Matos Lajos
Utólag be kell vallanom: kicsit féltem a viszontlátástól. Robert Altman filmjét tíz éve, Londonban láttam először és nagyon tetszett. Egy nemzetközi orvoskongresszus résztvevőivel, a tudományos ülés egyetlen szabad estéjén mentünk el a moziba és már az első negyedórában remekül szórakoztunk, aztán amikor megjelent a katonás, mindig ápolt, mindig álszent és forrongó kéjvágyát többnyire mások bizgetésében kiélő főnővér, a nézőtéren ülő orvostársaság a röhögéstől már a székeket törte, mert ez a figura, a „Főnővér” tökéletesen nemzetközi és egységesebb ismérvekkel rendelkezik, mintha a Szabványügyi Hivatal előírásai szerint helyeznék erre a posztra, szép példájaként ama bölcsességnek, hogy nem az ember választja meg a foglalkozását, hanem a foglalkozás, a beosztás választja ki azt, aki képes – vagy hajlandó – az adott munkakört betölteni; s ha ebbéli tevékenységében súlyos jellemtorzulásokat mutat, az gyakorta nem az egyén, hanem a funkció hibája – a Főnővér nem egyszerűen állás, hanem diagnózis és mikor szörnyeteggé válik – lásd a Száll a kakukk fészkére Főnénijét – az szinte szükségszerű.
A M.A.S.H. másodszor sem okozott csalódást. A film elején McArhur tábornok puffogó frázisait, majd Dwight Eisenhower rövid, de ugyanolyan bombasztikus kijelentését olvashatjuk: „Elmegyek Koreába.” De aki ténylegesen elmegy Koreába, a szégyenletes háborúba, a vérbe és mocsokba, az Sasszem (Donald Sutherland), Trapper John (Elliot Gould) és a többi orvos, nővér, akiket besoroznak és elröpítenek a mozgó katonai sebészkórházba (ennek az angol elnevezésnek a rövidítése a M.A.S.H.). A sűrűn érkező helikopterek ontják a sebesülteket – ilyenkor hőseink éjjel-nappal dolgoznak –, aztán egy ideig nincs semmi munka, akkor meg golfoznak, isznak, szeretkeznek, ugratják egymást. A harcból egyetlen filmkockát sem látunk, nincs lövöldözés vagy bombázás, de a földdel szennyezett sebek, a haldokló katonák látványa sokkal meggyőzőbben igazolja a háború értelmetlenségét, mint a „háborús” filmek pirotechnikai mutatványai.
Érdekes, hogy a veterán tv- és filmíró, Ring Lardner jr. forgatókönyvére a producer, Ingo Preminger hosszú ideig nem talált rendezőt. Altman állítólag a tizennegyedik, akinek ezt a forgatási lehetőséget fölajánlották. A szöveg először neki sem tetszett, de másodszori olvasásra észrevette benne a jó mozi lehetőségét.
A mélyen háborúellenes film rendezője forgatás közben óriási harcokat vívott a 20th Century Fox vezetőivel. A pletyka szerint két forgatókönyv készült: az egyiket Altman a filmgyár igazgatóinak sűrűn változó elképzelései szerint mindig átdolgozta – és a másik változat alapján elkészítette a filmet, melynek nemzetközi sikere és Cannes-i díja a producert is meglepte. Altman szerencséjére a Fox vezetői két – azóta méltán elfeledett – szuperprodukcióval voltak elfoglalva: a Patton generális dicső tetteit, illetve a Pearl Harbour-t érő japán támadás eseményeit fölidéző film (Tora! Tora! Tora!) forgatócsoportja elcsúszott az idővel és túllépte a keretet, így a pontosan és takarékosan forgató Altmannal nem sokat törődtek.
Pedig a M.A.S.H. forgatása sem volt eseménytelen. A két főszereplő, Donald Sutherland és Elliot Gould elment panaszkodni a Fox igazgatóságára, hogy a rendezővel nem lehet dolgozni és fogalma sincs a filmcsinálásról; legjobb volna, ha lecserélnék. A filmgyárosok és producerek azonban edzett fickók és megszokták, hogy minden valamirevaló színész dilettánsnak és vagy bolondnak tartja a rendezőt, így a panaszra rá se hederítettek. Altman csak a film elkészülte után tudta meg az egész históriát.
Igaz-e, vagy sem: ezt nehéz megmondani, azt azonban minden mozinéző megállapíthatja, hogy Sutherland – kit legutóbb a Casanova című Fellini-film címszerepében láthattunk – és Gould egyaránt oldottan, remekül játszik. Sasszem és Trapper John nagyszájú, pimasz, dühítően nyegle és elsöprően kedves, ami pedig a munkát illeti, abban tényleg nem ismernek tréfát. A film igen jól érezteti, hogy abban a véres zűrzavarban és fejetlenségben, amit hadseregnek, háborúnak meg katonai fegyelemnek neveznek, csak ezek a végletesen civil, minden álhazafias ködösítésnek ellenálló, hányaveti alakok jelentik az emberséget. Az orvosi munkában számukra nincs ellenség: a sebesült hadifoglyot ugyanúgy igyekeznek – akár a kórházparancsnok utolsó csepp vére árán is – megmenteni, mint a saját hadsereg tisztjét, elrepülnek Japánba, mert egy különleges műtétre áthívják őket, no meg ott is szeretnének egyet golfozni, de csapot-papot, golfpályát és gésákat otthagyva ugranak, hogy megoperáljanak egy csecsemőt és mikor visszaérkeznek a tábori kórházba, ahová éppen sebesülteket hordanak a helikopterek, a legszebb golfszerelésben állnak a műtőasztal mellé; ötletes fölvétel a ledobált törlők, padlóra potyogott műszerek között szöges cipőben, kockás térdnadrágban topogó lábak látványa.
A többi szereplő is kiváló. A „forró ajkú” főnővér (Sally Kellerman) méltó párja Burns őrnagy (Robert Duvall), a hivatásos katonasebész és vallási fanatikus, dr. Nemfogfájni, a fogorvos, akit három menyasszony vár odahaza, de öngyilkos szeretne lenni, mikor kudarcot vall egy kisnővérnél. A Nemfogfájni búcsúztatására rendezett zenés „utolsó vacsora” sejtelmes képei és gondosan komponált beállításai arról tanúskodnak, hogy a film rendezője is ismeri Buñuel idevonatkozó műveit.
A M.A.S.H. kitűnő mozi, és hogy nem tökéletes, az döntően a forgatókönyv hibája. A történet fölépítése olyan, mintha folytatásos tévéjáték egyes részeit ragasztották volna össze. Így szinte különálló betétté válik a nagy rögbimeccs, amit kissé hosszúnak éreztem, bár valószínű, hogy az amerikai néző számára ebből nem mutathatnak annyit, hogy az soknak tűnne. Harold E. Stine fényképezése itt igazán bravúros; minden elképzelhető szögből megörökítette a labdáért – meg a fogadás megnyeréséért – öldöklő küzdelmet vívó játékosokat.
Biztos, hogy lesz, akinek a M.A.S.H. „fekete” humora néhol kissé erős – ez ízlés kérdése. A magyar szöveg – Kremsier Edit munkája – kifogástalanul visszaadja a katonai és orvosi rétegnyelv furcsa kifejezéseit és akasztófahumorát, pedig ez egyáltalán nem könnyű.
Altman kegyetlen és gúnyos kórleírásban rögzítette egy dicstelen háborús kaland eseményeit, ahogyan azok megjelennek a frontvonalak mögött. A M.A.S.H. orvosszereplői igazi antihősök, de eszünkbe juttatják azt az aforizmát, mely szerint a háború olyan komoly dolog, hogy nem is szabad csak katonákra bízni. Persze, mint az egészségügyben, itt is a legjobb módszer a megelőzés.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7935 |
