Schubert Gusztáv
Egy lolitában nem az erotikus csáberő botránkoztat, hanem a felnőttség démona, mely rontást hoz az őt befogadó házra. – Letört bimbók Lillian Gishtől Juliette Lewisig.
Negyven évvel ezelőtt tett pontot botránykönyve végére Vladimir Nabokov. Botrány? Hol van az már. A Lolita lassacskán lányregény lesz a valósághoz képest. Ne menjünk messzire, a bűnös Amerikáig, elég végigsétálni a Bérkocsis utcán, arrafelé egy hús-vér Lolita maholnap olcsóbb, mint a könyvesboltban égi mása.
Valamirevaló épeszű embernek ilyesmi láttán elborul az agya, és tűzön-vízen, de leginkább véren át, kimenti lolitáját a bűn fertőjéből, mint tette volt egy hasonlóképpen botrányos film hőse, Travis, a taxisofőr. Magunkfajta tépelődő értelmiségi ilyenkor jobban teszi, ha belelapoz egy könyvbe. Hogy melyikbe? Természetesen a Lolitába.
Mert a Lolita, és minden egyenrangú variánsa, Elia Kazan Baby Dollja, vagy Buñuel Susanája (Kubrick Nabokov-adaptációja fura mód kevésbé), nemhogy nem felelős a Lolita-szindróma evilági felbukkanásában, hanem maga az ellenméreg.
Kik is ezek a loliták? Ahány, annyiféle. Ami feltétlenül közös bennük: mindegyik fiatal, de egyik sem ártatlan. Az utolsó szeplőtlen lolita Lillian Gish „letört bimbója” volt, de azt a történetet egy másik, azóta elsüllyedt világban forgatták, ahol még egy vérnősző barom is tudta az illemet. („Ne a gyerekek előtt!”), a londoni dokkvilág sápadt liliomáról nem is beszélve. Griffith filmjének alaphelyzete mindazonáltal igazi liliomos háromszögtörténet, egy buja és elállatiasodott atya és egy szelíd kínai, egy önmegtartóztató lolita-imádó küzd meg mindhármukat elpusztító gyilkos párviadalban a kis virágért. Liliomtiprásról persze szó sem eshetett (kép még kevésbé), csak a cím céloz rá sejtelmesen, a későbbi szókimondóbb Lolita-variánsok azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy a gyermeklány elcsábítása kétszer, kétféleképpen is megtörténhetett. A szemérmetes Letört bimbók olyan, mintha egy krimiben, ahol minden főhősnek baljós indítéka volna az emberölésre, éppenséggel csak „az” nem esne meg.
Persze, ha mindent színről színre látnánk, a kis Lucy akkor is ártatlan maradna, ami vele történik, véletlen baleset, ő maga nem vétkes benne. Az ötvenes évek liliomai viszont (egyedüli kivétel talán az Országúton Gelsominája) már jóval bűnbeesésük előtt elveszítették ártatlanságukat, olyan áldozatok, akik maguk hívják ki maguk ellen a sorsot. Feslett bimbók. Veszedelmes, bódító illattal hívogatnak. Láthatatlan erotikus aura veszi őket körül, mely odavonzza, és foglyul ejti a férfiakat. Don Guadalupe, a gazdag, idős földbirtokos a feleségével beszélget arról, mi legyen a sorsa Susanának, akit az előző esti szörnyű vihar sodort barátságos haciendájukra. „Jólelkűnek és dolgosnak látszik” – véli az asszony (ellentétben a nézővel, ő még nem tudhatja, mekkorát tévedett, a javítóintézetből szökött kis boszorka fejében jóság és szorgalom gondolata az utolsó, ami megfordulhat) –, hadd maradjon!” Susana elégedetten távozik, a ház ura tűnődve utánanéz, majd mohón szájon csókolja a terebélyes Doña Carment (a nómen itt nem ómen, hanem irónia). „Mi történt, mi van veled, mért nézel így rám?” – piheg, hüledezik a nyilván időtlen ideje nem tapasztalt hevességtől olvadozó családanya. Don Guadalupe maga sem érti: „Micsoda hőség!” De még milyen; néhány forró pillanat még, és ez az egész vonzóan barátságos világ lángra lobban tőle. Susana mindenkit elcsábít: pelyhedző állú ifjút, nagy kant, idős és tekintélyes családapát. Mindenkit összetör, és mindenkit mindenkivel összeugraszt: derék szolgát a jóságos urasággal, hű férjet a gondos feleséggel, engedelmes fiút a szerető atyával.
Susana körmönfont bestia, Baby Doll (Babuci) álmatag és butuska ennyi cselvetéshez, de nem kevésbé csábos, s nem kevésbé végzetes. Vaccaro, a gyapotkirály, Baby Doll leendő lovagja mit sem sejtve érkezik Archie Lee házába. Nem enyelegni jött, hanem bosszút állni. Archie Lee-t Vaccaro üzleti sikere tette tönkre, ezért felgyújtotta „a digó” gyapotmalmát. Vaccaro most vissza akar vágni. Maga sem tudja, hogyan, míg szembe nem találja magát Archie Lee Babucikájával. Azonnal felismeri a szűz gyermek-feleségben szunnyadó démont. Aki persze az ő kifinomult amorózó praktikái nélkül nem ébredne önmagára, nem lenne képes kibontakozni a gyermektestből, gyermeklélekből. Archie Lee például nem tudta elővarázsolni Baby Dollból az erotika szellemét. Még csak észre sem vette. Legfőbb ideje, hogy megpillantsa. És azon mód elveszítse. A liliomot, amire mindig vágyott, és amit igazán sohasem ismert, Vaccaro szakítja le előle. Tökéletes bosszú, még akkor is, ha a csábító (alighanem megint csak cenzurális okokból) nem teljesíti be művét, megelégszik annyival, hogy jelezze, ha akarná, megtehetné. Bízvást egyetérthetünk Spellman bíboros igazi ínyencre valló felismerésével, miszerint ez a film így is ízig-vérig buja alkotás. Az a legalább órányi jelenetsor, amelynek során Vaccaro kivetkőzteti gyermeki ártatlanságából Babucit, a filmtörténet alighanem leghosszabb és leginvenciózusabb erotikus előjátéka. És egyben a legzseniálisabb, mert egyedül üdvözítő metódusa egy lolita elcsábításának. Az teljesül(hetne) itt be, amire Humbert Humbert (Lolita csábítója) mindhiába vágyakozik. Vaccaro úgy csábítja el áldozatát, hogy közben egy karcolást sem ejt törékeny nimfácska mivoltán. Nem felvilágosít, hanem bemesél. Nem Babucit szökteti ki az aranykalitkából, a babaházból, hanem ő slisszan be oda. Nem a lányból varázsol felnőttet, hanem magából gyermeket. A szó szoros értelemben becsempészi az erotikát a gyerekszobába. (Babuci férjes asszonyként is egy kis gyermekágyban alszik, ujját szopva, egymagában.) Elhiteti a nimfával, hogy az erósz komolytalan dolog, a szeretkezés a hintázás egyik neme, az ölelkezés a bújócska folytatása más eszközökkel. Mintha két gyermek lenne (lehetne) itt egymásé. Mintha. Mert ez bizony nem a Kék lagúna korhatár nélküli szoftpornó idillje. Nem is rokokó puttókergetőzés. A Lolita-szindróma bakbűzű felnőtt fantázia. Randa (és tanulságos) kortünet. Ezért, s nem irigykedő voyeur-ként foglalkozunk vele. És ezért, hogy ellentétben a való világgal, minden lolita-történetnek a csábító felnőtt a tragikus hőse. A csábító, nem pedig az elcsábított naplójában rejlik a magyarázat. Ez Nabokov korszakos felfedezése. Így aztán, bármily meglepő is, az ő Lolitája minden loliták leghalványabbika. Rengeteg apró részletet megtudunk persze róla, de nagyon kevés igazán lényegeset, csábereje, démoniája homályban marad, hiányzik belőle Susana körmönfont bujasága éppúgy, mint Baby Doll álmatag, öntudatlan erotikája. Csábító persze Lolita is, ha ő nem kezdeményezne, végletekig kifinomult fantáziájú csábítója sohasem merészkedne el a tettekig. De ez a türelmetlen bakfisvirtus, ez a „rajta, mi lesz már” igencsak suta tempó a többi fille fatal rafinált csábtáncához képest.
A Lolitában, vagyis a „csábító naplójában” két zseniális megoldás emeli a történetet a rendőri hír, az orvosi eset szimpla érdekessége fölé. Az egyik a nyelvezet, a regényirodalom egyik legszínesebb prózaszőttese (Kubrick meg sem kísérelhette utánzását, talán majd valaki a Lumière-bicentenáriumon), a másik a naplóforma, a liliomtipró kerek és belülről átélt fejlődéstörténete a születéstől a tündöklésen át egészen a bukásig. Nabokov memoár-író hőse nem „bűnelkövető”, hanem zavarbeejtő emberi lény. Gazfickó és grállovag egyszemélyben, hótiszta téveszmék rabja, ahogy Raszkolnyikov emberbaráti megfontolásból gyilkol, ugyanúgy képzeli világmegváltó tettnek a liliom elcsábítását Humbert Humbert. Ha már nincs igaz szerelem a földön, csak brutális, üzletszerű felnőtt kéjek, akkor vissza kell küzdenünk magunkat a kamaszkorban lelt szeplőtelen gyerekszerelemhez. Ha már a világ nem nevel többé az ígéretes vadócokból Carmeneket, ha már a nők helyett csak hisztérikus kékharisnyák és nyűtt családanyák lakják, nekünk magunknak kell a liliomokat üvegházban felnevelni, még mielőtt a durva és bamba felnőttvilág megrontaná őket. Lolita elcsábítása nem holmi frivol szatírjáték, hanem pedagógiai hősköltemény. Legalábbis Humbert Humbert szerint. De akkor miképp lesz a Lolitából mégis valami homlokegyenest más: a felvilágosítás rémregénye?
Archie Lee-nek van egy álma, Humbert Humbert utópiájának paródiája: bárcsak az ő kis játékbabi-felesége sohase nőne föl. Archie Lee gyereklelkű, asszonytestű feleségre vágyik. Csakhogy egy ilyen lény, és éppen ezt mutatja meg Vaccaro szerelmi praktikája, szörnyszülött. Archie Lee nem abba őrül bele, hogy elcsábítják tőle a feleségét, hanem abba, hogy megpillantja álmai asszonyában a szörnyet. A lolita-történetekben a gyermeket ugyanúgy „szállj a meg” a felnőtt, ahogy az Ördögűzőben a kamaszlányt Pazuzu démona. A sátáni gyermek és a lolita ugyanannak a rémlátomásnak két, alig szétválasztható aspektusa: a démon szállta gyerek el akarja csábítani az ördögűzőt; az erotika kiskorú démona, Susana pedig rontást hoz az őt befogadó házra: emberekre, állatokra, még a porcelán étkészletre is.
Örök horrorélmény: az ismerősről és barátságosról kiderül, valami idegen és fenyegető lapul mögötte. A gyerekekről érezni ugyanezt, velejéig „modern” borzongás. A gyerekhorror és a lolita-filmek hőse: bukott angyal. Színtere: a megrontott éden. De ehhez előbb meg kellett teremteni a gondtalan gyermekkertet. A gyerekvilág azóta édeni (már amennyire az), amióta a múlt században mesterségesen leválasztották a romlott felnőtt világról. Falak veszik körül, igaz, de ha leomlanak, akkor nincs többé gyermek. Csak kisebb-nagyobb felnőtt. Volt már így. Azok őszintébb korok voltak. De hogy jobbak? A „gyerekkor”, ez az arisztokrata, majd polgári lelemény, minden hibájával együtt rokonszenvesebb találmány, mint a gyermekprostitúció, vagy a gyermekmunka.
A jó Humbert Humbert, a széplelkű liliomtipró valamit csúnyán elfelejtett, a vérfertőzésnek a paródiája se vicces, inkább horrorisztikus. Oliver Stone új filmjének (Született gyilkosok) egyik legrémesebb jelenete éppenséggel a paródia paródiája, a liliomtipró érzelmek esti iskolája, sikamlós szappanopera a Legalja utca 1994-ből. Vidám külvárosi életképbe csöppenünk: zaftos vacsora a böfögő családfejével, aztán hancúr miatyánkkal az ágyban, és mindeközben hallgatni kell, ahogy elakadt lemezként recsegi hogymiilliktudniillik egy engedelmes lolitának. A folytatás még vidámabb: megérkezik a vágóhídról a kis virág tagbaszakadt szívszerelme, és készségesen letaglózza az abúzus apucit. Igaz is, mit marháskodott.
Ez a pedagógiai furor azért szép. A szavak hatalma! Hogy nem tud elcsitulni sohasem beléje vetett bizalmunk. Nevelünk, erőszakolunk, erőszakolunk, nevelünk. Ki ne akarná a gyerekéből a legjobbat kihozni. Nem ez a paródia a Lolita igazi, telitalálatos szereposztása? Nem ez a dülledt szemű, csámcsogó, böfögő gyermekvezető, gyermekveszejtő padre az igazi Humbert Humbert a jótevő homme de lettre selyemálarca alatt?
A liliomtiprás mindig is horror marad. Abban a pillanatban, amikor Humbert, a lelki atya egyesül Lolitával, rászabadítja a dzsungelt, a felnőtt-időt, a felnőtt bűnöket. A „kicsi Carmen” ideálképe a gyermekkorba besüvítő szélben úgy porlik szét a semmibe, mint a Róma szépséges föld alatti falfestményei. Lolita tizenhét éves korára már lompos öregasszony, kezén kötél vastag visszerekkel. A koravén liliom. Doktor Frankenstein Lolitája. Horror? Színigazság. A vég, ahová Humbert Humbert éducation sentimental-ja, kísérleti pedagógiája törvényszerűen vezet. Az üldöző – aki elől Humbert hasztalan rejtegeti, menekíti szállodák senkiföldjére, a végtelen road-movie, az örök vakáció zárójelébe Lolitáját – nem egy másik férfi, hanem maga az eszményrohasztó, kéjenc Idő. Akarva-akaratlan, ő szabadította rá Lolitára.
Egy hajdan volt francia szerint csakis azért valljuk be olykor vétkeinket, hogy súlyosabb bűnöket palástoljunk el vele. A liliomtipró vallomása is nagyobb bűnökről árulkodik. Olyan bűnökről, amelyekre még nincs is szavunk. Regényíró, filmes merhet-e többet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 42-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=792 |
