Presser Gábor
A filmzene jóval előbb megszületett, mint a hangosfilm, és türelmesen várta, hogy a technika felsegítse a celluloid szalagra. Ebben az időben a mozitulajdonosnak zongorája is volt, és a zseniálisan bukdácsoló hősök vászna alatt ott pianinózott az első filmzenész, és miközben a jól irányzott fenékbe rúgásokat hatalmas balkezes ökölcsapásokkal kísérte, már a pikáns szerelmi jelenetek botladozó trilláitól félt, és szivarjáról az ölébe hullt a hamu. Hogy mit játszott, azt tudjuk, és mert tudjuk, nem tudunk szabadulni attól a sémától, ami miatt már nem esik jól az Angyal győzelme, a „LARIMILAREDO” izgató fanfárjai nélkül. A sémák alól kivétel az ittas és rövidlátó zongorista volt, aki a fenti hibák miatt egy szerelmetes csókcsata alá a chicagói önkéntes tűzoltók indulóját interpretálta, s többször mellé is ütött. Így, bár feltalálta a filmzenei burleszket, örökre el kellett búcsúznia a világot jelentő vászontól.
A filmzeneművész és a filmiparos pedig csak szorgosan válogatja a filmzeneművész és a filmiparos műveit, néha tévedhetetlen kézzel nyúlva az ellenkező kosárba, hogy akár egy szál hegedű amúgy tiszta hangjával örökre hamissá varázsolja az addig jónak tűnő jelenetet.
Mert a filmzenét többen írják. Írja a rendező, a zeneszerző, a hangmérnök, a vágó, egyedül az operatőr nem írja – máig sem értem miért. De a legfontosabb a rendező, övé a film, és ő mondja meg, hogy mit akar hallani. De mindegyikük másképp. A Mozart-szakértő kis trallallákat fuvolázva félreérthetetlenül és ellentmondást nem tűrően. Az operatőr, aki mint rendező végre zenélhet, hangról hangra, taktusonként és jókedvűen. A kis mélyvízi varázsló az én nyelvemen, kis veszekedések közepette. Az egyszerre kétfilmes (első és utolsó) pedig sehogy, mert zenefelvétel alatt olajcserére megy. S ha a fent felsoroltak közül mindenki nagyszerűen komponál, akkor jó lesz a zene, helyesebben a film és a zene. Mert valljuk be, hogy a nagyon jó filmeknek többnyire nagyon jó zenéje van. Rengeteg hangszerelési „szabadalom” fűződik filmzeneművészek nevéhez, és ezeket rendkívül jól használja ma már minden filmzeneiparos.
Mert a filmzenét többen írják. Nino Rotának több követője van, mint rokona, de nem ez a baj, hanem az, hogy a „Rotás” zenétől még nem lesz Fellini a rendezőből. Mert végül is ki kell mondani, hogy a film és zenéje összegabalyodva marad ránk és én nehezen tudom elképzelni a Vadnyugatot más zenével, sem Nino Rotáéval, sem Michel Legrandéval. Egyszóval nagyon nehéz műfaj, és bár nagyon sok filmzene kezd önálló életet a film bemutatása után, ez csak akkor elképzelhető, ha az adott film sikere rendkívüli. Ilyenkor a film gyártója és a lemezcég közös reklámkampányba kezd, és a slágerlistán nemsokára megjelenik az „Original Soundtrack”. Ez bukott film esetében elképzelhetetlen.
És miközben itt próbálok kivergődni a téma útvesztőiből, eszembe jutott, hogy a filmzenét többen írják. Például írja a filmkritikus, aki a készen ugyan változtatni nem tud, de a következőn esetleg alakít. Kivéve, ha csak le nem írja a mostanában divatos marhaságot, hogy „XY filmzenéje jó, mert észre sem vettük”. Mert borzasztó érzés lenne számára, ha ezt olvasná: „Q.A. kritikája jó, mert el sem olvastuk.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7973 |
