Lukácsy Sándor
If vára helyett egy börtön fürdőmedencéjéből szökik a fogoly, szökését fürdőző rabtársai segítik, korhű hosszúgatyákban, és ebből már sejteni lehet, hogy ez férfias film lesz, női meztelenkedés nélkül, de legalább a menekülő fogoly nyalka és hős, gyíkot megszégyenítő fürgeséggel kúszik le a rettentő börtönfalon, sokat és jól lovagol szép zöld tájképekben, s amikor haramiák állják útját, egy pofonnal szétugrasztja őket, de – minő balszerencse! – máris kelepce fenyegeti, mert akihez vágta közben betér, a falusi boltos, spion; ámde micsoda kalandfilm volna, ha – kellő izgalom után – ki nem derülne, hogy a spion csak álspion, valójában a menekülő lovag megbízható embere, aki térképen mutogatja a nagy tett végrehajtásának helyét, a nyalka hős ugyanis kolosszális tervet forral: el akarja fogni szemleútján a fejedelmi személyt, hogy kicsikarja tőle a haza függetlenségét, s tervében elszánt férfiak és leleményes fegyvertalálmányok támogatják, aki pedig nem támogatja, azzal hősünk pisztolya végez, a szerencsével azonban hadilábon áll, mert az összeesküvők lőportárát őrzője, végveszélybe jutva, kénytelen magával együtt fölrobbantani, ezért az ellenségtől kell szerezni, kalandosan, újabb puskaport, miközben van késdobálás, és remekül zuhannak a kaszkadőrök, s ezután már csak egy kis mérnöki munka következik, bemérés, robbantóhuzalok fölszerelése, efféle, s már közeledik is a fejedelmi hintó, dördül a fegyver, sistereg a kanóc, nagy robbanás, de sajna, árulás történt, s a hintóban viaszbáb csücsül, közben elestek a hősök, fuccs a függetlenségnek, marad a jóleső izgalom, a kitűnő kalandtörténet…
Jókai?
Nem; megtörtént eset: 1852 nyarán Noszlopi Gáspár valahogy így akarta foglyul ejteni Ferenc József császárt, aláíratni vele a magyar függetlenséget stb. stb. Történelmünk egy kis terrorista epizódja…
Ez még nem volna baj, sőt annál jobb: ha a film készítői (Rényi Tamás rendező és a forgatókönyv írója, Zimre Péter társszerzővel) nem akarták beérni azzal, hogy egyszerűen jó kalandfilmet csinálnak, alkalmuk volt mondani valamit a terrorizmus időszerű témájáról. Korunk terrorcselekményei láthatóan foglalkoztatták is őket: a robbantás és rajtaütés mérnöki előkészítése (a film legjobb jelenetsora) világos utalás – mondjuk – Aldo Moro elrablásának szakszerű megszervezésére. Ez azonban még nem mondanivaló, nem tárja fel a terrorizmus anatómiáját, azt, hogy: csak a terroristák hiszik, hogy valami előtt állnak, s tettükkel annak eljövetelét siettetik. A terrorizmus mindig valami után következik… Noszlopi Gáspár 1848–49 után, a maiak 1968 után: elbukott tömegmozgalmak megkeseredett, lázálmú sereghajtói. A film erre is utal, de csak mellékesen: a haramiákról, akik Noszlopit föltartóztatják, megtudjuk, hogy a szabadságharc útonállóvá züllött katonái. Ennyi azonban nem elég a valami-után-helyzet tragikumának ábrázolásához. A film készítői csak kacsintgattak a terrorizmus témája felé, de nem vállalkoztak történeti vizsgálatára.
Noszlopi személye miatt.
Mert a vizsgálatból kiderült volna, hogy Noszlopi dőre vakmerő volt, aki nem vette tudomásul a keserves tudnivalót, hogy vannak helyzetek, amikor lovaglás és robbantás mit sem ér, s hogy aki makacsul ragaszkodik hozzá, az – szándékai nemessége ellenére, melyre fütyül a történelem – legföljebb tragikomédia hőse lehet. A valóságos Noszlopi históriája nem is nélkülözi a komikus elemeket: a császár foglyul ejtését – hogy tettének nemzeti legitimációt adjon – Kossuth seregének huszáregyenruháiban akarta végrehajtani, de a támadásra nem került sor, mert az egyenruhákkal nem készültek el időre a kecskeméti szabók… Ezt a valóságos és tragikomikus Noszlopit a film készítői nem vállalták: a szereplők felöltik az egyenruhát, támadnak és csak azután buknak el.
Vállalni a tragikomédiát? De hiszen az deheroizálás volna.
Kis népek mizériája, évek óta folyik az értelmetlen és kártékony vita, életbe vágó dolgok helyett, a deheroizálás körül. A franciákat nem idegesíti, hogy Voltaire ezüstkanalakat lopott, Rousseau lelencbe adta gyermekeit, Saint-Just ült is, ugyancsak ezüstkanalak miatt. Attól ő még Saint-Just. Nálunk ne adj isten írni Kossuth kártyacsatáiról, vagy arról, hogy Wesselényi verte az inasát. Nálunk, aki hős, legyen gáncs nélküli. És ez a szerencsétlen Noszlopi csakugyan hős volt – persze nem 1852-ben, hanem a forradalom alatt, amikor szabadcsapatával két dunántúli megyét tisztított meg a császáriaktól. Hős volt, az is marad, punktum.
Rényi Tamás dicséretére szól, hogy egy kis iróniát azért belevegyltett a hősi történetbe. Az egyik szereplő a támadásnál saját készítésű csodafegyvert használ, valami golyószórófélét. Az ötlet alkalmasint Rákosi Viktor novellájából ered: egy magyar zseni még idejében föltalálja a géppuskát, szétlövi a zsarnoki seregeket, és diadalra fordítja a szabadságharc sorsát. Persze, a novella címe is mondja: Történet, amely álom. Rényi Tamás golyószórója a filmben valóságos, de abban különbözik Rákosi Viktorétól, hogy folyton elakad. Akadozik, mint ez a Noszlopi-féle hősiesség. Az egész film azonban ezt az ironikus motívumot nem fejleszti tovább. (Ellentétben az Allonsanfan című olasz filmmel, mely – ugyancsak forradalom utáni összeesküvőkről szólván – következetesen ironizál.)
Két elmulasztott lehetőség tehát: a terrorizmus elemző bemutatásáé, és a tragikomikus-ironikus ábrázolásé. De a rendezői ambíció a puszta kalandfilmet sem vállalta; mindenáron történelmi filmet akart, valamit mondani a történelemről. Evégett egyhelyt leállította a kalandok iramát, hogy szereplői megtárgyalják Noszlopi csapatának nemzetiségi összetételét. Van abban sváb, zsidó, tót, sőt még egy szerb gróf is (román azért nincs), jóformán csak Noszlopi magyar. (Meg az áruló.) Ez a didaktikus utalás a népek összefogására, lehet nagyon megszívlelendő, de semmi köze Noszlopiék históriájához, nem abból következik.
És a film utolsó jelenete? Kivégzik Noszlopit, kivégzik az árulót is. (Már árulónak lenni sem érdemes.) A két szomszéd cölöphöz kötött két test, miközben összecsuklik, egymáshoz borul. Ezt láttuk már, a Hamu és gyémántban: Maciek halálos lövésére a párttitkár, mintegy testvérként, merénylője karjába omlik, míg a sötét égen fellobbannak a győzelem ünnepi rakétái. Andrzej Wajdánál ennek volt jelentése, de mit jelképez Rényi Tamás filmjének hangsúlyos végpontján? Ez volna a történet tanulsága, valami magyar sors?
Hát nem jobb inkább a tiszta kalandfilm, magyar If várak izgalma? Rényi Tamás szakértelmével, kitűnő színészeivel ilyet szívesebben néztünk volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7964 |
