Feuer Mária
A tisztességtudó utcalány, Pomádé király új ruhája, Mavra. A tévé Zenés Színházának legutóbbi operabemutatói a „repertoár” XX. századi vonulatát erősítették; Lendvay Kamilló, Ránki György, Igor Stravinsky darabjainak műsorra tűzése határozott programvezetésre mutat. A tervezés önmagában olyan sokat mondó, hogy – akármennyire ellenkezik is ez a józan ésszel – megváltoztatja az egyes darabok nyomán kialakuló képet. E cikk megírása alkalmából abba a szokatlan helyzetbe kerültem, hogy egyvégtében nézhettem meg a korábban külön-külön látott operákat, s az összbenyomás akaratlanul is módosította korábbi gondolataimat. Hadd erősítsem meg: nem az ismételt találkozási alkalom, az újralátás-újrahallás lehetősége késztetett korrekcióra, hanem az egymás mellettiség.
Úgy látszik, a Zenés Színház operasorozata megtalálta helyét: egyfelől összeegyeztetve a bába és a mecénás szerepét, ösztönzője lett új magyar operák születésének, másfelől a maga sajátos műfaji keretei között igyekszik az ország lakosságával a műfajt megkedveltetni. S ha közhelynek látszik is, érdemes e gondolatnál egy csöppet elidőzni: az ország egyes vidékein szórványosan végzett zeneszociológiai vizsgálatokból tudom, hogy a nagyvárosok, megyeszékhelyek koncertekhez szoktatott közönségén kívül a lakosság ízlését a tévé operai műsorai formálják (úgy-ahogy). Mert tájolhat ugyan valamelyik társulat operarészlege vagy a Népopera akármilyen jól elfogadott produkcióval, maradandó, széles körű hatást mégis a tévé kelt. Sőt, az ott látható-hallható operát olyanok is figyelik (kivált, mert okosan csúcsidőben sugározzák), akik egyébként közelébe sem mennek a zenének. Az operaműfaj a tévénézők körében is kiváltságnak örvend: talán a színjáték kedvéért, talán a látvány miatt – mindenesetre sokkalta többen néznek meg egy operaprodukciót, mint mondjuk, egy kiválóan sikerült hangversenyfelvételt. S ha akadnak a zenésztársadalomnak olyan megszállottjai (mert akadnak) akik rögeszmésen hisznek abban, hogy lehet, nem: szükséges rávezetni a zenei élményre az embereket; ha vannak, akik hisznek (mert vannak ilyenek) a zene emberformáló erejében, akkor a tévé kézenfekvő és hatásos közvetítő eszköz a számukra.
A közvetítés a most látott három operafilmben a XX. század zenei gondolatainak rezonanciájára épít, kétségkívül szűkítve ugyan a befogadók legszélesebb táborát, de biztosan alapozva azokra, akik a mi korunk gondolatai, művészi kifejezési eszközei iránt fogékonyak.
A legfrissebb téma s a legkésőbbi kompozíció Lendvay Kamiiló operája, a Sartre-drámából építkező A tisztességtudó utcalány. De nemcsak „újdonságában” különbözik az utána sugárzott két operától, hanem mindenekelőtt abban, hogy eleve a tévé számára készült. Ez a tény ezúttal nem az intézmény inspiráló szerepére utal, hanem a műfaji sajátságokra. Mert Lendvay szerint ugyan a televíziós opera zenei kifejezéseit, stílusát tekintve nem különbözik színpadi rokonától, a komponista zenei gondolkodásmódját mégis befolyásolta a képi megjelenítés dramaturgiája. A kamarajellegű szereplőgárda, a kamaraszerű összeállítású zenekar külsőségeiben is jelzi, hogy a műfaj törvényszerűségeit jól ismerő, színpadi érzékkel és rutinnal rendelkező komponista (akinek ez a második televízióra született operája) közvetlen hatásra, közeli képekre számított, s olyan intimitásra, amelyet csak a tévé közvetíthet számunkra.
A librettót Lendvay maga írta Sartre drámájának vonulatát követve (dramaturg: Bánki László), s operáról lévén szó, nem érzem hibának, súlyos ellentmondásnak, hogy a cselekvés, a választás szabadságát előtérbe állító Sartre-i gondolatot, e gondolat uralkodó jellegét végül is egyfajta megható szentimentalizmus lengi körül, hogy Lizzie Mackay, az utcalány tragikus sorsa, lelkiismereti drámája végül is idillikus befejezést kap. Ez a hatalom szerkezetét, mechanizmusát, a manipuláció folyamatát felvillantó történet valójában a kiszolgáltatottak sorsát ábrázolja, és jó alkalmat teremt a zene karakteres ábrázolására.
Éppen ezért akármennyire mai fogantatású is, szinte természetes, hogy bizonyos mértékig a romantikus operairodalom elemeiből táplálkozik, s öntudatlanul (vagy tudatosan) követi a műfaj nagy nevű elődeinek példáját. Lehet, hogy a dramaturgiai, zenei ábrázolási törés a kompozíció támadható pontjai közé tartozik, én mégis úgy gondolom, hogy – éppen a tévé nagy nyilvánossága számára – ez olyan fogódzó, amely (csökkenti talán a mondanivaló hatását, mégis) elősegíti a néző-hallgató bekapcsolódását, és jobban magára vonja a figyelmét.
E tekintetben is jól szolgálja Vámos László képi megvalósítása a zene befogadását: főként premier plánokkal dolgozó rendezése a zenei rezdülések érzékeltetésére hivatott, olyan mozzanatokra hívja fel a néző figyelmét, amelyeket a hallgatónak kell tudomásul vennie. A közeli képek (vezető operatőr: Darvas Máté) valóban a mű kamara jellegű hatását erősítik; egyúttal az énekesek színészi képességeit is bizonyítják. Mert az utcalányt alakító Pászthy Júlia színészi eszközei épp oly meggyőzőek, mint zenei ábrázolása; Gulyás Dénes, Polgár László, Gáti István hiteles figurát formál és a vezénylő Breitner Tamással együtt átélt zenei produkcióban tolmácsolja a drámát.
Ránki György operája, a Pomádé király új ruhája másfajta zenei gondolatokat, másfajta stílust reprezentál – és egészen másféle zenei-képi megvalósítást kapott. A mű, a felszabadulás utáni operairodalom egyik legsikerültebb, az ötvenes évek egyértelműen legsikeresebb darabja szerencsés átdolgozásban, erősen lerövidítve került most képernyőre. A rövidítés dramaturgiai meggondolásból fontos: elmaradtak az eredeti változatba beleerőszakolt szerelmi jelenetek; az egész mű csattanósabb, pergőbb, fordulatosabb lett (dramaturg: Ruitner Sándor). A varratokat eldolgozó aprócska új zenék természetesen illeszkednek a régi textúrához. A zene humora, zseniális karikírozó hajlama, groteszk bukfencezése, szellemes ötletzuhataga bő negyedszázad után is változatlan frisseséggel hat, és valósággal elkápráztatja a hallgatót. A Zenés Színház előadásának legfőbb érdeme, hogy feltámasztotta-újraélesztette, s hogy számos változata közül a legjobbat, az 1964-ben készült, Oberfrank Géza dirigálta rádiófelvételt választotta. E választás azonban – sajnos – a színészi megvalósítás területén felemás eredményhez vezetett. Lehetetlen lett volna ugyanis napjainkban a 15 évvel korábban készült hangfelvétel valamennyi szereplőjét képernyőre vinni. A címszereplő Gegor József ugyan nyilván most is épp oly pompás, éneklésével egyenrangú komádiázást nyújtott volna, mint a hangfelvétel készítésének idején (sőt, érzésem szerint hitelesebb figurát tudott volna teremteni a képernyőn, mint az énekszólamát megszemélyesítő színész kollégája), de rajta kívül valószínűleg csak Bende Zsolt lett volna képes hasonló teljesítményre Garda Roberto, a királyi ruhamester szerepében. A tüneményesen éneklő két „csodatakács”, Palcsó Sándor és Dene József nem állhatott kamerák elé: Palcsó betegsége, Dene külföldi tartózkodása miatt, s Andor Évától is aligha várhatnók, hogy bukfenceket hányjon. A rendező, Félix László nyilván nem akart kompromisszumos megoldást, ezért a nézőnek le kellett mondania Gregor József és Bende Zsolt játékáról is, s meg kellett elégednie a kiváló hangfelvételhez idomított – nem is olyan kiváló – színészi játékkal. Valóban: amennyire pergő, szellemes a zenei interpretáció (az énekesek olyan kiválóan artikulálják szólamaikat, hogy e ritka erénynek köszönhetően valamennyi szójáték érvényesül), annyira mesterkélt a képi megvalósítás. Márk Tivadar eredeti jelmeztervei ugyan jó hatást keltenek (kivált a színes változatban), de a kopasz Pomádé király – fején, még hálósipkáján is az elmaradhatatlan koronával – a darabhoz nem illő, erőltetett asszociációkat akar kelteni. (Igaz, az opera az ötvenes évek terméke, zenéjének stílusparódiája, az Andersen-mesére építő fricskázó hajlama, a király bugyuta infantilizmusa mégsem a személyi kultusz vezéralakját veszi célba.) Ennél a félreértésnél nagyobb hiba a mű „túlrendezése”: minden pillanatban, minden mozzanaton érződik a görcsös igyekezet, hogy a kép lépést tartson a muzsika pergésével. S mivel nem az eredmény, hanem csak az igyekezet érződik, a filmbeli és a zenei ritmus végül is kettéválik. Pomádé király rémálma sokkal hatásosabb lett volna, ha csak Gregor hangja (és Csorba István játéka) érvényesül, a rendező azonban félve az ária statikusságától, megszemélyesítette a kísérteteket, s ezzel elterelte a figyelmet a zenéről. De sorolhatnók a tárgyi hibákat is, apróbb-nagyobb ügyetlenségeket, amelyek mind az erőltetett mozgékonyságra utalnak. Egyszerűen szamárság például pantomim helyett próbababát dobni a csodatakácsok munkáját ellenőrző kancellár karjába, miközben a szöveg (a tartalomnak megfelelően) ezt mondja: „…semmi sincs a kezedben.” Épp ennyire zavaró, hogy az udvar stilizáltságával szemben a népet, az egyszerű embereket koreografált néptáncosok képviselik – valamiféle gyöngyösbokrétás szemléletet sugallva.
A harmadikként sugárzott opera, Stravinsky Mavrája tartogatja a legtöbb érdekességet a néző-hallgató számára; a Puskin verses elbeszélésére készült, Puskin, Glinka és Csajkovszkij emlékének ajánlott egyfelvonásos igen ritka madár az operaszínpadokon. 35 perces időtartama nemigen felel meg a repertoár-követelményeknek, minthogy párosítása nem könnyű. Groteszkbe hajló cselekményével, sajátos, oroszos bel canto dallamformálásával, karakteres, helyenként dzsesszes elemeivel, kamaraegyüttesre építő összetételével viszont mintha egyenest televízióra született volna. Bánki László jó érzékkel találta meg benne a Zenés Színház műsorára kívánkozó produkciót, s a fanyarul szellemes darab életrekeltésével Vámos László ismét bizonyította, hogy énekeseink (Gulyás Dénes, Kukely Júlia, Barlay Zsuzsa, Takács Tamara) milyen messzire távolodtak már a hagyományos gesztusokra épülő operai mozgásvilágtól. A Mavrát ugyanis afféle vásári, bábszerű előadás keretébe helyezte a rendező, s az énekesekről csak úgy sugárzik, milyen jól érzik magukat a maszkokba bújtatva, mennyi kedvvel veszik át a szögletes, groteszk gesztusokat, s a rendező megannyi, a zenéhez illő ötletét. (Jelmeztervező: Wieber Marianne, díszlet: Mátay Lívia, vezető operatőr: Kocsis Sándor.) A bűbájos környezet, a szellemes rendezés – a Pomádé filmrevitelével ellentétben – némileg a zenei megvalósítás fölé nő. A Ligeti András vezényelte együttes játéka nélkülözte az ironikus felhangokat és pregnáns ritmikát, az énekesek meg túlságosan is a bel cantóra teszik a hangsúlyt, pontosabban a hagyományos olasz bel canto stílusában énekelnek, amelyből hiányoznak Stravinsky kicsit szárazabb melodikájának sajátos elemei. S ami a tévében különösen zavaró: a szöveget többnyire nem lehet jól érteni. Rugalmasság hiányzik ebből a zenei tolmácsolásból: éppen az a könnyedség, amely az előadás képi fantáziájára jellemző, s amely megérteti a nézővel Stravinsky zenéjének szándékát.
Egy napjainkban, a tévé ösztönzésére született opera zeneileg-képileg hiteles előadása, egy, a mai magyar operák legjobb eredményeit felelevenítő darab pompás zenei és sikerületlenebb képi megvalósítása, s a XX. század egyik remekének „felfedezése” szellemes színpadi és ügyes zenei interpretációban. A mérleget szükségtelen megvonni. Bárcsak ennyi hasznos erőfeszítés történnék a tévé többi zenei műsorában is!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7954 |
