Bereményi Géza
Ez a film ígéretes felfedező útra indul. Főszereplője, Nyakó Júlia (álljon itt mindjárt legelöl az ő neve) nem játszik, hanem önmagát mutatja meg, a szemünk előtt éli egy nevelőintézetbe zárt lány életét. Minden pillantása, lenéző és vad gúnyorossága több, mint hiteles: már kialakult, végzetes tény, amit elég csak megpillantani, máris leköti a figyelmünket, mert zavarba hoz, és arra figyelmeztet, hogy élni életveszélyes, az ember hétköznapjai bármikor robbanásra készek.
Julit követve egy nevelőintézetből indulunk. A lány makacsul újra és újra kiszökik a rácsokon túli világba, átmászik a magas kerítésen, amit üvegszilánkok borítanak, felfedező utat tesz odakint, aztán mindannyiszor elfogják a hivatalos közegek – Juli nagyrészt ismeri már őket név szerint –, hogy visszavigyék az intézetbe. A rácsok mögött egy bizonyos ideig tartó magánzárkával büntetik, majd mehet ismét a sorstársai közé, akik gyűlölik a szüleiket, az embereket, többnyire egymást és önmagukat is. Tetovált karjukat rázva, eltorzult arccal táncolnak, eldugott pálinkát isznak, amikor felügyelet nélkül maradnak egy-egy éjszakára. Visítva felvágják az ereiket, megközelíthetetlen ábrázattal bámulnak a nevelőikre és a nevelők által meghatározott világra.
A kinti világ lépéseket tesz az érdekükben. Szocialista brigádok látogatnak be az intézetbe, közösségi életükkel hivalkodó munkásasszonyok mutogatnak fényképeket önmagukról, az odakint folytatott életmódjukról. Követendő példaként kínálják magukat az intézeti lányoknak, akik csúfondáros mosollyal tesznek úgy, mintha figyelnének rájuk. Juli viszont elhatározza, hogy felhasználja őket. A segítségükkel szerez kinttartózkodási engedélyt, a brigád neveltlánya lesz, így minden vasárnap eljuthat a rácson túli világba. Mindegyik hétvégét másik családnál tölti, de megoldás, mentő kapcsolat sehol sem mutatkozik. Az intézet falain túl élő emberek nem engedik, hogy Juli zavarja a köreiket.
A film felfedező útja a rácsokon túl elakad, a szabványba keveredik. Az életveszély és a kockázat felé indult, azután unalomig ismert, úgynevezett magyar filmközegben kezd cirkálni. Mintha megkönnyebbülten érkezne el a vad és szélsőséges indítás után a lakótelepi szöszmötölésbe, arra az ezerszer bejárt terepre, aminek egyezményes fordulatait hosszú ideje nézhetjük egyre akadozóbb figyelemmel. Milyen ez a kinti filmvilág? Merő bizonytalanság, tétovázás. Juli, egy intézeti lány, esetében adakozás és visszavonás. Apró árulások, tétova viszonyok, lassú kibontakozás. A munkásasszonyok ebédelő, meccsre járó, egy pohár borra és házastársi hűtlenségre bármikor kész férjei, ahogy az már illik. Juli részeg apja. Mikulás ünnepség a dolgozók gyermekeinek. Minden felületes, még a jóindulatok is. Nyakó Júlia kérlelhetetlen szeme sem elég, hogy ez a filmes szokvány felrepedjen és a féldeciző, álfeszült állampolgárok igazi válságaira lássunk, pedig ők válnak és újra házasodnak, képesek az intézeti lányokét megközelítő nekivadulásokra is, még az öngyilkossági statisztikájuk sem kielégítő. De az ő világuk ebben a filmben is annyira előre elhatározott, hogy Rózsa János a film elején felhalmozott összes szenvedélyt és veszélyt lassú hidegséggel, folyamatosan lefegyverzi. Állítható, hogy megmutatja ezzel egy társadalmi folyamat működését, de ez a folyamat akkor is drámaibb és különösebb a Vasárnapi szülőkben láthatónál. Az ember többet akar megtudni magáról és egy kivülre szorult intézeti lányról, és ez a többlet azonnal kiszorul a vászonról, amint egy unalomig ismert, egyezményes jelekkel és színhelyeken bemutatott mechanizmus úgynevezett leleplező céllal működni kezd. A vetítés kezdetekor felkeltett érdeklődés pedig szabályos ívben lohad, szokott pályán landol.
Ragályi Elemér kamerája egyszerűen mutat meg mindent, ami számára adatik. Hajszálfinoman követi az akváriumi halak álmatag mozgásával székről ágyra, onnan meg fotelba átülő magyar kisembereket. Bejárja unalmas szobáikat. A szereplők pedig végzik a munkájukat: eszköztelenek, sok apró és élethű megfigyelést kamatoztatnak. Mindegyik jelenet ismeretlen indítékokkal kezdődik, épülése közben megtudjuk, hogy „mire megy ki a játék”, ezt tudomásul vesszük, s gondolatban visszautalunk egy-egy típusra. Ha ez megvan, következik a következő jelenet, aminek a közepétől vagy a háromnegyedétől értjük az egészet, újabb ismert adat áll rendelkezésünkre, bólintunk, ám a következő vágás után már kevésbé figyelünk a felvezetésre, csak kivárjuk az információt, ami rendben meg is érkezik egy újabb hullám taraján. A vége felé már csak az érdekel, vajon hogyan fog beépülni ez az intézeti lány. Kérdésünkre a választ megkapjuk, felállhatunk. Élni nem életveszélyes – derül ki a filmből, pedig felvágott csuklóerek, köpködések és őrjöngés is volt benne. Sőt. A szemünk láttára kezdte el élni az életét Nyakó Júlia (írjuk ide a végére is az ő nevét), és bár irgalmatlan és fényes tekintete egy csöppet sem veszített a hiteléből, mégis nyilvánvaló: őt a külvilág ijesztőbben és drámaibban várja, sajátosabban akarja magához idomítani, mintsem azt bölcs elmék elgondolni képesek. Hiába, az eddigi sémák egyre elégtelenebbek, a világ szenvedélyekben és veszélyekben gazdagodni látszik, nem fér be a szokottan hagyományos optikákba, amik görcsösen ugyanazon pontjára szegeződnek. Rózsa János kilépett a nevelőintézet falai közé, nem vitás. Csakhogy aztán belépett a rácsokon túli világba, ami még várakozik a felfedezésre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7961 |
