Rubanova Irina
Moszkvai tudósítónk beszámolója.
Tavasszal mutatják be Andrej Tarkovszkij új filmjét a Szovjetunióban.
A film első (fekete-fehér) képkockáin egy nyomorúságos lakást láthatunk. Valahol a közelben vasút lehet: időről időre behallatszik az elrohanó szerelvények zakatolása, s a falak, a padló, a szegényes berendezés remeg a veszett rázkódástól. A nyomor és a félhomály a húszas évek elejének német filmjeiben – Az utolsó ember, Az utca, Raszkolnyikov – az expresszionista hatásokat erősíti az ismétlődő rángatózás – a képen kívül rohanó vonatok okozta rázkódás. (A magyar nézőben a Sztalker expozíciója egészen közeli párhuzamot idézhet föl, például Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmjének egyik-másik jelenetét.)
Egy széles ágyon ruhástól fekszik három ember: férfi, nő, 6–7 éves kislány. „Reggel egy gyári munkás családjában.” Csakhogy a férfi Tarkovszkij filmjében nem munkás.
Idegenvezető, kísérő. Annak az érthetetlen országnak a nyelvén, ahol a film elbeszélte cselekmény játszódik, az ilyen kísérő-vezetőt „sztalkernak” hívják. (Rövid nyelvészeti magyarázat: a Sztrugackij fivérek – a forgatókönyv írói és a Piknik az útszélen című elbeszélés szerzői – az angol „stalk”-ból alkották ezt a szót, ott azt jelenti: „lopakodás, settenkedés”, valamint egyúttal „ünnepélyes, méltóságteljes járásmód”. Az oroszban ez a szó még kölcsönszóként sem használatos. A tudományos-fantasztikus prózára oly jellemző lexikai elidegenítés esete ez.)
Két ember – az író és a Professzor – fölfogadja Sztalkert, hogy vezetésével bejussanak a Zónába. A Zóna határán a be- és kilépést szigorúan ellenőrzik a különleges szolgálat emberei. Azt tartják, hogy a Zónának titokzatos képessége van elpusztítani a behatolókat. Azonkívül az a mendemonda járja, hogy a Zónában valamiféle Szoba található. A küszöbén kinyilvánított óhaj beteljesül. A Zóna eredete és titkai megfejthetetlenek. Talán valamikor egy meteorit vagy egyéb égitest zuhant le itt. A Zóna tudományos rejtélye érdekli a Professzort, aki – úgy tetszik – a kutatás szándékával vállalkozik erre az utazásra.
A Szoba bűvös tulajdonságára még csak feltételes magyarázat sincs. Voltaképp ezt nem is kutatja senki. A film hőse elbeszéli, hogy egyik vezetőtársa, Gyikobrasz, a Zónából visszatérve hallatlanul meggazdagodott, ám hamarosan érthetetlen okból fölakasztotta magát. Sztalker másik „kliense” közömbös a Zóna rejtelmeivel szemben, ő a Szobába igyekszik. Hírneves, jómódú író, de úgy érzi, kiüresedett. Alkotóerőt kíván kérni a Szobától, s valamiféle erkölcsi iránytűt.
Itt kezdődik a film főcselekménye. Ám ez a roppant terjedelmes cselekmény (a film két és fél órás, a Zónában lejátszódó része kis híján kétórás) – eseménytelen. Három férfi igyekszik a Szoba felé. Ami útközben történik velük, azt nehéz volna eseményeknek nevezni: nem tudni, honnan, csatlakozott hozzájuk egy fekete kutya, elmaradt tőlük, megkerült a lemaradt Professzor, Sztalker egy kicsit csalt a sorshúzáskor, s az Író volt kénytelen elsőként végigmerészkedni egy veszélyes útszakaszon.
A Sztalker nagyjelenete a Szoba előtti epizód. Az író kegyetlenül megveri Sztalkert, a Professzor megkísérli fölrobbantani a Szobát – végre történik valami. A fizikai cselekvéstől elfásulva, a két útitárs váratlanul lemond róla, hogy megtegye, amiért idejött. Nem lépik át a Szoba küszöbét, s a Legfőbb Kívánság kimondatlan marad.
A Sztalker lakásán játszódó jelenetek foglalják keretbe a filmet. Itt indult, itt is fejeződik be. A záróképeken visszatér a kezdet félhomályos tónusa, de már a korábbi nyomasztó légkör nélkül. Sztalker fájdalmas monológot mond el kiáltozva arról, hogy micsoda lelki szegények azok, akiket a Zónába kell vezetnie. Kétségbeesett állapota betegségre hasonlít: a padlóra zuhan. görcsben fetreng, mintha rohama volna. Epilepszia? Ebben a betegségben szenvedett, miként ismeretes, Dosztojevszkij, s ez az egybeesés aligha véletlen. Andrej Tarkovszkij már évek óta a nagy író szellemi és erkölcsi hatásának hatalmas erőterében él. Megvalósítatlan filmtervei közt szerepel az Ördögök, a legközelebbi munkája pedig A félkegyelmű lesz, amelyben Rogozsin szerepét a Sztalker főszerepét játszó fiatal színésznek, Alekszandr Kajdanovszkijnak szánja a rendező. Úgy rémlik, hogy a film főszereplője, amelyről itt beszámolok, mintha épp A félkegyelmű Miskin hercegének módosulata volna, Miskin herceg egy tudományos-fantasztikus regényből.
A zárójelenetben hirtelen egy váratlan, szinte excentrikus részletet tár elénk a rendező. Martiska – Sztalker béna kislánya – hirtelen összpontosítani kezd, mereven nézi a poharat, s tekintetétől mozogni kezd a pohár. Parapszichológia? Telekinézis? A rendező tréfája vagy intellektuális kötéltánca? De aztán a képen kívül elszáguld a soronkövetkező vonatszerelvény, a kerékzakatolás alól Beethoven Kilencedik szimfóniája zárótételéből – az örömódából – sejlik föl néhány taktusnyi foszlány. A gyermeki szemek csodás tulajdonságát úgy kell értelmeznünk, mint egyfajta apotheózist, mint az elbeszélés reménység beragyogta befejezését. De hát miről is szól ez az elbeszélés?
Mégis, mielőtt előtárnám saját értelmezésemet Andrej Tarkovszkij filmjéről, legyen szabad arról is mondanom valamit, milyen is a film.
Egy valami világos: a cselekmény és a párbeszéd csupán a legkisebb mértékben „képezi” a film belső tartalmát. A Sztalkerban Fjodor Tyutcsevnek, a XIX. századi orosz költészet klasszikusának, Arszenyij Tarkovszkijnak, a filmrendező apjának, a kiváló kortárs költőnek a versei hangzanak el, a Szentírás sorait mondják el nekünk a vászonról, mégis, az egyik leginkább anti-irodalmi film pereg a szemünk előtt, amit valaha is láthattunk. Filmanyaga – a tárgyi, a plasztikai, a ritmusbeli, a hangzásbeli – végtelen egyszerű, s ugyanakkor aktív rendkívül tömör. Andrej Tarkovszkij egy nemrégiben az Iszkussztvo Kino hasábjain megjelent cikkében – A filmképről – elragadtatással szól a középkori japán költészetről, amelyben a konkrétság és általánosság csodás ötvözetét látja. Lehetőséget tár elénk „az örökkévalósággal való együttműködésre” – ami a filmrendezőnek is bevallott célja.
„A tökéletességre törekvés lelki leleményekre ösztönzi a művészt, arra, hogy a maximális erkölcsi erőfeszítésre mozgósítsa magát.” A „maximális erkölcsi erőfeszítés” imperativuszán alapszik a Sztalker mondanivalója is.
A szereplők afféle válsághelyzetben tevékenykednek. Valamiféle létesítmények kormos vázai, leomlott tartóoszlopai, romjai egyfajta kataklizmáról árulkodnak, ami a Zónát érhette. Még kifejezőbben beszél erről a hosszú pásztázás a tavon amelynek fenekén több civilizáció töredékei és foszlányai hevernek: ikonok, sínvasak, régi kódex lapja, revolver, szögesdrót darabja, vászonrongy.
Minden hit összedőlt,
évszázad tűnt tova…
Tarkovszkij vitába száll a költőnek e szavaival. Bármilyen próbára tétessék is az ember erkölcsisége, humanitárius kötelessége, nem adhatja át magát, nem szabad átadnia magát a káosznak és a zűrzavarnak.
Az Andrej Rubljov és a Tükör alkotója nagy kulturális hagyomány örökösei közé számítja magát. Úgy tetszik, hősét, a kis kudarcos idegenvezetőt is az kínozza, hogy nem érzi magát méltónak a versekhez, amelyeket a vásznon mond, a könyvekhez, amelyek nyomorúságos lakásának faláról tekintenek le rá. Így hát a kísérő és két ügyfele elvontnak, titokzatosnak látszó története – mélységesen mai töprengés a világkultúra sorsáról, befogadóiról, folytatóiról és felhasználóiról.
Csala Károly fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8003 |
