Loránd Gábor
Mikszáth Kálmán igazi varázsló volt. Varázsló abban, hogyan kell mesélni, szórakoztatni, adomázni – és megdöbbenteni egy hirtelen tragikus fordulattal; kedves humorral, meleg „helyi színekkel” elandalítani – és jeges hideg zuhannyal mindjárt fel is ébreszteni: vége a szórakozásnak, nyissuk ki a szemünket, az élet egyáltalán nem olyan színes-vicces, és ő maga, az író is csak megtréfált bennünket. Így kijózanodva talán majd többet fogunk gondolkodni.
A kis sipsirica („süldő leány”) története is ilyen elgondolkoztató történet. A tabáni kisvendéglő vidám virágszálát anyja ágyasnak adja el tízezer forintért egy főúrnak; a gyalázatot leleplező gimnáziumi tanár tébolydában végzi – és minden megy tovább. A hatalom, sértetlen maradván, újabb lányokat vásárolhat – a vendéglősnéhez hasonló eladót biztosan talál, amíg pénzviszonyok szorítják ki az emberi viszonyokat; a publikum pedig egy ideig még bizonyára bárgyú kényelemmel és álmos pislogással asszisztál az efféle cserékhez, valamint őrültnek bélyegzi és kiveti köreiből azt, aki fellázad az általuk néha tán szidott, de alapjában véve makulátlannak tisztelt Rend ellen.
Már a témából is kitűnik tehát, valóban „jeges” csattanót tartogat számunkra az író, hasonlóképpen a Noszty-regényéhez, amely szintén az 1906-os évben látott napvilágot. Kétségkívül nyoma sincs itt már Mikszáth művészetében ama sokat emlegetett dzsentrinosztalgiának, egyáltalán, semmiféle nosztalgiának, mely az úri osztályhoz fűzné. Nagyon komor és keserű hangok szólalnak meg ebben a prózában, de úgy, hogy közben az író ahhoz a bizonyos varázslathoz, alkotói módszeréhez hű marad: kacagtat, szórakoztat. Utánozhatatlan hangulatú életképekben vezet körül bennünket a Fehér Pávához címzett kiskocsmában, hangosan derülünk a törzsvendégek pazar jellemrajzán, örömünket leljük a csendes budai mikrovilággal való ismerkedésben és nem utolsósorban Mikszáth szellemes eszmefuttatásaiban (lásd Wildungen báró monológját a szabadság magyar fogalmáról).
Ha valamiben adósunk Katkics Ilona egyébként színvonalas és a mikszáthi alapgondolathoz hű filmje, úgy ez éppen a vidámság, a szórakoztatás. Ezért éreztem „kétfélidősnek” az adaptációt. Az első félidő – tehát amíg túlsúlyban vannak a fentebb felsorolt mulattató elemek – erőtlen, mint egy lábadozó beteg. Bágyadtan hunynak ki az élcek, kicsit fáradt rutinnal komédiáznak a színészek, mintegy kötelességszerűen formálják meg a nagyérdemű asztaltársaságot – szemben az eredeti mű figuráival, akik nagyobb élvezettel teszik ezt a papíron, ami így életre is kel. Még a máskor oly kiváló Pécsi Ildikó és Őze Lajos sem érzi otthon magát igazán szerepében (az utóbbi rá is kényszerül némileg, hogy a kedves-bogaras, duzzogó-önérzetes Druzsba tanár úr helyett végig szúrós-mogorva Druzsba tanár urat alakítson); Győrffy György, Fülöp Zsigmond, Horkai János, Kovács Károly felmondják a leckét, talán csak Szilágyi István nyújt egyenletesen jó teljesítményt.
A finom árnyalatok mosódnak egybe, a harsány színek sápadnak el tehát ebben az első félidőben. Érdekes, a rendező mintha érezné ezt, ám nem azzal korrigál, hogy felpörgeti a humor helyenként akadozva forgó kerekét, hanem inkább egy kissé előrevetíteni igyekszik a komor végkifejlet árnyékát. (Feltehetően ezért mogorva kezdettől fogva Druzsba tanár, aki – a dramaturgia hibájából – már jóval idő előtt, Jahodovska házasságkötésekor szenvedélyesen kikelni kényszerül „a hely romlottsága” ellen, amit mi sem indokol. Maga Mikszáth nem is esett ilyen túlzásokba…)
A tragikus eseményekhez érkezve, szemlátomást könnyebbnek érzi feladatát a rendező. Otthonosabban, hatásosan rajzolja meg a környezetet és mozgatja benne színészeit. Őze alakítása is itt nyer erőt és plaszticitást. Felgyorsul, feszessé válik a ritmus, elmaradnak az üresjáratok, „ülnek” a poénok, és felragyognak a színek. Igen ügyes húzás a kastély-jelenet stílusos lerövidítése és átfogalmazása (jól jön ehhez a fölöslegesen nem modernkedő, csak egyszerűen jó kísérőzene), a tanár elhurcolása; a záró képsorok pedig abszolút hitelesen, képi fantáziával és valódi drámaisággal mutatják fel a mű lényegi gondolatát.
Fogyatékosságai ellenére is emlékezetes tévéfilm készült a sipsiricáról szóló realista meséből. Csak sajnálhatjuk, hogy nem lett belőle igazi „varázslat”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7953 |
