Petrovics Emil
Gyermekkorom első operalátogatása alkalmából a belgrádi Nemzeti Színházban a Carment játszották. Édesanyám vitt el, hét éves voltam, nagyon tetszett. Ma, felnőtt fejjel, tárgyilagosan kell megállapítanom, hogy fogalmam sem lehetett a történetről, nem érthettem belőle semmit. Igazi felnőtt darab Bizet remekműve, nincs benne varázslat, mese; indulatok uralják az eseményeket, absztrakciónak, tanításnak, bölcsességnek sincs nyoma. A szerelem – szerelem, a kés – kés, még a jóslat is a naturalista dramaturgia igazát hordozó funkcionális jóslat.
A Varázsfuvolát már „érett” emberként, 18–17 évesen láttam először. Gőgös intellektualizmusom enyhe sznobizmussal keveredő irodalom- (és „műveltség”-) rajongásom a zavaros ostobaságok, gyermeteg naivitások birodalmába utasította Schikaneder szövegkönyvét, őszintén sajnálván a nagy Mozartot, hogy ilyesmire pazarolja zsenijét. („Bizonyára kellett neki a pénz” stb.) Sok év telt el a Figaro, a Don Giovanni, a Szöktetés, majd később a Cosi Fan Tutte bámulatában, a feszes dramaturgiájú Verdik, Puccinik fáradhatatlan elemzésével, s egyszerre csak ismét szembe találtam magam a nyúlszivű Tarnino férfivá válásával, a madárember egyszerű igazságaival, a próbatételek emelkedettségével, a mesével, a jelképekkel, a bölcsességgel és mindenekfölött a legtisztább szépséggel. Elbűvölt a történet totalitása, komolysága, s az, hogy bár mindenkihez szól, mégis elsősorban a gyermekekhez és a negyvenen túliakhoz talál utat.
Évtized óta tanítottam és analizáltam már zenei mesterfogásait, amikor is nemrégiben Párizsban, egy kis moziban megnéztem Bergman filmjét. Igazán elállt a lélegzetem! Amit sejtettem és valójában tudtam is már jó ideje: íme, kézzelfoghatóvá vált. A Varázsfuvola Schikanederestől, Mozartostul, szövegével és zenéjével együtt totális remekmű, hibátlan, megrendítően felemelő alkotás.
Csakúgy mint Bergman rendezése. Mert azt hiszem, hogy a nagy svéd mester egyenrangúan társult az eredeti alkotáshoz, felfejtette, felfedezte, megértette, s átadta nekünk mindazt, amit Mozart–Schikaneder–Bergman tud a zenéről, hitről, erkölcsről, szerelemről, tisztaságról. Igen, a megtisztulásról, az emberségről – arról, amiben olyan gyakran és sokat szűkölködünk.
Távol áll tőlem, hogy elemezzem a tévéfilm eszközeit, megoldásait; sok-sok okos, lelkes véleményt hallottam, olvastam róla. Csak emlékeztetnék a nyitány feszült figyelmű nézőire, az anakronizmusnak ható léggömbre (holott hasonlóval szálltak fel a Montgolfier fivérek már 1783-ban; a Varázsfuvola befejezésének és bemutatójának dátuma 1791)! Lenyűgöző natúra és a díszletvilág hibátlan egybesimulása, a telibetalált figurák (nem hiszem, hogy Papageno és Papagena másként is megjelenhet ezek után képzeletünkben)!
Megrendítő a szeretet-szerelem, a harag-gyűlölet, a bölcsesség, józan ítélet összes lehetőségeinek megmutatása, az emberi lélek állandóságának és megváltoztathatóságának csodálatos dialektikája.
És a zenélés-éneklés! A svéd nyelv gond nélkül illeszkedik a zenéhez, annyira, mintha Mozart is így írta volna meg. Az énekes-színészi produkciók nem produkciók, hanem megnyilatkozások.
Lehet ezt a művet virtuózabban, hivalkodóbban, tárgyilagosabban, sőt pontosabban is énekelni-zenélni, természetesebben és emberibben azonban aligha.
Mit mondhatnék még? Talán annyit, hogy Bergman felhívta figyelmemet egy olyan mozzanatra, amit eddig nem vettem észre, Sarastro és Pamina kapcsolatának rendkívüli bonyolultságára tudniillik. A szabadkőműves elveken alapuló birodalom, vagy inkább társulás vezére, filozófusa, királya eddig mint az igazságot, áldást és büntetést osztó kéz működtetője jelent meg; s úgy is, mint hibátlan jellem, tévedhetetlen férfiú, a gondolatokhoz és elvekhez hűséges ember. S íme, a film megmutatta az öregedő férfi utolsó (vagy első?) nagy szerelmét, s annak tárgyát: Paminát. Ellenségének, a sötétség, gyűlölet és káosz Királynőjének szépséges lányát, akit a maga képére farag, s átadja a férfivá érett Taminonak. Akárcsak királyságát, a fény birodalmát.
Az a boldog fájdalom, amit Sarastro tekintetéből, járásából búcsúzásakor kiolvashatunk, a művészet legnagyobb pillanatait idézi fel; átéljük az elviselhetetlen szenvedés és földöntúli öröm azonosulását, elválaszthatatlanságát. Mindenki boldog, legyőzték a sötétséget, él a szerelem, de mindennek kieszelője, szervezője, erős vezére és győztese: boldogtalan és egyedül marad. Akárcsak Hans Sachs a másik nagy német: Wagner Mesterdalnokokjában.
És még valami. A humor, a derű vagy a szinte pajkos irónia. (Bergman és a pajkosság!?!?). A táblákon demonstrált örök igazságok egyszerre csipkedik Brechtet és a falusi falvédők gondosan hímzett feliratait. S mégis igazak, fontosak: jogos a kiemelés a játékos tanítás, a mulatságos prédikáció.
Egyik zeneszerző-hallgatóm azt mondta, hogy a sokat szenvedett, mélységesen szomorú Bergman Mozartban keresi a megváltást. Bizonyára igaza van, mert hiszen nemcsak magának találta meg, hanem a film- és tévénézők milliói, ha nem százmilliói, számára is. Elérkezett végre hozzánk moziban és tévében. Az az álmom, hogy mindennap vetítsék, filmszínházakban, művelődési központokban, tévében, munkásszállásokon, kollégiumokban. Mindenütt, ahol vágyódnak a szépségre, az értelmes tiszta életre.
Hálás vagyok Bergmannak, hogy hozzálátott és megcsinálta ezt a filmet. Háromszor láttam, s vetítés közben mindháromszor az jutott eszembe: „Jaj, csak ne legyen még vége!” Mindazok, akik látták, nem feledhetik tanítását: embernek kell lenni! Nagybetűvel is vállalom: EMBERNEK. S ez igazán nem valami könnyű dolog. MOZART – SCHIKANEDER – INGMAR BERGMAN megkönnyíti!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7968 |
