Ciment Michel
Párizsi tudósítónk beszámolója
A leglátogatottabb francia filmek – Sautet pompás Egyszerű története kivételével – szokás szerint egytől egyig vígjátékok, méghozzá nem is a legszínvonalasabbak. A képzelőerő hiánya, a legközépszerűbb igények kiszolgálása miatt a francia filmek egyre nehezebben találnak külföldi piacra. A belföldi kasszabevétel pedig még arra sem elég, hogy a producerek a befektetett pénzüket visszakapják. A látszólagos fejlődés ellenére (Párizsban 1978-ban 291 filmet mutattak be, az előző évben 273-at) a világválság és az egyszerűbb természetű alkotói válság súlyos csapást mért a filmiparra. Ismert francia producerek jutottak csődbe a legutóbbi években – mint André Genovès vagy Raymond Danon, és nemrég a becsvágyó Action Films is bajba került.
A Gaumont lesz hovatovább az egyetlen nagyhatalmú tröszt. Több száz mozija van, jelentősen (egyharmaddal) részesedik a terjesztőhálózatban, termelése egyre növekszik, miközben vetélytársai részben megbénulnak, ezáltal egészségtelenül hatalmi helyzetbe került (a cannes-i filmfesztiválon tizenegy filmjét mutatták be), ami mostanában már ellenséges reakciókat kezd kiváltani.
A francia mozi, amely sok jó teljesítménnyel, sok jó rendezővel, szakemberrel büszkélkedhet, ugyancsak rosszul áll forgatókönyvírók és producerek dolgában. A producerek legtöbbje közönséges üzletember, aki alig kötődik az adott közeghez, nemigen olvassa el a forgatókönyvet, nem figyeli a napisajtót, és semmilyen ösztönző kapcsolata nincs a rendezőjével.
Mindazonáltal a francia film nem is olyan rossz, mint sokan állítják. Az amerikain kívül talán ez az egyetlen filmgyártás, amelyben valamennyi generáció képviselteti magát, a hetvenes éveiben jócskán benne járó Bressontól számos harminc körüli filmesig. A tavalyi cannes-i három francia versenyfilm rendezője harmincöt éves (Corneau, Doillon, Téchiné), valamennyien negyedik filmjükkel léptek a közönség elé. Eseményszámba menő bemutatkozás viszont kevés volt az idén. Az egyetlen említést érdemlő első film a Boldogság (Félicité), amelyet Christine Pascal színésznő (előzőleg leginkább Bertrand Tavernier filmjeiben láthattuk) maga írt, rendezett és játszott. Erősen exhibicionista alkotás, merész képekben és nyelven beszél lelki étvágytalanságban szenvedő hőséről, aki vadul féltékeny a szeretőjére. Bizonyára sokan hevesen elutasítják, de Christine Pascalnak megvolt a bátorsága, hogy végigmenjen a maga útján. A filmnek vannak hibái, itt-ott talán túlzott az átélése, egészében azonban nagyon ígéretes, és igazi vizuális tehetségről tanúskodik.
Az elmúlt évben néhány olyan filmet is bemutattak, amely régi bizalmunkat erősítette meg. Elsősorban Jacques Doillon két filmjére gondolok: A síró nőre (La femme qui pleure) és a Furcsa lányra (La Drôlesse; az utóbbi hivatalos versenyfilm volt és díjat nyert Cannes-ban): rendezőjük az ifjabb nemzedék kevés valódi tehetsége közé tartozik. Az 1968-at megelőző időkben mutatkozott be A töprengők (Les doigts dans la tête) című filmjével, majd egy kosztümös filmet forgatott Egy zsák tűzifa (Le sac de billes) címmel, amely jó munka volt, de nem igazán meggyőző. Két új alkotásával (az állami bizottság mindkettőtől megtagadta az anyagi támogatást) sikeresen tért vissza a filméletbe. Mindkettő szűkös költségvetéssel készült szobafilm. A síró nő (amelynek főszerepét Doillon maga játssza, nem túl meggyőzően) hagyományos háromszögtörténet, feleség, férj és szerető között, hangneme erősen személyes és stilizált. A furcsa lány egy tizenhét éves fiú és egy tizenegy éves lány szűzi szerelmének története, mely egy szoba négy fala közt zajlik. Szépen megírt és eljátszott mozi, realizmussal – s nem naturalizmussal – kerüli el a tárgyában rejlő csapdákat, s közben megmarad a forma iránti érzékenysége – akár egy demokratikussá vedlett Rohmer is készíthette volna, a maga brilliáns párbeszédtechnikájával.
Doillon mellett meg kell említenünk Alain Corneau-t, illetve Bűnügyi regény (Série Noire) című munkáját, amely Jim Thompson könyvéből, az Egy nő poklából készült. A rendező sikerrel helyezte át Kubrick forgatókönyvírójának szétkorhadó, sivár déli világát a párizsi külvárosba. A gyilkossá lett ügynököt ragyogóan játssza Patrick Dewaere, aki holdkórosan félelmetessé emeli a figurát. A Bűnügyi regény olyan hatásosan és keményen ábrázolja az erőszakot, mint némely hajmeresztő amerikai mozi, például a Mézeshetek gyilkosai.
Hasonlóképpen fiatal, bár jóval kevésbé sikeres rendező André Téchiné (A Brontë nővérek) és Frank Cassetti (Roland-ének), akiknek korábbi filmjét (Barocco, illetve Vörös plakát) szerintem alaposan túldicsérte a kulturális eseményeket ünneplő sajtó. A tavaly bemutatott két film a Gaumont hathatós támogatásával készült történelemfelidézés, s mindkettő tökéletes kudarc; s az újságírók, szokásukhoz híven, könnyedén belátták, hogy a két rendezővel kapcsolatban korábban tévedtek. A Brontë nővérek dagályos, fárasztó, sanda film, forgatókönyve suta, s lélektelenül játssza a csupa sztár szereplőgárda (Marie-France Pisier, Isabelle Adjani, Isabelle Huppert), s a film főalakja ráadásul Patrick Branwell Brontë! A Rolland-ének, ha lehet, még rosszabb, nem valamely régi Selznick-filmet próbál újrateremteni, mint a Brontë nővérek, hanem a középkori francia hősköltemények nagyralátó brechties filmre vitele, amelyben az ide-oda lötyögő színészek az osztályharcról elmélkednek, a háttérben pedig fényűzőén színre állított lovagi küzdelmek dúlnak. Minthogy e filmek óriási célt tűztek maguk elé, a csalódás keserű volt.
A rosszul sikerült eredetieskedés jellemzi Claude Anna A rend és a világ biztonsága című munkáját is, ezt az ál-hitchkocki hátborzongatást, amely a multinacionális cégekről szeretne mondani valamit, de végül sem pergő eseménysor, sem politikai-közgazdaságtani tanulmány nem lesz belőle. Ugyanez a helyzet a Figyelj! (Écoute voir) című Ugo Santiago műhelyéből kikerült csillogó technikai gyakorlattal, melyben Catherine Deneuve magándetektívként próbál eligazodni egy zavaros forgatókönyvben.
Néhány egykor ígéretes rendező felhagyott az eredetiség kísérletével is, és a rutinvígjáték felé fordult (Joël Santoni: Milyen nagyok ezek a kicsik. François Leterrier: Eredj anyádhoz, apu dolgozik). Mások, mint Yves Boisset (Kulcs az ajtóban) és Jacques Rouffio (Cukor) nem szakadtak el korábbi társadalmi mondanivalójuktól és az olasz hagyománytól: ezúttal az iskolaügy problémáiról, illetve a tőzsdei spekulációról beszélnek. Az eredmény azonban a legkevésbé sem biztató.
Említsük meg a francia film másik irányzatát, a kis költségvetésű, avantgarde szerzői filmet: Jean-François Adam Visszatérés a szeretett lányhoz, Philippe Garrel A hajdani újonc (Le bleu des origines), Marcel Hanoun Tiszta éjszaka, illetve Iradj Azimi Utópia című alkotását. Két rendező tudta elkerülni a zsákutcát, ezek erős személyiségük nyomait viselő kísérleti filmet készítettek. Marguerite Duras A Night nevű hajó (Le navire Night) című filmjében két ismeretlen hang cseréli ki érzéseit telefonon, s miközben beszélnek, a rendező forgatásra készülő színészekre és a helyszínkeresés közben előtűnő tájakra vág át. Duras tehetségének hipnotikus természete itt épp oly nyilvánvaló, mint az India Songban volt.
Raúl Ruiznak, az emigrációban dolgozó chilei rendezők talán legtehetségesebbjének sikerült filmre áttennie Pierre Klossowski világát Az ellopott kép elmélete (L’hypothèse du tableau volé) című filmjében, amely elmélkedés a művészetről és az életről, elmélkedés a mozgó festészet lehetőségeiről.
Az év váratlan sikere Christiane de Chalonge filmje, A mások pénze (L’argent des autres) meggyőző társadalomrajz, egyszersmind fantáziagyakorlat egy tőkés nagyvállalat működéséről, ami az egyik alkalmazott (Jean-Louis Trintignant) egyre élesebb tisztánlátásán keresztül bontakozik ki a néző előtt. Patrice Chéreau Judith Therpauveja egy független újság (tulajdonosa Simone Signoret) bukásának hagyományos eszközökkel előadott története. Ez a legeredetibb és legellentmondásosabb francia színházi rendező, akinek első filmes jelentkezése, Az orchideás szék bukás volt, íme, remekül meg tud csinálni egy jó „régimódi” filmet.
A francia film három nagy embere nagyon is eltérő célokat kitűző alkotásokkal jelentkezett. François Truffaut ragyogó ötlettel állt elő: az Antoine Doinel-történet szilánkjait keverte bele új filmjébe, A menekülő szerelembe (L’amour en fuite), mégis csalódást keltett. A közönségsiker elmaradt, a szokásos kritikai tűzijáték persze nem. Ha visszaemlékezünk a Négyszáz csapásra, a Húszévesek szerelmére és a Lopott csókokra, csak még nyilvánvalóbb Truffaut ihletének és Jean-Pierre Léaud játékának jelenlegi áporodottsága. Eric Rohmer, aki Alain Resnais-vel együtt a ma dolgozó francia rendezők legeredetibbje. A velszi Parszifál (Perceval, le Gallois) című filmjében lenyűgöző aprólékossággal állít elő egy sajátos középkort, amely stilizált színhelyekkel, rekonstruált nyelvvel a miniatúrák világát idézi fel. Rohmer azt a hagyományt folytatja, amelynek kezdetei Carné A Sátán követei vagy Feyder Csintalan asszonyok című filmjéhez, sőt a régi commedia dell’artéhoz nyúlna vissza. Az, hogy engem nem győzött meg, sőt olykor untam, nem csökkenti csodálatomat stílusának következetessége, végletes bátorsága és problematikájának kitartó makacssága iránt.
Claude Sautet Egyszerű története (Une histoire simple) a rendező bonyolult tehetségének új megnyilvánulása. A mese középpontjában ezúttal egy csoport nő áll (a film mintegy nőnemű megfelelője a Vincent, François, Paul és a többiek című munkájának). Sautet élesen rajzolja meg, hogy milyen szoros kapcsolatban van egymással magánélet és társadalmi élet, munkanélküliség és egzisztenciális gondok, öngyilkosság és anyaság, és így tovább. Látása mindent befogó, forgatókönyve nagy intelligenciával és lendülettel kapcsolja össze azokat a felszín alatti kötéseket, amelyek a társadalomban élő emberek egy csoportját egymáshoz fűzik. Stílusa és színészvezetése megőrzi a régi életerőt, a régi humort és a régi mély erkölcsi komolyságot. A főhős (Romy Schneider) negyvenéves asszony, aki nem akarja megtartani a gyermekét, de a következőt mégis megtartja. A film remekül ábrázolja az asszony bonyolult kapcsolatát férfiakkal és nőkkel, és ismét megerősít bennünket abban, hogy Sautet az egyik legtehetségesebb rendezőnk, s talán az egyetlen Franciaországban, aki képes rá, hogy következetesen összeegyeztesse a közönségsikert a művészete és tárgya iránti meg nem alkuvó odaadással.
Lengyel Péter fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7987 |
