Hegedűs Tibor
Paul Mazursky nem új fiú a szakmában, de csak mostanában kezd népszerűvé, elismert – vagy vitatott – személyiséggé válni; mert filmjei mindinkább közönséghódítók, ügyesen keverve érzelmet és humort; s mert erre másféle recepturát alkalmaz, mint többi tengerentúli kollégái. Tény, hogy a cannes-i fesztiválon Jill Clayburgh – mint az Asszony, férj nélkül főszereplője – elnyerte a legjobb női alakítás díját; hogy magát a filmet besorolták a belgrádi „fesztiválok fesztiváljára” s ott számos ítész úgy fogadta, mint az oly régvárt, magvasan szórakoztató alkotás figyelemre méltó (netán módszerében követendő) példáját. Emlékeztetünk a nálunk nemrég forgalmazott Macskás öregúr hazai sajtóvisszhangjára: az általában igen szívélyes sorokban, kellemes meglepődésre valló reagálásokban szinte elvesztek az itt-ott hangoztatott fenntartások.
Szerintem, Mazursky „titka” abban rejlik, hogy újból feltalálta a puskaport, a már halottnak vélt neorealizmust, persze amerikanizált módra, sajátos változatban. A jó emlékezetű filmkedvelőknek például aligha szükséges bizonyítanunk a Macskás öregúr és Vittorio de Sica utolsó remekének, az Umberto D-nek (A sorompók lezárulnak) teljes tematikai hasonlóságát. S azt, hogy míg az idősek magányának, kiszolgáltatottságának ábrázolása a klasszikussá vált műben méltóságteljesen szikár, visszafogottságában erős hatású, ugyanez Mazurskynál már földíszítetten, az élet mikrovilágából kipreparált hálás ötletekkel, csattanókkal teleszórtan jelentkezik. A változat hígított. De mint a ravasz kocsmáros, aki tudja, menynyire vizezheti borát, hogy a turpisságot a fogyasztó még ne észlelje, Mazursky is szakértő módon csempészte filmjébe azt a többletérzelmességet, mely a töményét nehezebben viselő publikum ínyét kellemesen birizgálja. Hasonló jellegű, (finoman szólva) alkotói manőverezést észlelek az Asszony, férj nélkül esetében.
A tárggyal most sincs baj, aktuális, nagy A-val: a még igen vonzó, de már elvirágzóban levő, férjétől váratlanul elhagyott amerikai középosztálybeli asszonyról szól. Kénytelen-e mindenáron – mert a társadalmi körülmények rászorítják – újból férjhez menni, vagy választhatja a függetlenséget, a velejáró nehézségekkel együtt? A szerző-rendező mintha az utóbbira szavazna, de egy ilyen, korántsem könnyed kérdésben nem elég voksolni, illik a lényegesebb tényezőket láttatni, bizonyítani. Vagy legalább a fogalmazás legyen egyértelmű (nem okvetlenül a következtetés!) A film első harmadában Mazursky eltalálja a megfelelő stílust, hangütést; megtartja a komikum, az irónia biztosította távolságot, anélkül, hogy nevetségessé tenné hősnője személyét és problémáját. Remek például az a jelenet, amikor a lelkiismeret-furdalásos férj váratlanul bőgni kezd az utcán, s ugyancsak szerfelett mulattató a feleség, Erika összejövetele barátnőivel, ahol a csalódott, kiábrándult asszonyok meglehetősen nyers, szókimondó jópofasággal vallanak házaséletük kompromisszumairól. S itt újfent – csak az immár kortársi – olasz filmek jutnak az eszünkbe, a neorealizmus eredményeit átmentő virgonc komédiák, Monicelli, Scola sikerültebb munkái, melyekben a csípős kajánság keserű igazságokat láttat; de ezúttal elismeréssel adóznánk Mazurskynak, hogy követi az irányzatot!
Sajnos a szatirikus látásmódtól való eltávolodást már akkor érezzük, amikor Erika meglátogatja a (jógaülést kedvelő) idős, bölcs pszichológusnőt; Mazursky hisz ebben a terápiában. És amikor Saulban, a nonfiguratív festőben, Erika – néhány jótékony szexuális próbálkozása után – megtalálja az „igazi férfit és szerelmet”, s ketten andalító táncot járnak a sötét szobában Billie Holliday énekére – immár vége az idézőjeleknek, a csúfondárosságnak s éppúgy győz a szentimentalizmus, mint például Dino Risinél A nő illatában. Az akár hatásvadászatból, akár alkotói szemléletből fakadó törés után már hiába kerüli el a film a szokványos hepiendet, már hiába próbál kiállani Erika függetlenségének megszenvedett győzelméért, a hollywoodi szívmelengetés megrendítette a mű hitelét, kétségbevonja az állásfoglalás őszinteségét. Hirtelen az egész mesterkéltnek hat, az is, amit máskülönben szívesen elfogadnánk… Alan Bates mintha kedvetlenül „dobná” a festő figuráját; s a valóban jeles, „ruttkaisan” nőies, szellemes árnyalásokra képes Jill Clayburgh, noha tehetsége javát adja, egymaga képtelen feloldani a Mazursky teremtette ellentmondást. Egy valaki, az Erika lányát, Pattit játszó nagyon tehetséges Lisa Lucas képes megőrizni azt a friss, természetes hangot, mely oly jótékonyan jellemezhetné – kedvünk szerint – az egész produkciót!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7972 |
