Lázár Ervin
Azt kérdezték tőlem egy kérdőíven: Mi a véleményem az írói pályáról? …Mi is?… A legegyszerűbb megoldást választottam, nem írtam a kérdőívre semmit. Most, hogy voltam a nyergesmesternél, azért már nem hagynám válasz nélkül a kérdést. Odaírnám, hogy: „Voltam a nyerges-mesternél.” Több nem is kellene, az érzékeny szívű kérdőív-szerkesztő bizonyára máris ott ülne velem a ferkóolajszagú műhelyben, nézné az öreg mester tétova kezét, ahogy soha nem látott szerszámokat emel ki a félhomályból, két ujja közé csippentve, elém tartja a pókhálós ablak hideglelős fényébe, megbámulja mindegyiket maga is, mintha most látná először… ez a félhold kés, ez a bőrgyalu, ez a szakító cirkli, ez a sléfes ár, ez meg a tőr ár, ez a szélező fa, ez meg a küsü… vigyázzon, ne könyököljön oda, poros… poros itt minden… ez meg a sléfes fa a bújtató varráshoz… érdekli ez magát? De akkor én már régen a műhely közepére nézek. Ott trónol a kis birodalom királya, a nyereg. Hibátlan ívekkel lekerekítve, karcsún, elegánsan – valóban királyi. „Kinek csinálta?” Csak úgy – mondja a nyergesmester – a szerszámaim szemrehányóan néztek rám, a kezemnek hiányzott a bőr érintése, a fülemnek a faggyús fonal nyisszegése… rámvillantja a szemét, hogy habókosnak nézem-e, de hogy nézném habókosnak, amikor magamban éppen egy régi kérdőív kérdésére válaszolok. Meg aztán – mondja a mester – meg is veheti valaki, valami félbolond megszállott betévedhet ide… mindketten elképzeljük, ahogy a félbolond megszállott beóvakodik a műhelybe, le nem veszi a szemét a nyeregről, s csengő aranyakkal fizet… Hajaj – sóhajt a nyergesmester, s az aranycsengés mögött régi rézpénzek koppanását hallja, krajcárokét, dénárokét, az udvaron lovak dobognak, egymás kezébe adják a kilincset a csikósok, falusi nótáriusok, marhakereskedők, hajcsárok, végvári vitézek, kasznárok, betyárok, forspontos kocsisok, pandúrok, hajdúk, s jövő-menő legények… Na, igen! Nézzük egymást, az ósdi mester és az ósdi író.
A filmen egy nyergesmester-féle. De most már csak kutyanyakörveket meg nadrágszíjakat készít. Nyerget? Lószerszámot? Kinek? Hacsak magának nem. Könnyen lehet, hogy odabent a műhely eldugott zugaiban díszes lószerszámok és veretes nyergek lapulnak. Vagy az csoda lenne? Az hát! De ez a film tele van csodákkal. Olyanokkal, amelyek bármikor, bárhol megtörténhetnének. Van benne egy ember, akihez órát lehet igazítani, egy panaszintéző, aki azonnal intézkedik, az emberek köszönnek egymásnak, a keramit helyén fű nő, a szeneslegénynek eszébe sem jut, hogy becsaphatná a kuncsaftjait, a rendőr nem büntetni akar, hanem segíteni, s noné! a gyerekek lekváros kenyeret esznek. Ezek az emberek ebben a filmben szeretik egymást. Segítenek egymásnak. Csupa csoda.
A nyergesmester gubbaszt a nyerge mellett, várja, hogy a félbolond megszállott benyisson. De nem a félbolond megszállott jön, hanem egy gyerek. Orrát a pókhálós ablakhoz nyomja, bámulja a nyerget. A mester behívja, s pár pillanat múlva már vad vágtában száguldanak a világ fölött. Győztes csatákat vívnak, megjutalmazzák a jókat, megbüntetik a gonoszokat. Igazságot tesznek. Toporzékol alattuk a szépen fölnyergelt paripa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8001 |
