Takács Ferenc
1945. február 14. Drezda. Németország. Billy Pilgrim, segédlelkész az amerikai hadseregben, német hadifogoly, túléli Drezda terror-bombázását, mely porig rombolja a várost és százharmincötezer áldozatot követel, majd kétszer annyit, mint az atombomba Hirosimában.
1968. tavasza, Ilium, Egyesült Allamok. Billy Pilgrim, optometrikus, gazdag amerikai üzletember, más optometrikusok társaságában bérelt repülőgéppel utazik egy kanadai kongresszusra. A gép lezuhan, minden utas meghal, csupán Pilgrim éli túl a kataszrófát, aminek bekövetkezését percre pontosan megjósolta.
Meghatározatlan időnkívüliség. Tralfamadore bolygó. Billy Pilgrim, aki szabaddá vált az időben s akkor keresheti fel életének bármelyik pillanatát, amikor neki tetszik, a Tralfamadore nevű bolygón tartózkodik, üvegbura alatt, Montana Wildhack filmsztárral, akivel a Föld párzási szokásaiból kell bemutatót tartania a bolygó lakóinak épülésére. Billy Pilgrim ezt is túléli.
1969-ben jelent meg Kurt Vonnegut regénye. Az ötös számú vágóhíd, mely a világ talán legolvasottabb ma élő amerikai írójává tette szerzőjét. A könyv különös keverék volt: személyes visszaemlékezés és vallomás (Kurt Vonnegut maga is túlélte hadifogolyként a drezdai bombázást), nonfiction dokumentum-mű, háborús illetve háborúellenes regény, szatíra az amerikai hőskultuszról, az idő filozófiai kérdéskörét érintő science fiction és aktuális pamflet a vietnami háború ellen. Mindez együtt, s mindennek a paródiája is: tucatnyi irodalmi hagyomány, elbeszélésklisé, műfaji konvenciórendszer ironikus kavalkádja, s mint ilyen, az új amerikai regénynek, azon belül is a mostanában „posztmodernként” emlegetett áramlatnak a jellegzetes darabja.
A regényből készült filmet George Roy Hill rendezte, s első hallásra logikusnak tűnik, hogy éppen ő: más filmjeiben bizonyította, hogy milyen mesteri érzéke van bizonyos jellegzetesen „történeti” – azaz a film korábbi korszakaihoz kapcsolódó – stílusok és formák ironikus megidézéséhez, például a Butch Cassidy and the Sundance Kidben, ebben a rafináltan játékos és modernizáltan bizarr westernben, vagy A nagy balhéban, egy jellegzetesen amerikai évtized, érzület és filmtípus e pontos és parodisztikus újrateremtésében. Vonnegut könyve nyilván ilyesfajta rendezői érzékenység révén találhatja meg a lehetőségekhez képest adekvát mását a filmvásznon: a „háborús film”, az „életforma-komédia” és a „science fiction „mozi” jellegzetes kliséinek, kép- és fordulattárának parodisztikus célzatú utánzása segítségével.
Ezek után meglepő, hogy Hill nem ezt a kézenfekvő, s Vonnegut könyvének a célzatával is összhangzó módszert követi a megfilmesítés során. A könyv hatásrendszerének a kulcsa éppen anyagának tudatosan megőrzött heterogeneitásában rejlett: két pólus, az ellenőrizhető, „művészietlen” faktum (a személyes visszaemlékezés, a háborús naplókból, dokumentumgyűjteményekből, hadtörténeti munkákból és katonapolitikai elemzésekből vett bőséges idézetanyag) és a valószínűtlenségig „művészi” (pontosabban művi) fikció (az időben szabaddá váló, tralfamadore-i ketrecében időző Pilgrim) látványos szélsőségeinek a paradox párviadala volt. A filmben viszont jobbára ennek ellenkezőjét látjuk: a rendező – a hangvétel, a vizuális megvalósítás stb. terén – homogenizálja anyagát, s így valamiképp ugyanarra a valóságfokra kerül a drezdai bombázás, Pilgrim családi élete, az időutazás és a tralfamadore-i vendégeskedés. Közrejátszik ebben az operatőri munka is: Miroslav Ondriček egyébként kiváló fényképezése csupán helyenként és részben kísérli meg, hogy a film különböző szintjeit kellő vizuális határozottsággal elválassza egymástól. Az összhatást tekintve: visszafogott, rezignáltan érzelmes, elégikusan fátyolozott művet kapunk, mely csupán Vonnegut könyvének egyik érzelmi tartományából merít; kevés marad viszont meg Vonnegut dühéből, abból a keserű, már-már a kegyetlenségig groteszk látásmódból, mely könyvét napjaink amerikai dezillúziójának, az utóbbi években felerősödött kritikus történelmi önvizsgálatnak az előhírnökévé tette.
Ez a visszafogottság, a könyv éleinek letompítása más összefüggésekben is érvényesül. Billy Pilgrim Vonnegutnál tökkelütött balfácán, a németországi jelenetekben képtelen rongyokba bújtatott madárijesztő, esetlenül csetlő-botló slemil, groteszk antihős, egy értelmezhetetlen, s éppen ezért gyilkosan nevetséges világ antizarándoka (neve ugyanis „zarándok”-ot jelent angolul); Hill felfogásában – s Michael Sacks alakításában – viszont a szükségesnél nagyobb mértékben emberivé és rokonszenvessé válik, Vonnegut szándékától idegen érzelmi azonosulásra késztetve a nézőt. Sokat veszít éléből Vonnegut gyilkos dezillúziója a többi amerikai hadifogoly ábrázolásában is. A könyvben ezek egytől-egyig pszichopaták, gyűlölködő, kicsavart lelkű, emberi érzésekre és bajtársi szolidaritásra képtelen torz alakok; némi köznapi tisztességet és jóindulatot csupán a német szereplők tanúsítanak. Ez a filmben kevésbé egyértelmű; s érzelgős tanmesévé válik az egyetlen „rendes” amerikai fogoly, Edgar Derby halála is, mely a könyvben kegyetlen fintor: egy teáskanna ellopásáért végzik ki, maga a lopás esetleges és érthetetlen, míg a filmen a teáskannából apró porcelánfigura lesz, ami Derbyt az otthonra emlékezteti, s különben sem lopja el, csupán szórakozottan zsebre teszi.
A megvalósítás végegyenlege tehát felemás: Vonnegut regényének néhány fontos jellegzetessége nem találja meg filmbeli mását, s ez annál is sajnálatosabb, mivel ezek olyan jellegzetességek, melyek „filmszerűsítése” kivitelezhető és hálás feladat lehetett volna. Másfelől, vegyes érzésekkel ugyan, de Hill rendezői bátorságát is látnunk – és értékelnünk – kell ebben: akik olvasták és ismerik a könyvet, az irodalmi anyaggal folytatott csendes, ám makacs küzdelem, a könyv kihívása előli tapintatos és szuverén rendezői kitérés mikrodrámájának a foglalatát is felfedezhetik Az ötös számú vágóhíd filmváltozatában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7971 |
