Kocsis Zoltán
A filmművészet jelentőségét korunkban aligha lehet túlbecsülni. Mint minden más művészet, a film is éppen sajátosságainál fogva válik mindig is időszerűvé, s ezt a legékesebben az a tény bizonyítja, hogy – noha ez a művészet a legfiatalabbak közé tartozik – máris jó néhány filmalkotás vonult be a halhatatlanság birodalmába. Nem jelenti ez persze azt, hogy a film a többi művészethez képest még nem jár gyerekcipőben. Azonban a filmművészet előtt hihetetlen távlatok állanak, komplex voltánál, lehetőségeinek csaknem végtelen soránál fogva még egészen bizonyosan óriási fejlődésre lesz képes. E fejlődésben nyilvánvalóan szerepet fognak játszani a társművészetekkel való állandó vagy időszakos kapcsolatok is. Eredetileg a film és a zene kapcsolatáról, jobban mondva önálló műfajjá szintetizálódásának lehetőségeiről szerettem volna írni. Minél előbbre jutottam azonban a gondolataimban, annál világosabbá vált előttem az a sok – főként műfaji sajátosságokból következő – probléma, amelynek jelenlegi megoldatlansága a kérdést egyenlőre meglehetősen bonyolulttá teszi.
Senkinek sem kell film-, vagy zeneesztétának lennie ahhoz, hogy megállapítsa: a jelenkori filmekhez komponált zenék túlnyomó többsége – néhány ritka kivételtől eltekintve – nemcsak hogy alárendelt szerepet tölt be, de még az aláfestés vagy illusztrálás szintjén sem megy túl. A film és a zene az idők folyamán egyfajta szimbiózisra kényszerült, amelynek – úgy tűnik – a zene itta meg a levét. Korunkban újra teljes aktualitással vetődik fel a kérdés: létszükséglet-e a filmművészet számára a jelenlegi, csaknem teljes igénytelenséggel folyó zenei tömegtermelés? Bizonyos, hogy nem, ámbár már lassan az a veszély fenyeget, hogy egyes képek vagy jelenetek primer hatása teljesen elvész az illusztráló (magyarázó) zene hiánya folytán. A befogadás élményére természetesen minden érzékszervünknek szüksége van, s a fül ezek között egyáltalán nem áll az utolsó helyen. Csakhogy döntő a különbség aktív és passzív befogadás között. Ahogyan például a nyilvános helyeken állandóan szóló háttérzajt vagy háttérzenét szinte már nem is érzékeljük, úgy viszonyulunk a filmzenéhez is. Csak a hiánya tűnik fel. Richard Wagner szerint a zene csupán a mondanivaló emocionális elmélyítésére szolgál. Nos, a mai, egy kaptafára készülő filmzenéknél semmi sem alkalmasabb a mondanivaló elsekélyesítésére. Vannak rendezők, akik ezt a problémát bizonyos, főleg műzenék kollázsszerű alkalmazásával oldják meg, nem is szólva azokról, akik már eleve lemondanak a zenéről. A film kifejező ereje éppen dinamizmusában rejlik, s kérdés, nem elegendő-e ez önmagában is a teljességhez? Akárhogyan is, a külsődleges eszközök hatásaival operáló olcsó filmzene már nem sokáig állhat meg a hatalmas léptekkel előrehaladó filmművészet mellett. Vagy felnő hozzá, és ebben az esetben még egy olyan műfaji kapcsolat is elképzelhető, amely a két műfajból egy újat, harmadikat kreál; vagy teljesen eltűnik, átadva helyét másfajta akusztikus kísérőjelenségeknek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8006 |
