nem voltam többé példakép!
– Lehet, meglepődik, de azt mondom, kellett a sztahanovista mozgalom – na, nem a túlkapásai! –, abban a gazdasági helyzetben szükség volt a lendületre, és abból a lelkesedésből, munkaszeretetből ma sem ártana egy kicsi! A brigádmozgalom összemossa a különbségeket, úgy csinálunk, mintha mindenki egyforma volna, ha nagyon kirívó, majd „megneveljük”! De a nevelés nevelés, a munka munka, kár összekeverni!
– Kellenek az ilyen filmek?
– Ezekben a sötét dolgokban csak akkor vájkáljunk, ha előbbre viszi az ügyünket, mert ki tudja, mit vált ki a fiatalokból. Szükség lenne rá, hogy megtudják, mik történtek, mert azok is mi voltunk, de ezt a korosztályt még semmi sem rázta meg: nem tudom, szabad-e megmondani nekik. A tanú vetítése közben egy ötven év körüli férfi ráüvöltött a fiatalokra: „Ha akkor éltetek volna, nem röhögnétek!” És ha egy ilyen film nem röhögést, de agresszivitást vált ki?
– Mit tud Rajkról?
– Keveset. Gondolom, hatalmi harc áldozata lett. Azt hallottam, hogyan kaparták el őket: aki ezt csinálta, szerintem – bűnös.
– Nem érzi, mennyire ellentmondásos a véleménye?
– De. – Szünetet tart. – Meggondoltabb lettem, családom van, ezért félek. – Megint hallgat, aztán szinte kitépi magából a következő mondatot: – Kellenek ezek a filmek! Döbbenetes, hogy olyam A márványember, mintha magyar volna! – Lecsendesedve még hozzáteszi: – Csak a fiatalok is jól értsék!
Hári Antal 46 éves.
Náci bácsi a gyárban van. Náci bácsi ülésen van, Náci bácsi emeletre épít a gyerekeinek: Náci bácsi nem ér rá nyugdíjas lenni!
Élete ismert, és különben is képtelenség volna itt elmesélni, így csak annyit említek az ötvenes évekből, hogy ő volt, aki az országban elsőnek fejezte be az ötéves tervet – 1950. november 30-án fél tízkor –, majd a második ötéves tervet is, és Móré Mihállyal együtt készített másolószabadalmuk aranyérmet kapott a brüsszeli világkiállításon.
Az Izzóban, a Sztahanov-mozgalomban Szlovák és Lutz kezdte el a gyorsvágást. Három munkás javasolta, ne szóljanak hozzájuk, amiért elbocsátották őket, és egy évig nem kaptak munkát. Pioker Ignác sem akart sztahanovista lenni, félt, hogy a nagy teljesítmények miatt utcára kerülnek a társai, és hogy elvész a minőség. Megmagyarázták neki, ha mindenki ezer százalékot teljesít, az is kevés volna. Amikor a többiek elmentek, titokban kipróbálta, mire képes, csak azután jelentkezett.
– Volt munkája, amit szégyellt?
– 1949 decemberében, a Sztálin-műszakra előkészítettünk mindent, akkor kiválogattuk a munkát is, így 1400 százalékot teljesítettem, de amit csináltam, úgy nézett ki, mint a mélyszántás, életemben úgy nem gyalultam. Nekem sosem voltak egetverő százalékaim, az ötéves tervek úgy sikerültek, hogy egyenletesen 270 százalék volt az átlagom. Arra mindig vigyáztam, hogy mellettem a többiek is megéljenek. Magunk rendeztük a normát, és a normásnak lediktáltam, hogy milyen fogásokkal lehet elérni ezt a teljesítményt. Volt olyan 2040 perces munka, amit végül 228 perc alatt tudtam megcsinálni, mert újítottunk, ésszerűsítettünk, így lettem ötször a szakma legjobb gyalusa.
– Azt mondják, Náci bácsi volt Rákosi egyik kedvence.
– Tagja voltam a Hazafias Népfront elnökségének, és a nyolc párttag minden ülés előtt egy órával jelentkezett nála, hogy megbeszéljük, mit kell tenni, nehogy kisebbségben maradjunk. Egy fogadáson odavitt Vorosllovhoz, és bemutatott... – Könny szökik a szemébe, zavartan felkel, leereszti a redőnyt, előkeres egy zsebkendőt, és csak aztán ül vissza.
– Szerette Rákosit?
– Tudom, miket tett, de én akkor kaptam a Kossuth-díjat, a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, hozzám nem volt rossz. Szép szóval engem át lehet vinni híd nélkül a Dunán, és engem sokan átvitték, ő is. 1953-ban magához hivatott. Hiába találkoztam többször is vele, majd kiugrott a szívem. Aztán elmondta, hogy igazgatót szeretnének belőlem csinálni, én megköszöntem, és azt mondtam, vannak már, akiknek jóval nagyobb a képzettségük, mint az én hat elemim, szeretem a szakmám, engedje, hogy gyalus maradjak. – Keresi a szavakat, nehogy félreértsem. – Az élethez szerencse is kell, sok olyan ember van, mint én, többet is értem el, mint amit megérdemeltem. Egyedül elveszett az ember, mellettem sok olyan barát, mester, mérnök állt, aki megfogta a kezem, ha kellett. Én örökké hálával és szeretettel gondolok mindazokra, akik segítettek nekem: egy volt közülük Rákosi. Amiért most nem illő róla ilyet mondani, azért én nem hazudhatok.
– Miért hullottak le a csillagok?
– Viccesen azt mondtam a múltkoriban Gazda Gézának: „Ne panaszkodj, kirakatrendezés volt, mi már voltunk a kirakatban, most újak jöttek!” Az igazság az, hogy jogos ellenszenv is kísérte a sztahanovista-mozgalmat, mert sok sztárt, krekket nevelt, válogatott melókkal, fekete segítséggel futtatták őket. Miattuk a becsületesei közül is lenyomtak sokat, nem beszélve azokról, akik belefáradtak, túlhajszolták magukat.
– Volt kellemetlensége Náci bácsinak is?
– Volt, aki azt mondta az első normarendezés után: „Elintéztétek magatokat, stricik, most mutassátok meg, mit tudtok!” Megmutattuk, de akinek nem volt tehetsége, akarata, vagy nem tudott pontosan dolgozni, ezzel sem ért semmit. Bemutatóra én soha nem mentem, mert vagy olyan kemény anyagot adtak, hogy csak leégett az ember, vagy, ha félrefordította a fejét, elállították a gépet. Ezt itthon is megtették velem, s akkor ferdén gyalultam. Máskor egy vasrudat tettek a fogaskerekek közé, de észrevettem, kivettem. Egyik este tízkor a villamos lépcsőn, máig sem tudom kicsoda, megkérdezte: „Te vagy az a híres Pioker!?”, és lekevert két vagy három pofont. Úgy fejbe vágtam volna én, hogy csak a lábát rázza meg, ha el nem szalad, ötvenhatban négy kézigránátot vágtak a kapunkba, az ajtónk kiszakadt, az ablakok betörtek. Sejtettem, ki volt, megkérdeztem tőle, mit vétettem neki, aztán igyekeztem elfelejteni. Ekkor vagy másfél évig engem is leprásként kezelték, de én akkor is odaálltam a gép mellé, és tettem a dolgomat.
– Kellenek a csillagok?
– 58-ban felszólaltam a jó hagyomány megőrzése mellett, s ezt nagyon rossz néven vették tőlem. A brigádmozgalom ismert eredményei sem győztek meg arról, hogy nem volt igazam. Az a véleményem ma is, hogy kellenek a vezető egyéniségek; csak az tud rendet és fegyelmet tartani, akinek szakmai tekintélye van, őt követik az emberek, kell, aki után menni tudnak! Nem hiszem, hogy szerencsés dolog azt várni tőlük, hogy az egész termelést tekintsék át, de aki jól akar vezetni, az időről időre kérdezze meg őket a saját munkájukról, azt értik!
– És a film?
– Félek, hogy fiataljaink félreértik. Úgy érzem, ők elszakadtak tőlünk, talán éppen azért, mert keveset beszéltünk nékik azokról az időkről, dolgainkról.
Ha televíziónk történeti sorozata napjainkba is belenyúlna, Marosán Györgyöt Greguss játszhatná. 1947-ben, vagy 57-ben nem hasonlítottam volna össze őket, és ha most is a párt titkára vagy államminiszter volna, akkor sem lenne ildomos ilyesmit leírni. Ettől függetlenül ugyanabban a faragóműhelyben készült mindkettőjük arca, és a színészmesterség nem idegen tőle sem. Már a második mondatnál a közeli falhoz vagy szekrényhez lép, és mutogat, magyaráz: előad. Két perc után azt hiszed róla, hű, de beképzelt, néhány önirónikus megjegyzése után nem tudod, mit higgyél, amíg rá nem jössz arra, amit legalább a lexikonokból tudsz: hogy Marosán bensőséges viszonyban van a történelemmel. Pedig éppen ezért választottam őt harmadiknak, hisz például az MDP főtitkárhelyetteseként ott ült a lengyel párt egyesülési kongresszusának az elnökségében, ahol a filmben is szereplő Bierutot a párt vezetőjévé választották, és ahol – megdöbbenésére – megfosztották minden tisztségétől Gomulkát, akit ő nagyon nagyra becsült. Mellesleg Marosán az egyik legnagyobb magyar filmfogyasztó is – évente 100–120 filmet néz meg! –, ahogy ő mondja magáról: közismert filmbolond. A vetítés végén mégis felugrik:
– Nem adok interjút, ez nem „sztahanovista-film”, ez az egész személyi kultuszról szól, aminek én is részese voltam!
– Ügy értsem, felelősnek érzi magát?
– Igen. Felelős vagyok, amint ezt 1957-ben is elmondtam.
– Annak ellenére, hogy 1950-ben halálra ítélték, és csak 1956-ban szabadult?
– A Rajk-per idején még a Politikai Bizottság és a titkárság tagja voltam!
– És megakadályozhatta volna ezt a tragédiát?
– Egyedül, vagy néhányan semmiképp, de legalább lemondhattam volna, ám én a helyemen maradtam, mert a Rákosi megkérdezte: „Pártszakadást akar előidézni?!”, amit én soha nem vállaltam.
– Ennyire megrázta a film?
– Nagy mű, ez az egyik legjobb Wajda-film, mert nagy művészi erővel, merészséggel és bátorsággal nyúl egy minden szocialista országot érintő témához. Nemcsak Birkut, a sztahanovista kőműves képmását szedték le a Nowa Huta-i homlokzatról, de Bierutét és Gomulkáét is. Ezek összefüggenek egymással, a személyi kultusz és a sztahanovista mozgalom következnek egymásból, és hatnak egymásra. Mi is nyomozhatnánk sztahanovistáink után – Pioker, Horváth Ede a ritka kivétel –, azon kevesek maradtak csak talpon, akik morálisan nem csúsztak félre.
– Mit jósol, hogyan fogadják nálunk A márványembert?
– Tartok tőle, hogy az utánunk jövő generáció csak a pikantériáit veszi észre. Bárcsak maradna ebből a példátlanul hősi korszakból az emberek szívében és lelkében valami! Vegyék észre, hogy egy egészen más Lengyelországban kezdődik és végződik a film; döbbenjenek rá, milyen hősi és tragikus utat tettünk meg; érezzék és tudják, hogy a két ország történetében mi az azonos, és mi történt másként.
– Azért is üdvözlöm lelkesen a filmet, mert végre mi beszélünk a témáról, és nem ellenségeink. Tudom, és hiszek is benne, hogy csak az a rendszer mer nyíltan szólni önmagáról – a hibáiról is –, amelyik elég erősnek érzi magát. Nálunk megfelelő légkörre talál A márványember, a magyar kultúrpolitika is azon van, hogy szülessenek olyan művek, amelyek képesek mulasztásainkat, de akár bűneinket is megmutatni anélkül, hogy erényeinket lesöpörnék. Mindezzel együtt nagyon sokan ellenérzésekkel fognak majd viseltetni a filmmel szemben, mondván: „Menjenek a fenébe, ne vakargassák a múltat!”
– Félnek, hogy ez a múlt a mai politikára is rossz fényt vet?
– Ez a folytonosság hibás értelmezése, mi az ötvenes évek bűneinek nem vagyunk folytatói, a munkásmozgalom folytonossága, különösen Európában, jóval nagyobb távlatú! Ezzel együtt sem állítom, hogy megtanultuk kivédeni a hatalom minden torzító hatását, a stabilitás nemcsak a jót, a rosszat is állandósítja.
– Mikor készül el önéletrajzának éppen a szóban forgó évekkel foglalkozó kötete?
– Tíz éve megvan.
– És mikor jelenik meg?
– A közeljövőre ígérik, és remélem, ez is segít majd a fogalmak és a történtek tisztázásában.
– Interjú „helyett” megírhatom ezt a beszélgetést?
– Magára bízom, de az ügynek ne ártsunk! Egyébként sem kell nagy port verni e film körül, menni fog anélkül is, hogy túllihegnénk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8046 |
