Filmvilág

A magyar film – ma

A Pécsi Játékfilmszemle alkalmából a Filmvilág szerkesztősége a következő kérdésekkel fordult a Mafilm stúdióvezetőihez:

1. Hogyan ítéli meg a világ filmművészetének állapotát és művészi színvonalát? Véleménye szerint mi a magyar film szerepe az egyetemes filmművészet jelenében?

2. Véleménye szerint játékfilmjeinkből a magyar nézők megismerhetik-e a mai társadalmi valóságunkat?

3. Véleménye szerint társadalmunk melyik jelenségéről (jelenségeiről) kellene filmet (filmeket) készíteni?

Valóban van egyetemes filmművészet; annyira van, hogy szemben más művészetek történetével, sokkal több általános filmtörténet létezik, mint ahány nemzeti filmtörténet elkészült. Fontos filmeket készítő országoknak máig nincs nemzeti filmtörténete (Németország). Annál nagyobb viszont a többnyire azonos filmcímeket felsoroló és azokat egy-két mondatban vagy bekezdésben méltató egyetemes filmtörténetek száma, hogy csak a magyarra fordítottakat említsem, Sadoultól Ulrich Gregorig és Enno Patalasig. Ha viszont van egyetemes filmművészet, akkor abban helye kell, hogy legyen a magyar filmművészetnek is. Ezt sokféleképp vizsgálhatjuk. Például úgy, hogy szerepelünk-e nemzetközi lexikonokban? Vagy a világ nagy szakfolyóirataiban? A válasz erre a kérdésre a legtetszetősebb: nincs filmtörténet, mely legalább néhány magyar filmet ne méltatna. A nemzetközi szakkritika is sokat és sok jót ír a magyar filmekről. Köztudott, hogy az olasz szakmai közvélemény egyenesen lelkesedik érte. Nézhetjük aztán a dolgot a fesztiválok oldaláról is. Itt a helyzet még kedvezőbb. Valóban csupa siker. Felsorolásuk fölösleges. Ha viszont egy harmadik vagy negyedik megközelítésben nézzük a dolgot: hogy tudniillik látnak-e magyar filmeket a világ nézői Magyarországon és néhány szocialista országon kívül, és van-e azokról véleményük: akkor a válasz már kedvezőtlenebb, sőt: lesújtó. Bordeaux, Chicago, Sidney, Dortmund, Oxford mozijaiban sose vetítettek rendszeresen magyar filmeket és aligha mondta egy ottani férj azt a feleségének, hogy most elmegyünk és megnézünk egy magyar filmet. Így nézve a dolgot a világ közvéleményének egyetemességében nemigen vagyunk jelen. Jobb, ha ezt minél gyakrabban bevalljuk önmagunknak.

Nem kell azonban ezen szomorkodnunk, mert a magyar filmek elsősorban magyar nézőknek készülnek, legalábbis a Budapest Filmstúdió ezt így gondolja. Következik ebből a másik kérdés, hogy önmagukra ismerhetnek-e a nézők filmjeinkből? Azt hiszem, nagyon is; olyannyira, hogy még a művészileg rosszul sikerült filmek is óhatatlanul tükrözik a maguk korának igazságait. (Legföljebb nem jól, vagy nem meggyőzően stb.)

Hogy milyen jelenségekről kellene filmet készíteni? Erre nincsen pontos válasz. Arról kell mozgóképet készíteni, ami az embereket érdekli, foglalkoztatja. Az embereket, tehát nemcsak a közönséget, hanem mindenkit, a filmeket készítő művészeket is.

Mindehhez persze mozik is kellenek, ahol filmjeinket vetítik, hirdetik, nézik…

1. A kérdés első feléről az ENSZ főtitkára budapesti tv-nyilatkozata jut eszembe. Elmondotta: amikor Indiában járt és a Közel-Keletről tárgyalt az indiai fél megkérdezte, mit ért Közel-Keleten, hiszen ez a meghatározás csak Európában érvényes. Közel-Kelet Indiából nézve egészen máshol helyezkedik el. Gyanítom a „világ filmművészetének állapota” megfogalmazás mögött Európa és az USA filmgyártása húzódik. Hiszen e körön kívül eső filmművészetekről, a hozzánk, vagy akár a fesztiválokra kerülő néhány film ismeretén túl nincs ítéletet kialakító információnk. Nyugat-Európa és az USA filmművészete jobban számontartott, talán emeltebben, mint a baráti országokban fellelhető néhány, sajátosan érdekes filmművészeti kezdeményezés.

Úgy tűnik, hogy a többé-kevésbé egységesnek nevezhető irányzatok felbomlottak, legalábbis nem állnak előttünk olyan szeparálható jegyekkel, mint két évtizeddel ezelőtt. Elkülönültségükben saját világlátásukat magas színvonalon közvetítő alkotókat kísérhetünk figyelemmel a magyar mozikban is. Így a néző megközelítően teljes képet kap a bergmani, buñueli, suksini, wajdai stb. oeuvre-ről.

Jó nívójú, különösen mesterségbeli tudásban tanulságokat hordozó a mai amerikai filmművészet, mely mögött értékes, inspiratív irodalom áll.

Úgy vélem, a magyar film sajátos arculatával része az egyetemes filmművészetnek. Szerepét a továbbiakban is a társadalom iránti felelősségteljes elkötelezettség határozza meg, melynek elidegeníthetetlen tartozéka az emberközpontúság. Nem mondhat le a társadalom lényeges ellentmondásainak feltárásáról, s ezen ellentmondásoknak megoldást kísérletéről, ami nem a filmtörténet „mindent megoldó” lezártságában mutatkozik meg, sokkal inkább az alkotói folyamatnak a nézőben való továbbélésében, abban a művészi erőben, mely közvetve a gondolkodás, a társadalmi cselekvés vonalán hathat.

A magyar film legjobb alkotásaival ezen az úton jár, s ezzel nem tagadom, hogy vannak ezoterikus és színvonaltalan filmjeink is.

2. Az előbbi fogalmazással lényegében igennel válaszoltam. Megismerhetik még akkor is ha a magyar film nem mindig a legfontosabbról szól, vagy arról, ami a nézőt az adott pillanatban érdekli. Nem mellékes azonban, hogy képes a művészet eszközével megragadni a társadalmi tendenciákat is, kiszélesítve a társadalmi gondolkodás körét, közvetve-segítve más tudatformákat is.

3. Nem hiszem, hogy jó a kérdés. Az ötvenes évek elején a Népművelési Minisztérium Filmfőosztályán szorgos munka folyt: a munkatársak hosszú listán gyűjtötték össze a legfontosabb konfliktusokat. De a művészeti alkotásnak más a természete, mint az összegyűjtött konfliktus, vagy a meghatározott jelenségsorra épülés.

Hogy egy másik stúdió filmjét említsem, Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjének témáját, jelenséganyagát többen feldolgozták, de valóban fontossá, lényegessé az ő filmje emelte a tárgyalt jelenséget, mert megejtő alkotóegyéniség állt mögötte, aki hőseit együttérzően s nem kívülállóként kezelte, aki nem állt meg a fenoménnál, hanem általánosabb igazságot fejtett ki és fejtett meg.

1. A kérdést hallva, önkéntelenül hátrapillantok, meg oldalt, az illetékest, mondjuk egy filmtörténészt keresve, aki a válasz megadására hivatottabb, mint én; aki a világ filmtermésének a javát és az átlagát egyaránt jól ismeri, aki földrészekre kiterjedően képes egy művészeti ág eredményeit mérlegelni. De mivel nem látok senkit magam körül, semmi kétség, valamit nekem kell mondanom. Mit? Tavaly, tavalyelőtt és azelőtt valahogy nem jutottam el a világ filmjeinek nagy seregszemléire. Ezt nem panaszként mondom, sőt, zokszó nélkül belátom, hogy a fesztiválok elsősorban az alkotók és kritikusok termékeny találkozásának ünnepi alkalmai. Ez így van rendjén. A kritikusok és világutazó munkatársaim beszámolóiból ítélve, úgy érzékelem, a nagyvilág irtóztató méretű filmiparában igen szerény helyet foglal el az a rész, amelyre a művészet szó alkalmazható. Ezt a világ terméséből mind bőségesebben válogató honi moziműsor is igazolja. Vannak filmek, amelyeknek láttán magasra szökken a becsvágyunk. Ennél alább nem adhatjuk, mondjuk magunknak, a pszichológiai mélységet, a költői erőt és szépséget, a kemény őszinteséget (itt egy-két olasz, amerikai, lengyel, német, szovjet filmet emlegethetnék, ha nem kéne takarékosan bánni a szóval) a magunk filmjeiben is szeretnénk megélni, élvezni. Aztán vannak olyan filmek, szép számmal, amelyek rosszízű önbizalmat, önteltséget élesztenek bennünk; ilyet vagy ennél különbet játszva és könnyedén tudunk produkálni. A kérdés második felére egyetlen mondatban válaszolva, dolgunk és szerepünk az egyetemes filmművészet jelenében talán éppen az – erre az a körülmény, hogy kultúrpolitikánk nem kívánja szimpla piaci termékké degradálni a filmet, külön is ösztönzőleg hat –, hogy törekvéseinkben ne a világ filmtermésének átlagos szintjét tekintsük mérvadónak, ellenkezőleg, a kommersz-zuhatagból kiszűrhető fényekre figyelve, a filmvilág nemesi rendjében próbáljunk a magunk munkájával helyet biztosítani.

2. Nem. Illetve, csak részben. A valóság kimeríthetetlenül gazdag. Merít belőle a tudomány, az irodalom, a publicisztika, a politika, a művészet, a közvetlen tapasztalás, az emberek közötti közvetlen és közvetett kommunikáció… Folytathatnánk a sort, s még ezek után is megmarad a társadalmi valóság sok-sok rejtelme, titka, bejáratlan labirintusa. Épp ez teszi izgalmassá a filmművészeti munkát is. Ami viszont kissé ijesztő napjainkban: mintha a nézőt manapság a világ filmjeinek az a fele érdekelné jobban, amelyik álomvilágot kreál a valóság elemeiből. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy filmjeink egyik-másik művelőjében érezhetően lanyhult a valóságmutató, szociológus szenvedély, hogy nincs bennük elemi erejű késztetés arra, hogy közelről érezzék-érzékeljék a mindennapi élet testmelegét.

3. Semmi emberit nem tartok magamtól idegennek, mondta volt Terentius, s mivel a társadalom embere a körülmények összefüggéseit is éli, leghelyénvalóbbnak a ma embere kínálja magát filmjeink számára. Vagyis a múlt és a ma bármely jelensége lehet filmjeink tárgya. Beismerem, hogy ez így meglehetősen általános hangzású megállapítás, nem utal például a sokszor emlegetett tabukra sem… Nem véletlen, merthogy igazából nem hiszek a tabuk létezésében. Szellemi és művészi erőtlenségünk szüli őket, ez a tapasztalatom. Néha sörétes puskával indulunk nagyvadra, felszíni villantóval akarunk mélyvízi harcsát fogni. A hasonlatot nem merem folytatni, mert nem vagyok sem vadász, sem horgász; lehet, hogy a harcsák a víz felszínén is megfordulnak, csak mi nem látjuk őket.

Bevallom, irtózom a körkérdésektől. A válasz – szabott terjedelemben – jószerivel a „miért éppen a népmeséi három” járszalagjára kerülve többnyire csak fontoskodó lehet a vágyott pontosság helyett. Figyelmeztetem tehát az olvasót (ha már a T. Szerkesztőséget nem sikerült eltántorítani ötletétől), hogy az alább következő sorokat bölcs iróniával fogadja, mivel megfogalmazásuk közben magam is alig tudtam elhessegetni az incselkedő ördögöt, aki állandóan azt suttogta: „A film beszél, az általánosság így csak fecsegés.”

Az első, de dupla kérdésre azt válaszolhatom, hogy ha nem is vagyok teljes merőjében tudatlan „az egyetemes filmművészet jelenében”, tudomásom róla csak csekély hányadában közvetlen, és így elsősorban illetéktelenségemet kell deklarálnom. Mégis: a mi szarkafészeknyi filmgyártásunk – sokak tanúsága szerint – jelen van; de a jelenlét dimenzióiról – különös tekintettel a különféle kontraszelekciós hatásokra – hadd szóljanak a járatosabbak. Annyi azonban bizonyos – és itt az Angi Vera echójának példátlanul lelkes írásos nyomaira alapozok –, a világ filmművészete (nézőtömege) visszahajolni látszik a realizmushoz. A kérdés azonban az, hogy miféle realizmusról van szó. Vajon az általunk értékkategóriaként fölfogott realizmussal egyenközűen vonul-e a moziimperializmus sajátos „realizmusa”? Vajon nem kellene néhány közelmúltban készült sikeres realista filmalkotásunk sajátosságainak számbavétele alapján elvileg is leszámolni azzal az unos-untalan újratermelődő várakozással, amely a hollywoodi hatásmechanizmusok adaptációját kéri számon a szocialista filmművészettől?

Amiről meg kell mondani: bűnösen fölületes. Természetesen érteni vélem. Hiszen azt feszegeti, amit minden balítélettől mentes film körül gondolkodó: vajon a játékfilmeket milyen mértékben hatja át a társdalmi önismeretre való ránevelés tanítói szelleme. Vagy az imént mondottak mentén: vajon filmjeink realizmusa történeti-e, avagy a világdivat mitizáló realizmusa szerint szabott? Vajon a magyar filmek az embereket segítik-e abban, hogy sorsukat a kezükbe vegyék, vagy ellenkezőleg: lebeszélik nembeli létükről; állítván: a feltörekvés erőfeszítése hiábavaló, és hitvány kielégülési mechanizmusoknak szolgáltatja ki őket.

Hogy kellene pontosabban kérdezni? Talán így: vajon minden magyar játékfilmtől (és nem játékfilmtől) azt várjuk el, hogy a társadalmi önismeretre neveljen? Nyilvánvaló, hogy nem. A filmeknek mindössze maroknyi csoportja elégíti ki ezt a követelményt, híven ahhoz a helyzethez, hogy a mozifunkciók közül ez csak az egyik (és a teljes mozikínálatból ítélve, látszólag nem is a legdöntőbb) szerep. De tovább bogozva a kérdést: vajon a filmeknek ez a csoportja képes-e vállalt feladatának megfelelni? Esete válogatja. A korigény és a tehetség szerencsés találkozása olykor aszút érlel. Máskor: a jó szándék is hatástalan marad. A feladat elvégzését százalékosan – mivel nem áll rendelkezésemre más művészeti ágakban lefolytatott hasonló vizsgálat – kifejezni aligha lehet. De szükségtelen is, mert a kérdés veleje abban áll: vajon a mai magyar film átfoghatja-e a mai társadalmi valóság minden pászmáját?

Ez azonban már a harmadik kérdés is. Legyünk tisztában azzal, hogy a társadalom minden lehetséges kérdése virtuális témája a magyar filmnek. Ebből azonban potenciális téma csak az lehet, amely kikerül valós és vélt védérdekek hatálya alól, és – ez is mellőzhetetlen – alkotói törekvések tengelyébe esik. Végül azonban reális téma, már ami mű formában is visszaigazolja magát, sajnálatosan kevés marad. Az elemzésre, a kérdezésre és válaszadásra méltó témáknak kicsiny töredéke – és így: társadalmi valóságunk teljes színképének mindössze halovány visszfénye – jelenik meg a vásznon. Érthető: csak a tudományok és művészetek együttes munkálkodása adhatja vissza a társadalom által felvetett kérdések minden árnyalatát. A film ebből a munkálkodásból részt vállalhat, de semmiképpen sem anyagi és szellemi hatókörén fölül eső feladatokat. Igaz, jogosan panaszolható föl, ha lehetőségei alatt válaszol a kor kihívására.

Aki tehát csupán a magyar játékfilmtől várja, hogy belőle megismerje a társadalmi összvalóságot, csalódni fog. Erre már extenzíve is képtelen a viszonylag kis számú film. Aki azonban a saját életében képes rá, hogy benne a társadalom élete visszhangozzék, az egy-egy film kapcsán – közvetlenül vagy ellentmondásosan – segítséget kaphat a „Honnan jöttünk?” és „Merre tartunk?” egyéni és társadalmi kérdéskötegeinek pontosabb behatárolásához.

Némileg sarkítva azt lehet mondani, hogy nincs önmagában véve jó vagy rossz téma, csak jól vagy rosszul feltett kérdés…

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 07-30. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7963