Pörös Géza
Alig két esztendő alatt négy kötettel gyarapodott a Magvető Könyvkiadó Ötlettől a filmig sorozata. Előbb Mihályfi Imre–Galgóczi Erzsébet: A közös bűn, Fábri Zoltán–Balázs József: Magyarok, majd néhány hónapja Kovács András–Gáll István: A ménesgazda és Bacsó Péter: Áramütés című filmjei alapján készült könyvek kerültek a filmbarátok kezébe.
Tulajdonképpen már a sorozat folytatásának puszta tényét is örömmel illene üdvözölni, hiszen könyvkiadásunk távolról sem vádolható filmművészetünk iránti elfogultsággal. Sőt! A magyar film népszerűsítésének elképesztő hiányosságai felől nézve…, de hagyjuk. Ám, ha a sorozatot – bocsánatos maximalizmussal – lehetséges és kívánatos funkciójával vetjük egybe, nyomban takarékra állíthatjuk a dicséret lángját.
De lássuk elébb magukat a könyveket.
Hogyan lesz az ötletből film? Melyek az anyag – például egy szuverén írói látomás – filmmé alakításának főbb állomásai? Miért éppen az adott problémakör foglalkoztatja a rendezőt? Milyen szálak fűzik filmjét korábbi munkáihoz? Végül: visszhangra talál-e, és ha igen, milyen gondolatokat ébreszt a kortársakban? Nagyjából ezekre a kérdésekre igyekeznek válaszolni az Ötlettől a filmig sorozat kötetei, hogy afféle tartalmas kalauzként segítsék film és néző egymásra találását. Többnyire forgatókönyvek, tanulmányok, interjúk és kritikák képezik az egyes könyvek anyagát. Meglehet, nincs két azonos módra felépített könyv, a „sémától” való eltéréseket csak ritkán vezérli a mű mélyebb megértését szolgáló koncepció.
Fábri Zoltán és Balázs József Magyarokja, mindössze három fejezetből áll, szerkezete a téma metamorfózisát követi nyomon. Megtaláljuk benne az annak idején szép sikert aratott kisregényt, Fábrinak belőle írott forgatókönyvét, végül pedig Balázs József forgatási naplójában tanúi lehetünk a csoda megszületésének. Igen, a csodáénak, mert ez a kitűnően megírt napló több a filmkészítés érdekes krónikájánál. Ahogy Balázs felidézi a Magyarok filmváltozatának születését, a rendezővel való megismerkedés mindent meghatározó napjától kezdve az emlékezetes vértesacsai forgatáson keresztül a stábfotó készítésének kissé szomorkás pillanatáig, minden sorából kitetszik: sajátjaként éli át a könyvéből fogant, de immár más keze által formálódó mű világrahozatalát. Tisztában van szerepével, tudja, hogy a film a rendező „éneke”. Naplója szakszerűen kalauzol végig kiváló rendezőnk alkotói műhelyén, s Fábri munkaportréja mellett egy remek gyártásszociográfiával is gazdagabbak leszünk. Szívesen olvastunk volna néhány kritikát is a Magyarokról, már csak azért is, mert a művek végső soron a befogadással, a különféle, alkalmasint egymásnak ellentmondó értelmezésekkel együtt teljesek.
Kovács András A ménesgazdáját éppen az emeli ki a cikkben tárgyalt munkák közül, hogy – igazodva a sorozat megtartásra érdemes szerkesztési hagyományaihoz – nagy figyelmet szentel a mű és az alkotói világkép sokoldalú megvilágításának. A kötet első része az irodalmi forgatókönyvet, valamint a nagysikerű regény filmmé formálásának különböző természetű nehézségeit feltáró írásokat tartalmazza. Gáll István, a regény írója a Fábri Péter által készített interjúban, a rendező pedig „Műfaji problémák” című tanulmányában ismerteti a filmváltozat készítése kapcsán felmerült gondokat. Szorosan idetartozik Varga Vera dolgozata, amely úgy követi nyomon A ménesgazda megszületését, hogy elméletileg is tisztázza a filmkészítés egyes fázisait, s azokat mindig az ábrázolás egészében betöltött funkciójuk alapján értelmezi.
Kovács András művészetének legjellemzőbb sajátosságait járja körül a Dialógok és képek címet viselő fejezet; az itt szereplő írások közül megkülönböztetett figyelmet érdemel az olasz Giuliano Giuricin átfogóbb igényű tanulmánya (A marxista dialektika Kovács András filmjeiben), amely a Nehéz emberektől a Bekötött szemmelig terjedő pályaszakaszt tekinti át, s elsősorban a filmekben megjelenő világkép filozófiai vonatkozásait taglalja. A szerző Kovács filmjeit – akárcsak az új magyar filmművészetet – mindenekelőtt a „visszatérés Marxhoz” következetes érvényesítése okán ítéli különösen jelentősnek. „Kovács, amikor a problémákat lényegi terminusaikban exponálja, pontosan a gyökerüknél ragadva meg a dolgokat – írja Giuricin – felfedezi, hogy nagymértékben éppen az embertől függ, gazdája tud-e lenni vagy sem saját sorsának, arrébb tudja-e tolni helyükről a falakat, vagy pedig – mint az azonos című film bajvívói – a sötétben botorkál, attól félve, hogy beleütközik; beköti-e szemét, vagy hagyja, hogy bekössék – ez gyakran tragikus következményekkel jár –, vagy épp ellenkezőleg, vállalja hogy látni és cselekedni fog: az ember gyökere maga az ember.”
A Magyarok és A ménesgazda mind a szakmai, mind a nagyközönség előtt általában sikert aratott, viszont az Áramütés és A közös bűn című filmek nem keltettek különösebb figyelmet.
A közös bűn élén Galgóczi Erzsébet Fekete, fehér című írása áll, amely afféle filmes „pályám emlékezete”; megtudhatjuk belőle, hogyan alakult Kossuth-díjas írónőnk kapcsolata a hetedik művészettel, s könyvének forrásvidékére is elkalauzol bennünket a szerző.
A forgatókönyv után interjú következik Mihályfi Imre rendezővel (készítője: Ujhelyi János), és az egyik főszerepet alakító Horváth Sándorral, akivel Nógrádi Gábor beszélget. Sajnos, a film értelmezéséhez segítséget nyújtó elemzés hiányzik, mint legtöbbször, ha a mű értéke vitatható. Márpedig ahol köpönyeg alá kell menekíteni a portékát, ott mindennek a bújtatás szab törvényt.
Nincs ez másként az Áramütés esetében sem. Abban is úgy háttérbe szorul maga a mű, hogy csupán két munkatársi méltatás, valamint a Görbe Nórával folytatott beszélgetés kötődik érdemben a címadó filmhez. Ily módon a kötet nagyobbik része arra szolgál, hogy Bacsó Péter, filmművészetünk „vásott kölyke” bemutattassék. Meg kell hagyni, tartalmas dolgozatok elemzik a rendező művészetének erényeit. Rényi Péter, Almási Miklós, Nemeskürty István és Thurzó Gábor tanulmányait követően szót kapnak a barátok, munkatársak is. Most már csak az a kérdés, miért éppen Bacsó Péter egyik kevésbé sikerült műve kapcsán került sor erre a bemutatkozásra? Miért nem valamelyik jelesebb filmjéből lett könyv? És miért nem készült könyv filmművészetünk annyi más jelentős alkotásáról?
Valamikor a 60-as évek második felében azzal a céllal indult az Ötlettől…, hogy filmművészetünk java terméséből válogatva, évi néhány kötettel egyengesse a magyar film útját nézőihez. Legalábbis a Szegénylegények – Hideg napok – Falak nyitóhármasa félreérthetetlenül mű-, illetve értékközpontú szerkesztői törekvésre utalt. Sajnos, a folytatás sokáig váratott magara, az Imposztorok után évekig egyetlen kötet sem látott napvilágot.
A filmek tűntek volna el?
De hisz immár másfél évtizede alig akad esztendő, amely ne ajándékozna meg bennünket néhány jeles munkával. Még az úgynevezett válságévek sem voltak annyira ínségesek, hogy nyugodt lelkiismerettel felhagyjunk a magyar film népszerűsítésének e hasznos formájával. Ami pedig a jelen időt illeti: filmművészetünk vitathatatlanul színvonalasabb, mint azt a folytatás egyik-másik kötete alapján gondolnánk. Az Ötlettől… gazdái nem elég körültekintően mérlegelik, miből legyen könyv s miből ne legyen. Mivel úgy tűnik, a válogatásnál a filmalkotás minősége nem döntő kritérium, csupán a fedőlap rokonítja az egyes kiadványokat.
Amikor az értékszempontokat nélkülöző szerkesztés a közepeset is a közfigyelem centrumába engedi, dezorientál, holott pontosan az volna a sorozat funkciója, hogy a jelentékeny művek bemutatása által érzékeltesse filmművészetünk mértékadó mozgásait. Ez azonban nehezen képzelhető el az esztétikai érték primátusa nélkül, hiszen minden egyéb válogatói megfontolás – legyen az a film alapjául szolgáló irodalmi anyag értéke, vagy a rendező korábbi filmjeinek jelentősége –, közömbös tényezőt érvényesít a filmalkotás minősége szempontjából.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7994 |
