Jovánovics Miklós
A bizalom a normális emberi kapcsolatok lényeges eleme, a társadalmi atmoszféra oxigénje. Mint általános és igen tág fogalom, számtalan film találó címe lehetne. Ennél többször talán csak a hiányával, a bizalmatlansággal, s annak mérgező hatásával foglalkozott a filmművészet. Ha jól meggondoljuk, a mostanában emlegetett „elidegenedés” végtermékét is ezzel a fogalommal jelölhetjük.
Na de nem moralizálni akarunk, éppen ellenkezőleg, azt szeretnénk bizonyítani, hogy Szabó István az elvont erkölcsi fogalmat érzékletes történettel világítja meg, és ezt a történetet pontosan elhelyezi a térképen és az időben. Arra vállalkozik tehát, hogy egyetlen sajátos példával megértesse a bizalom (illetve a bizalmatlanság) lényegét, és a közhelyszerű értelmezés helyett új fogalmazást ajánl.
Nem először teszi nagyító alá ezt a sokat tanulmányozott, de eléggé meg nem ismerhető valamit. Most is azoknak az eszközöknek segítségével vizsgálódik, amelyeket igen ökonomikusan kisajátított magának a valóság végtelen kelléktárából. A képen átdöcögnek a sárga villamosok; háborús télben üldözők és üldözöttek lopakodnak a falak mellett; sorban állók dideregnek; szürke, zöld, fekete egyenruhák vonulnak…
Emlékképek merülnek fel abból az időből, amit történelmileg közelmúltnak neveznek, talán azért, mert az idősebb nemzedékeknek mindmáig aktuálisan közeli élménye, az ifjabbaknak pedig nehezen érthető múlt. Az előbbiek az 1944-re vonatkozó halvány utalások üzenetét is megértik, az emlékcserepeket egy pillanat alatt hatalmas tükörré rekonstruálják. A fiatalok viszont elvárják, hogy olyan körültekintéssel meséljenek nekik erről az időről, mintha távoli évszázadról lenne szó. Feltehetően ennek a társadalmi adottságnak a felismerése is arra késztette Szabó Istvánt, hogy a korábbi filmjeinél rendezettebben idézze fel emlékképeit. Nemzeti múltunk mélypontja igen fontos tanulságokkal szolgál mindenki számára, és Szabó István makacs következetességgel száll alá a közelmúlt poklába, hogy az erkölcsi és politikai tanulságokat a helyszínen tanulmányozza, újból és újból kiismerje a totális bizalmatlanság korszakának okait. Jelen vállalkozása közben úgy képzelhetjük el őt, mint egy vulkanológust, aki a kialudt, de még gőzölgő kráterbe vezeti a kíváncsiakat.
Ez a tanulmányi kirándulás jól átgondolt mind tartalmilag, mind módszertanilag. Az érdeklődők pontosan kijelölt útvonalon haladhatnak, biztonságban hallgathatják a vezető eligazító magyarázatait, miközben a gőzölgő miazmák színe és bűze az egykori pokol működésére engednek következtetni. A kráter belsejébe vezető csapáson néha felesleges kitérőkre kényszerülünk ugyan, de a következő kanyarnál megint hatalmába kerít az infernális élmény.
Folytathatnánk a képes beszédet, de éppen, azt akarjuk elmondani, hogy Szabó István láttató művészetének módszerei egyszerűbbé váltak; nem is egyszerűbbé, letisztultabbá. A szerkesztése világos, könnyen követhető. A történés természetes logikával és tempóval halad a végkifejlet felé. Jóllehet sokan tűnnek fel a filmben, mégis mindössze két szereplő sorsa került előtérbe (Andorai Péter és Bánsági Ildikó kiváló alakításában), akik ráadásul többnyire egy kis külvárosi szobában tartózkodnak. Majdnem kamarafilmet készített Szabó István – ha létezik ilyen műfaj –, mert hiszen a kis szobát körülvevő világ megmutatása csak arra szolgál, hogy az ott szerzett tapasztalatokat itt elemezzék, és ezáltal kettejük furcsa kapcsolatát tisztázzák. Az író-rendező korábbi filmjeiből ismert lírai jelenetsorok szinte teljesen elmaradnak, átadják helyüket a pontosan felépített drámának.
Sok minden megváltozott hát a jól ismert alkotói módszerben. Az eszközök hierarchiája átrendeződött. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Szabó István valami egészen mást csinált, mint előző filmjeiben. Inkább azt mondhatnánk, hogy ugyanazt csinálta, de másképpen. Hogy aztán ez a – mondjuk ki: klasszicizáló – változás törvényszerű tendencia-e a kitűnő rendező művészetében, azt majd a következő filmjei ismeretében állapíthatjuk meg. Mindenesetre örömmel tapasztaltuk, hogy Szabó István tematikai és stiláris következetessége nagyfokú rugalmassággal párosul.
A Bizalom a lehetetlen körülményeken keserves erőfeszítéssel felülkerekedők filmje. A „meséje” egyszerű, annak értelmezése azonban bonyolult gondolatsorokat indít el; két üldözött ember, egy férfi és egy nő, véletlenül közös menedékhelyre kerül. Körülöttük tombol a totális bizalmatlanság világa, amitől kettejük kényszerű kapcsolata sem tud mentes maradni. Az összezártságban többszörös szerepjátszásra kényszerülnek. Először is házastársaknak kell látszaniuk, holott – a konspiráció szabályai szerint – nem ismerhetik meg egymást igazán. A férfi (nem tudni, csak sejteni, milyen tapasztalatok birtokában) mindenkiben provokátort lát, félelmei már-már paranoiába csapnak át. A nő bizalmatlansággal felel a bizalmatlanságra. Bonyolítja helyzetüket a színlelés egy másik válfaja, az tudniillik, hogy (baloldali) menekült létükre másfajta (erdélyi) menekülteknek kell látszódniuk. És tovább rétegződik egymásra a különböző szerepjátszás súlyos kényszere. Csak önmagukkal nem lehetnek azonosak – ez a drámájuk lényege, ez az ábrázolt kor felett kimondott ítélet legnyomatékosabb indoklása.
Lélektanilag szépen kidolgozott jelenetek sora bizonyítja, hogy a redukált életben a valódi élet egyes törvényszerűségei változatlanul érvényesek, olyannyira, hogy a boldogság illúziójával is megajándékozzák a sorskivetetteket. A kvázi-élet kísértetiesen hasonlít az igazihoz, amikor a két idegen az összezártság fullasztó érzetéből a közös vonzalom, sőt a szerelem, s azon túl a féltékenység lelki luxusába menekül. A pszichológiai motiváció sodró ereje és szépsége némileg háttérbe is szorítja a társadalmi magyarázatok egyébként logikus rendjét.
A kritikusnak be kell vallania, hogy a film szerzője tulajdonképpen elvégzi az ő munkáját is, nem bízza másokra az események és a jellemek értelmezését. A szereplők pontosan jellemzik önmagukat. A férfi például igyekszik megmagyarázni, miért uralkodott el rajta a bizalmatlanság. Adott pillanatban közli partnerével, hogy „megszerettelek”. Kimondja a végső tanulságokat is, nevezetesen azt, hogy: nem az emberek iránt bizalmatlan, hanem a kor iránt, amelyben él. A társadalom által rákényszerített torzulást önkéntes deformálódassal egészíti ki, mert – mint mondja – nem lehet teljes értékű embernek maradni úgy, hogy állandóan a morális teljesítőképesség határán létezünk. Ezek után a néző szeretné tudni, hová sorolható politikailag a lélektanban jártas menekült. Szerencsére a szerző itt nem törekszik az egzakt válaszra, lehetőséget ad a nézőnek továbbelemzésre, amikor csupán azt mondatja hősével, hogy ő „másodosztályú forradalmár”. Inkognitóját még a nézők előtt sem adja fel teljesen.
A bizalmatlanság olyannyira eluralkodik a film minden részletén, hogy végül is tisztázandó, miért éppen Bizalomnak nevezte el új filmjét Szabó István. Miért a pozitív fogalmat hangsúlyozza, amikor annak fájó hiányáról szól. Talán azért, mert a két ember közötti viszony végül is erre a közös nevezőre jut. Ám az üldözötteknek tisztázniuk kell viszonyukat a társadalommal, az akkori ítéletük szerint „szennyes folyóvá változott országgal” is. Ezt a nehéz elszámolást sajátos dilemmával jelzi a film alkotója. Főszereplője elvileg igen keserű és pesszimista következtetésre jut: kételkedik abban, hogy a történelmi vizsgán elbukott emberek a felszabadulással megváltozó országban másokká lehetnek, kivetkőzhetnek korábbi énjükből. Erre a szóbeli meditációra válaszolnak a film záróképsorai: az új történelmi helyzetben az egykori üldözöttek első gyakorlati lépéseiket teszik meg – keresik sorstársaikat… Még nem tudják pontosan, mit kell tenni, de szemlátomást tettrekészek. Még nem bíznak az emberekben, de bíznak a korban, mely kezdetét vette…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 06-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7999 |
