Fáber András
A huszadik század egyik legnagyobb hatású magyar gondolkodója, Lukács György az első világháború vége felé kötetbe gyűjtötte össze legjobb barátja védelmében írott cikkeit és kritikáit Balázs Béla és akiknek nem kell címmel. E könyv bevezetőjében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Balázs „költészete a mi irodalmunk és a világirodalom számára fordulatot hozó jelenség”.
Alig tizenkét évvel később Bertolt Brecht, századunk egyik legnagyobb hatású német írója „másodrendű szerzőnek”, „hamisítónak” titulálta ugyanezt a Balázs Bélát, aki egyik honfitársával együtt (forgatókönyvíróként, illetve dramaturgként) – egy kapitalista filmvállalat megbízásából – közreműködött a Koldusopera G.W. Pabst által rendezett filmváltozatának létrehozásában.
Nagyjából ez idő tájt Robert Musil, a jeles osztrák író „a kor egyik legmélyenszántóbb tanulmányának” nevezte Balázs első filmesztétikai munkáját, A látható embert.
Néhány évtizeddel később Jean-Michel Palmier, a kitűnő francia esztéta, Lukács, Brecht és Musil méltatója könyvnyi terjedelmű tanulmányt írt Balázs egy másik filmesztétikai művének francia kiadása elé, az alábbi címmel: Balázs Béla, a film marxista teoretikusa (in: L’esprit du cinéma, Payot, 1977).
Hatásos fogás volna ezek után egy-egy pikáns idézettel bemutatni, hogyan nyilatkozott Lukács és Brecht egymásról, de talán jobb, ha ezúttal nem zárom rövidre az áramkört. Korunk nagy szellemi és művészeti mozgalmai jócskán bővelkednek polémiákban, s az utókor ítéletét többnyire nem befolyásolja döntően, hogy ki, hogyan, miben, miért vetette el a sulykot harcostársai vagy ellenfelei megítélésében.
Mondanom sem kell, Palmier tanulmányának nemcsak címe, okfejtése is polemikus élű: megállapításai azon nyomban vitára is késztették a francia szellemi élet Közép-Európa iránt érdeklődő képviselőit. René Prédal a Cinéma 78 229. számában például így ír: „A Payot könyvkiadó és Jean-Michel Palmier azzal, hogy megírása után csaknem ötven évvel közreadta Balázs Béla könyvét, nemcsak egy régi adósságot ró le, hanem olyan szöveget ad a francia filmbarátok kezébe, amely napjainkban is élénk érdeklődésre tarthat számot. Balázst eddig is sűrűn idézték a teoretikusok (különösen Guido Aristarco), de most a közönség is tapasztalhatja, hogy a magyar filmművészet nem a hatvanas években született, s hogy mai alkotásai többségükben egy nagyszerű elméleti örökségből táplálkoznak.” Prédal ma is időszerűnek tartja Balázs számos megállapítását, sőt, a kispolgári szemlélettel kapcsolatos észrevételei – írja – „közvetlen előfutárai Pierre Bourdieu alapvető okfejtésének, amelyet az Actes de la Recherche en Sciences Sociales 1976. októberi 5., illetve 1977. februári 13. számában tett közzé Anatomie du goût (Az ízlés anatómiája), illetve L’économie de la production des biens culturels (A kulturális értéktermelés közgazdaságtana) címmel.” A kispolgári ideológia különféle megnyilvánulásai a filmművészetben éppen az utóbbi tíz évben kerültek újra élénk viták középpontjába, s a mai művészetszociológia – a művészet társadalmi funkciójának vizsgálatában – nagymértékben támaszkodhat Balázs elméleti munkásságára.
Egy másik kritikus, Christian Zimmer a Monde című tekintélyes polgári napilapban azt fejtegeti, menynyiben időszerű Balázs ellentmondásos filmesztétikája, s mennyiben alkalmazhatók negyven–ötven évvel ezelőtt tett megállapításai mai jelenségekre. Számos részletfejtegetést elavultnak tart, miután azok a filmkészítés akkori technikájában gyökereznek, de példaadónak érzi Balázs szemléletét a művészet társadalmi funkciójának elemzésében. Az ideológust többre becsüli benne az esztétánál: az 1968 után felnőtt, politikai elkötelezettségű kritikusnemzedék előfutárát látja benne.
Félreértések elkerülése végett sietek kijelenteni: mai külföldi méltatói közül senki nem kíván Balázs Bélából holmi korai trockistát vagy maoistát faragni. Arról van szó mindössze, hogy a polgári társadalomban élő értelmiség nem jelentéktelen része az eszmék és eszmerendszerek jelenlegi inflációjában viszonylag szilárd és időtálló orientációs pontokat keres, történelmi elődöket és szövetségeseket kutat fel, s így jut el a századelő magyar (tágabban: közép-európai) polgári progressziójából kinőtt marxista gondolkodókhoz. Ez a magyarázata annak a ténynek, hogy világszerte divatba jött a „közép-európai szellem”, amelynek termékenyítő hatása korunk társadalomtudományára máris vitathatatlan, bár még egyelőre nem látható világosan, mekkora horderejű.
Béla Balázs, Arnold Hauser, Georg Lukács, Karl Mannheim, Karl Polányi vagy Charles de Tolnay műveit ma világszerte nagy példányszámban adják ki – és adják el. Egy kis közép-kelet-európai ország történelmi fejlődésének sajátosságaihoz tartozik, hogy Balázs Béla, Hauser Arnold, Lukács György, Mannheim Károly, Polányi Károly vagy Tolnay Károly művei a legutóbbi időkig szellemi dugárunak számítottak saját hazájukban, amelyet az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság bukása után évtizedekre – többen közülük végleg – elhagyni kényszerültek. Ugyanezek a történelmi sajátosságok magyarázzák azt a tényt is, hogy az előbb említett közép-európai szellem központja századunk tizes éveiben még Budapest volt, a húszas években Bécs, a harmincas években pedig Berlin. Aztán jött a nácizmus, s Európa egy ideig mással volt elfoglalva.
Az előző bekezdésben felsorolt világhírességek (más, itt fel nem sorolt hírességekkel egyetemben) Balázs Béla naphegyi lakásán gyűltek össze a tízes években vasárnaponként, hogy etikai és esztétikai jellegű vitákat folytassanak egymással. „Személyes barátság és azonos elméleti érdeklődés hozta össze a társaság tagjait – írja Lesznai Annáról szóló könyvében Vezér Erzsébet –, akiknek elvi-politikai állásfoglalása csak annyiban volt egységes, hogy nemcsak a háborút és a félfeudális magyar viszonylatokat, de a polgári társadalom kultúraellenességét is teljes mértékben elutasították.” „…A kapitalista kultúra válságából kerestek kiutat anélkül, hogy a válság társadalmi konzekvenciáit levonták volna, az individuális etika megváltás fogalmával helyettesítették a forradalmi harc szükségességét.” „…Paradox módon éppen ez a szilárd normák utáni metafizikai vágyódás és a messianisztikus hit vezette a vasárnapi kör többségét a Tanácsköztársaság idején a kommunisták táborába, mielőtt még a bolsevizmus elméletét elsajátították volna.”
A történelmi analógia nyilvánvaló, s ezzel – legalábbis részben – választ kaptunk a címben feltett kérdésre. Balázs Béla életútja és szellemi fejlődése nyilvánvalóan serkentőleg hat a polgári társadalomban élő értelmiség azon részére, amelyben a szilárd normák utáni metafizikai vágyódás és a messianisztikus hit a társadalmi igazság keresésének szenvedélyével párosul. Balázst ez a vágyódás, ez a hit – s a belőlük fakadt marxista meggyőződés – a húszas-harmincas években kevésbé ragadtatta túlzásokra, mint például időlegesen Lukács Györgyöt. Kétségtelen, hogy Balázs – a forradalmár hevületével – maga is kiállt az agit-prop, a proletkult mellett, de közben olyan filmeket írt, mint például az Egy tízmárkás bankjegy története, amelyek kifejezőeszközeikben messze megelőzték korát. Amikor Alain Robbe-Grillet, a hatvanas évek elején a filmrendezéssel is megpróbálkozó író, a francia „új regény” egyik fő teoretikusa újdonatúj elméletként hirdette meg a hős és az összefüggő cselekmény mellőzését, az ábrázolás tárgyakra koncentráló objektivitását, valószínűleg maga sem gondolta, hogy csupán megismétli egy magyar irodalmár és filmesztéta évtizedekkel korábban tett elméleti megállapításait és gyakorlati tevékenységét.
Jean-Michel Palmier A film szelleme francia kiadásának bevezető tanulmányában részletesen, imponáló tárgyi tudással elemzi Balázs életútjának és munkásságának ideológiai és esztétikai vonatkozásait. Tanulmánya valóságos könyv: terjedelme csaknem 120 sűrűn nyomott oldal. Néhány apró pontatlanságtól eltekintve (azok a kacifántos magyar nevek!) filológiailag is megbízható munkájában Balázsnak a weimari Németországban kifejtett munkásságát tárgyalja a legrészletesebben. Nekünk, magyaroknak kissé sajnálatos ez az aránytalanság, amelynek nyomán a külföldi olvasóban az a tévképzet támadhat a viszonylag teljesen megrajzolt pályakép ellenére, mintha Balázs mindenestül a német kultúra egyik reprezentánsa volna. A bevezető mondatok szinte sugallják ezt a következtetést: „Elméleti munkássága, esszéi, filmkritikái, versei, színdarabjai, valamint a húszas évek néhány legfontosabb filmjének létrehozásában való közreműködése révén Balázs Béla kétségkívül a weimari Németország egyik kiemelkedő egyénisége” – írja Palmier. Kétségtelenül kár volna tagadni a német kultúra – sőt, pályakezdő éveiben a német irracionalizmus – hatását Balázs Béla életművére, amelynek egy részét (akárcsak barátja és vele sűrűn vitatkozó harcostársa, Lukács György) német nyelven írta. De hiba volna megfeledkezni Balázs magyar gyökereiről, a népköltészet és a népmese iránti vonzalmáról, A fából faragott királyfiról, A kékszakállú herceg váráról, a Czinka Pankáról, a – Palmier által egyébként szintén idézett – Álmodó ifjúságról. Balázs „németsége” valójában európaiság, amelyben egyaránt szerves helye van a népmesének, a német filozófiának vagy a szovjet avantgarde filmművészetnek (amelynek eszközeit oly nagyszerűen szintetizálja egyik utolsó munkájában, a Radványi Géza által 1947-ben rendezett Valahol Európában forgatókönyvében).
Mindez nem csökkenti Palmier érdemét Balázs és Brecht vagy Piscator, Balázs és Eizenstein vagy Pudovkin esztétikai felfogásának elemző összetevésében: e tekintetben véleményem szerint úttörő munkát végzett. Mértékadónak tartom továbbá Palmier azon megállapításait, melyeket Balázs Béla működésének napjainkig tartó hatására vonatkozóan tesz: a mai magyar és német filmművészet több jelentős képviselőjét idézi, akik – szemléletükben és eszközeikben egyaránt – Balázst tekintik mesterüknek. „Úgy gondolom – írja –, hogy Balázs személyes hozzájárulásának lényege a filmesztétikához az álomnak, a realizmusnak, a propagandisztikus művészetnek és költőiségnek abban a különös elegyében rejlik, amelynek forrása Balázs újromantikus szenzibilitásának és tökéletesen őszinte marxista meggyőződésének ellentmondásában keresendő”.
Ez az összegzés több ponton összecseng Nemeskürty István 1961-ben tett megállapításával:
„Balázs Béla sikerének és máig tartó jelentőségének tehát ez a három oka van: rendszeres esztétikát ad; mint elismert író nyilatkozik meg; feltárja a film összefüggéseit a társadalommal.”
S hogy kiegészítsem a címben feltett kérdésre adott választ: Balázs Béla ma is kell azoknak, akik a filmművészet alkotásait mint esztétikai tárgyakat vizsgálják; ma is kell azoknak, akiket a film és az irodalom kapcsolata érdekel; ma is kell azoknak, akik a filmet a társadalomábrázolás eszközének tekintik. Vagyis Balázs időszerűsége nem korlátozódik a marxizmussal rokonszenvező mai polgári értelmiség bizonyos köreire: nyilvánvaló, hogy Balázs a mai Magyarországon is időszerű.
Annál is időszerűbb, mivel Balázs könyve, melyhez Jean-Michel Palmier szép és elmélyült bevezető tanulmányt írt – nem hozzáférhető magyar nyelven. A film szelleme I. és IX–XII. fejezete megjelent ugyan 1958-ban a kevéssel utóbb megszűnt Bibliotheca kiadó gondozásában, 1900 példányban (A látható ember című kötetben), de a II–VIII. fejezet tudtommal azóta sem. Ami még akkor is furcsa, ha e fejezetek lényeges megállapításainak nagy része A film című, 1961-ben kiadott kötet gerincét alkotja.
A kegyeletlenség bűnével senki sem vádolhatja Balázs Béla hazáját: az író nevét utca és filmstúdió is őrzi Budapesten. De talán érdemes volna versenyre kelni a párizsi Payot kiadóval, amely tavaly is egy újabb Balázs Béla-mű kiadásával örvendeztette meg a francia olvasókat, őszintén remélem, hogy e megállapításom nyitott kapukat dönget, s egy budapesti könykiadónál máris előkészületben van Balázs Béla életművének (s különösen: filmesztétikai munkásságának) nagy példányszámú, olcsó kiadása. Mert hiába idézik a nevét, ha a szellemét – sőt: A film szellemét – nem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7958 |
