Báron György
A James Ivory-dolgozatok ilyenek. Szépek, pontosak, hibátlanok. A képsorokból árad a kultúra. Alfonso Arau nagy szakmai biztonsággal hozza a stílust. A néző hátradől székében, és tudja, mire számíthat.
Téved. A századeleji mexikói birtokon játszódó bús szerelmi történet egy ponton szétrobban. Fiú és lány szereti egymást. Nem kelhetnek egybe, mert a hagyomány szerint a legkisebb lánygyereknek élete végéig özvegy anyját kell támogatnia. A fiú elveszi a cserébe felajánlott legidősebb lányt, hogy imádottja közelében maradhasson. Az egyiknek gyermeket nemz, a másik túláradó szeretettel, őrült vágyakozással főz rá, majd dajkálja, sőt, szoptatja csecsemőjüket. A Marquez-regények látomásos szürrealizmusa fűti át a képeket. Hiedelmek, babonák, mélyre lefojtott erős vágyakozások. A Szerelem a kolera idején hajóján ülünk, a sárga zászló alatt. Talán még senkinek sem sikerült a dél-amerikai próza legjavából ismerős álomvilágot ilyen hitelesen a filmvászonra álmodnia. (Különös módon a legeredményesebb próbálkozás az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának kínai adaptációja volt.) Ez a stílus könnyen adja meg magát a giccsnek vagy a dagályos művészkedésnek. Arau olyan természetes könnyedséggel kerüli ki e csapdákat, mintha az ősök szelleme óvná lépteit. Nincs a filmjében semmi divatos és semmi nagyszabású. Az ilyen filmeket nem fedezik fel a fesztiválokon, az alternatív vetítéssorozatokon, nem csődülnek rá remekművekre éhes cinéphilek. Nem nagy film, nem fontos film, csak jó film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=796 |
