Mágori Erzsébet
A véletlenek különösen szerencsés összjátéka kell ahhoz, hogy egy jó novellából vagy regényből jó tévéfilm szülessen. Annyira kényes művelet az írói anyag átplántálása a sajátos televíziós közegbe, mint mondjuk a szervátültetés az orvostudományban. Nem minden donor, vagyis író organizmusa alkalmas a transzplantációra, vannak, akik nagyon nehezen „szervülnek” a tévé képernyőjéhez.
Mindezek ismeretében tiszteletreméltó bátorságra vall, hogy Szántó Erika, a nagy tapasztalatú dramaturg és a rendezői pályán most startoló Sólyom András olyan veszélyes mutatványra vállalkoztak, mint Lázár Ervin a valóság és mese határán lebegő, illékony kis karcolatainak megfilmesítése a Nemlétezik történetekben.
Ha van írói alkat, amelyik makacsul ellenáll a televíziós médiumnak, akkor Lázár Ervin realitásba ágyazott – a valóság fölé csak centiméterekkel emelkedő – szürrealitása az. Tévésített történeteivel nem azért nehéz azonosulnia a nézőnek, mert olyannincs emberek és dolgok elevenednek meg a képernyőn, hanem mert ezek a figurák és nosztalgikus szituációk inkább olvasmányként képesek életre kelni. És ott is csak a gyermeki, vagy a gyermeklelkületét megőrző olvasó képzeletének aktív közreműködésével. Amint ezek a nemlétezik emberek konkrét testet öltenek a képernyőn – elvesztik varázslatos mesebeliségüket.
Lázár Ervin úgy lép ki a valóságból, hogy látszatra egyetlen mozdulatot sem tesz. Csak éppen egy icipicit észrevétlenül odébb tolja a környező tárgyakat, kimozdítja megszokott élethelyzetükből az ismerős figurákat. Ha nem tetszik neki a világ, melyben élni kényszerül, kitalál magának egy másikat, amelyikben, ha csak pillanatokra is, szabadnak és boldognak érzi magát. Így „utazik” félig hunyt szemmel, ám mégis éber figyelemmel az álomból a valóságba, oda-vissza. Voltaképpen nem is valamiféle álomvilágba menekül, maga és mások elől, hanem abba a másik, maga teremtette valóságba, ahol az apró szemű „magányosoknak való” esőben, hazafelé menet a nyomorúságos kis utcácskán, köszönnek neki a fák és villanyoszlopok.
Felnőtt történeteiben is a gyerekek cinkosa, a felnőtt világ ellenlábasa. Konfliktusai a két világ ütköztetéséből születnek, és mindig a gyerekvilág igazával végződnek. Legrosszabbul a nők, legalábbis bizonyos fajta szépnek és ápoltnak mondott asszonyok, az elegáns, józan anyukák (G. Mezei Mária) járnak az író történeteiben. Érdekes módon a tévéfilmben ezeknek a női figuráknak megformálása a legsikerültebb. A hozzájuk tartozó, magukat a gyerekkorba visszaálmodó, „kiszolgáltatott”, elfásult felnőtt férfiak, idétlen kamasztréfáikkal korántsem olyan meggyőzőek, nem hisszük el őket. A gyerekfigurákban sem mindig érzékeljük, hogy ők volnának a nemlétezik szabad ember apró modelljei.
Az epizódok közül a legsikerültebb annak a „vágyálomnak” a realizálása, ahogy a jól szituált fiatal férfi (Vajda László) szépen berendezett, nehezen összegürcölt villáját az utolsó tégláig leromboltatja. De nem ám amolyan dilettáns módra, nem is az őrültek tébolyult dühével, hanem jól megfizetett, erre specializált szakemberekkel: kőművesek, cserepezők, mázolok, villanyszerelők szorgos munkájával. Még a fű kiirtását is kertészbrigád végzi. Amikor a diplomáját, az érettségi bizonyítványát megsemmisítve, az „úri szabó” jól szabott ruhájától is megfosztja, ott marad csupaszon a letarolt telken, mámorból kijózanodva, boldogtalanul, dideregve, és arra gondol, hogy mindent kezdhet elölről.
Ilyesfajta fordított építkezéssel dolgozott a televízió dramaturgiája is, amikor az író törékeny karcolatait, sérülékeny figuráit a nemlétező-valóságból éles kontúrokkal a képernyő vaskos valóságába helyezte.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7922 |
