Pünkösti Árpád
Dárday maga köré gyűjt egy rakás lelkes embert, és Játsszunk életet! jelszóval filmet csinál velük. Első műve, a Jutalomutazás meglepetést okozott, a Filmregénynél már többen fintorogtak, és tanácsolták, hogy az elszánt néző vigyen magával párnát az ötórás kalandra. Most itt a harmadik film, a Harcmodor, ezt rendezőként Dárday István, és az eddigi forgatókönyvíró Szálai Györgyi jegyzi. Mivel ők már „gyanúsak”, a hosszmértéket kedvelőkkel előre tudatom, hogy ez a film háromórás.
– Hogy tud egy filmet két ember rendezni?
Dárday István: – Nem ez az első eset, a filmtörténetben számtalan példát találni rá, hogy ketten rendeznek egy filmet. Rendeztünk mi már öten is, a Nevelésügyi Sorozatot például Vitézy Lászlóval, Wilt Pállal és Mihályfi Lászlóval közösen csináltuk. Mi erősen törekszünk rá, hogy egy közösségben, kollektív munkával készítsük a filmet. Az azonos szemléletű emberek közös gondolkodása, állandó allenőrzése, kontrollja nagy előnye a közös rendezésnek. A filmkészítés egyébként is kollektív tevékenység; a mi filmrendezői magatartásunk és módszerünk a szokásosnál jobban épít a közösségi munkára, a közvetlen munkatársak, az operatőrök és hangmérnökök mellett sok tekintetben még a civil szereplők is alkotótársai filmjeinknek. Munkánk bizonyos értelemben eltér a rendező hagyományos, egyszemélyi „uralkodásától”, az a törekvésünk, hogy filmjeink minél inkább egy közösség termékei legyenek.
Szálai Györgyi: – Ez a közösségi munka természetesen csak a rendezői elképzelések és a társadalmi mondanivaló határain belül juthat érvényre. Kétféle kollektív munkáról van szó: az egyik a két rendező és a stáb munkája, a másik a közös munka a szereplőkkel; engedjük, hogy hassanak ránk, elfogadjuk szándékainkat erősítő ötleteiket.
– Valós történetből született a Harcmodor?
D.I.: Eddigi játékfilmjeink, a Jutalomutazás, a Filmregény és most a Harcmodor is valamilyen életben megtörtént eseményből indul ki. Véleményünk szerint ezek a történetek modell értékűek, ezért is kiindulópontjai a filmtervnek, de csak kiindulópontjai; a végső megformálás már kitalálás, fikció. Dokumentumfilmjeinkben mindig egy-egy konkrét helyzetet elemeztünk; játékfilmjeink a valóságban „tetten ért” helyzetet megszüntetve megőrzik, és az elemzést a fikció világába átemelve végzik el.
Sz.Gy.: Játékfilmjeinkre gyakran mondják, hogy egy-az-egyben lefényképezett valóság. Csalóka dolog ez, mert minél jobban sikerül a rendezői beavatkozás, annál inkább azt érzi a néző, hogy dokumentum jellegű történettel áll szemben. Ez a hitelesség azonban mesterséges körülmények között jön létre; a filmezés mesterséges körülményei között. Csatát akkor nyertünk, ha a dokumentum-hitelességűnek elfogadott részletekből olyan egész áll össze, amely képes bizonyos összefüggéseket bemutatni arról a világról, azokról a viszonyokról, amelyek között élünk és dolgozunk: filmkészítők és filmnézők egyaránt.
– A valóság kimondása esetenként veszélyesebb a hazugságnál, a vállalkozó könnyen gyűjt parazsat a fejére. Nem emiatt ködösít az előbbi válasz?
D.I.: Nem magunkat féltjük!
Sz.Gy.: Hónapokig kerestünk főszereplőt. Először sorra jártuk az összes járási főorvosnőt, azután elmentünk a kórházakba, mindenhová, hiába, senkit sem találtunk, aki szemléletét, személyiségét és „játékkészségét” tekintve megfelelő lett volna. Végül felkerestük azt a főorvosnőt, aki az eredeti történet „főszereplője” volt.
D.I.: Vagy vele, vagy nem lesz film; más választásunk nem volt!
Sz.Gy.: Végül felettesei tudtával igent mondott, egyhónapos szabadságát áldozta a forgatásra, de a fontosabb értekezletekre még onnan is elszaladgált. Mi azt szeretnénk, ha ő ezután is csak a hivatása szerinti küzdelmekre fordíthatná az erejét.
– Hogy tudnak valakit rávenni egy negatív figura vállalására? Halápit, az intrikus tsz-elnököt, vagy a megyei elnökhelyettest ki játssza?
D.I.: Mi egy ügyhöz keresünk partnereket! Halápi például kitűnő tsz-elnök – egyébként valamikor bokszoló volt –, egyáltalán nem jellemző rá az a gondolkodásmód, amit megjelenít: tehetséges ember, figyelemre méltó egyéniség, aki el mer vállalni egy ilyen szerepet is.
Sz.Gy.: A tanácselnök-helyettest komoly múltú, nagyon tehetséges tanácselnök vállalta. Tudta, hogy szerepe nem pozitív, az egész történet tétjét ismerve mégis partnerünk lett.
D.I.: Egy magánéleti filmnél akár be is lehetne csapni a szereplőket, itt nem – be is avattuk őket az egész ügybe. Egyébként az volt az elképzelésünk, hogy az elnökhelyettes és a főorvos összeverekednek. Elnökünk tiltakozott ez ellen, mi ennek ellenére felvettük, de nem lett jó, ezért ki is hagytuk a filmből.
– Nekem úgy tűnik, módszerük velejárója a bőbeszédűség, vagy hogy a torokszorítóan hiteles képsorok közé dilettáns részek is vegyülnek.
D.I.: Mi önkritikusan végiggondoltuk ezt, és következtetéseink eltérnek a bennünket ért ilyen irányú kritikáktól. Kiélezett történelmi, társadalmi helyzetekben világosak a frontvonalak, és ezek plakátszerűen is felvázolhatók az igazság csorbulása nélkül, de amikor az érdekellentétek nem nyíltan jelentkeznek, akkor ezeket a maguk bonyolultságában, fedettségében kell bemutatni.
Sz.Gy.: Szerintem a mai valóságot kihagyásos dramaturgiával nem lehet feltérképezni. Sokszor elmondták és leírták a hetvenes években, hogy a valóság olyan áttekinthetetlenné vált, hogy a filmművészet eszközeivel meg sem közelíthető. Mivel senki nem választhatja meg a kort, amelyben élnie és dolgoznia kell, természetes jelenség a másfajta eszközök keresése.
D.I.: A film folyamatában a hagyományos értelemben sokszor jelentéktelennek és lényegtelennek tűnő mozzanatok válnak, az összefüggések kibontakozása során, nagyon is lényegessé. És így válhat a néző is „alkotótársunkká” éppen azáltal, hogy a filmben ábrázolt összefüggéseket egymásra vonatkoztatja. Ez persze bizonyos szellemi munkát feltételez, de aki ezt a „munkát” vállalja, annak önismeret-gazdagító élményévé válhat a film, akik viszont nem vállalják, azoknak bőbeszédű, hosszadalmas recsegésnek tűnhet. Tapasztalatunk szerint a nézők nagyobbik része partner ebben a „munkában”.
Sz.Gy.: Meggyőződésünk, hogy filmjeink hosszában tartalmi kérdés fogalmazódik meg, de hogy ne csak a magunk nevében beszéljek, hadd idézzem Balázs Bélát, aki a Látható emberben azt írja: „A folytonosság fenntartása azonban sok-sok méter filmszalagot igényel… A filmek hossza jelenleg nem haladhatja meg a 2200 métert és az előadás legfeljebb másfél óra hosszat tarthat… Az előadás időtartamának másfél órára korlátozása azonban bizonyára nem lesz hosszú életű… Akkor majd teljes erővel, egész szépségében kibontakozhat a filmművészet.”
D.I.: Filmjeink nem hibátlanok, hogy melyek a „torokszorítóan hiteles képsorok”, vagy melyek „a dilettánsak”, ennek megítélésére az elemző kritika vállalkozhat. Ezeket és a nézők véleményét nélkülözhetetlennek tartjuk a további munkánkhoz. Ugyanakkor arról is beszélni kell, hogy a hagyományostól eltérő módszerrel készülő filmjeinkhez sajátos gyártásszervezésre és mozgékonyabb technikai felszerelésre van szükség. Filmjeink készítése mindig a legnagyobb elvi támogatást élvezte – ebben az értelemben szerencsésnek is tarthatjuk magunkat –, mégis minden egyes film készítésénél energiánk nyolcvan százaléka a gyártási adottságokkal való hadakozásra megy el. Meggyőződésünk, hogy sem az említett problémánk, sem az eredmények nem tekinthetők pusztán kettőnk ügyének: egy egész generáció rokon törekvéseiről és megoldásra váró konfliktusairól van szó.
– Illetlen, ám időszerű kérdés: mennyibe kerülnek filmjeik?
Sz.Gy.: Illetlenül olcsók, persze viszonylagosan. A négy és fél órás Filmregény 5,2 millióért, a színes Harcmodor 7,2 millióért készült. Alapvető probléma, hogy a csak devizáért beszerezhető nyersanyag felhasználását a 80-as években még az eddigieknél is jobban korlátozzák, és ez bennünket igen érzékenyen érint, mivel filmjeink csak két kamerával készíthetők, és ez eleve kétszeres nyersanyag-felhasználást jelent. Ez olyan, mintha a regényíró korlátozott mennyiségű papírt kapna, és hiába mondaná, hogy a második fejezetet sokkal jobban meg tudná írni, nem tehetné, mert a megszabott papírmennyiséget már felhasználta.
D.I.: Személy szerint nekünk nem lehet panaszunk, és bízom benne, hogy a film-nyersanyaghiány a megnehezedett körülmények között sem lesz munkánk akadálya: elvégre a film mégiscsak filmre készül. De a „látvány logikáján” túl egyre nagyobb az igény a látvány látványosságára; a látvány viszont nagyjából egyenesen arányos a filmre költött pénzzel.
– Jutalomutazás, Filmregény, Harcmodor – hová visz ez az út, milyen irányban fejlődhet ez a stílus?
Sz.Gy.: A film sajátos keleteurópai lehetőségeit kutatjuk. Tudatában vagyunk annak, hogy a haladó művészet itt mindig politikai szerepet (funkciókat) is vállalt, ami nem csupán szándék, hanem történelmi adottság kérdése volt, és maradt is.
D.I.: A film esetében ez annyit jelent, hogy éppen e politikai funkciók betöltése miatt nem korlátozhatjuk tevékenységünket csupán a filmek készítésére, ezzel egyenrangú feladatnak tartjuk a részvételt olyan filmterjesztési rendszer kiépítésében, amely a nyugati mintára kialakult mozihálózat látogatói mellett a társadalom minden rétege számára hozzáférhetővé teszi a filmművészet értékeit. Egyaránt meg kell tehát felelnünk a mozi új követelményeinek, de nem mondhatunk le a film „mozin kívüli forradalmáról” sem. Ez utóbbi nem kisebb feladat, mint a filmet bevinni a közélet vérkeringésébe. Mozi és „anti-mozi” csak együttesen szolgálhatja a politikai demokratizmus megvalósulását.
– Nem gondolták, hogy filmet kellene csinálni saját filmkészítésük buktatóiról?
D.I.: Ha valaki pénzt ad erre, szívesen jelentkezünk rá!
– Köszönöm a beszélgetést.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7929 |
