Hegedűs Tibor
Nánay István könyvecskéje (Magyar Televízióművészet 1957–1977), a Magyar Televízió kiadásában jelent meg; egyik szerkesztője az említett intézmény sajtó- és propagandaosztályának vezetője; – ez a tény nyilvánvalóvá teszi, hogy nem kritikai szemléletű összefoglalót veszünk kézbe. A „házi” (s népszerűsítő) jelleg egyszersmind megszabja már a hangütést is, melyet személytelenül tisztelettudónak minősíthetünk; s eleve korlátozza – adott esetben megkérdőjelezi – a kötet értékelő megállapításainak érvényességét, kivált, amikor művekről és rendezőkről beszél. Elemzések és igen vitatható dicséretek helyett helyénvalóbb lett volna felsorolni a neveket, a műveket, lehetőleg teljességre törekedve, esetleg tartalmi kivonatokkal és az egykori (akár egymásnak ellentmondó) sajtókritikák idézésével. Mindezt köríthette volna a kötetben megtalálható képanyag, a nemzetközi (vagy hazai) fesztiválokon nyert díjak táblázata, televíziózásunk belső fejlődésének története s esetleg több olyan fejtegetés, mint A televízióművészet lehetőségei és korlátai című fejezet. E tekintetben elfogadjuk, hogy a szerző nem a saját, hanem Hermann István gondolatait közvetíti, s talán éppen ezért más elméleti írásoknak is helyt adhatna: hiszen még annyi minden tisztázatlan!… Nézetünk szerint e módosított koncepció megvalósításával hasznos kézikönyvet forgathatnának mind a kezdő tévékritikusok, mind az emlékezetfrissítésre szoruló, idősebb ítészek, mind a tárgy iránt behatóbban érdeklődő közönség.
Gyanítjuk persze, miért készült a könyv más elképzelés szerint. Főleg azért, mert a tévéművészetről – ellentétben például a színház- vagy filmművészettel – a kiadók nem jelentetnek meg semmit. Még időszerűtlennek tartják, hogy foglalkozzanak vele, mert – úgymond – még túl fiatal, túl kialakulatlan, s a művek erkölcsi és főleg technikai kopása számottevő, sokat kiselejteztek, nem is rögzítettek satöbbi. További érv (az olvasóközönséget illetően), hogy a műsortömeg nézéséből fakadó telítettség sietteti a felejtést, a közelmúlt kivételével a fölidézési kísérlet eleve kudarcot vallana. Az érvek nyomósak, az álláspont érthető. Sajnos, a múlandóságnak szomorú jelét Nánay kötetében is tetten érhetjük. Néhány esetleges példa: Szőnyi G. Sándor munkásságában meg sem említi a Felnőttek iskoláját, amivel voltaképpen „kiugrott”. Ugyanez a hiba ismétlődik Hajduffy Miklós esetében (Távolsági történet, amely csak a fesztiváltáblázaton szerepel). A televízióművészet fejlődésében döntő szerepet játszó, kiváló operatőri gárda említetlensége pedig már megbocsáthatatlan hiányosság, amit a szűkre szabott terjedelem sem ment.
Javasoljuk: amit más kiadó nem vállal, vállalja el a Televízió, illetve a Minerva. Propagandisztikus jellegű, pusztán némi eligazítást szolgáló kötetén kívül jelentessen meg, perelve az aggályokkal, igazi tévé-művészet-történetet. Persze, „házon kívüli” íróktól. Ehhez le kell gyűrnie magában krónikus kritikus-ellenességét. Kérdés, fölismeri-e végre a „mundér becsületének” védelmét, mint immár komikus magatartást?
Majd elválik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8034 |
