Hegedűs Tibor
Claude Leloucht nemrégiben haladó filmesnek nevezte valaki nálunk, ki tudja miért? A (majdnem ellenkezőjét) mind nyilatkozataival, mind filmjeivel tanúsítja. Éppen az jellemzi, hogy egyébként éles megfigyelőkészségét csak felvillantja, kritikáját gondosan áthajlítja vagy a cinizmusba, vagy az érzelmességbe, tetszetősen görget a felületen olyan témákat, amelyek érdekesek lennének, ha becsületesen végiggondolná őket. De nem, inkább elszórakozik rajtuk. Mint most is, ebben a munkájában, mely egy házasságközvetítő iroda tevékenységének ürügyén mutathatna be sorsokat, típusokat, magányérzetet, barátságot. Mutat is élvezetes humorú, igazán eredeti jeleneteket, meg tudja ragadni a valódi komikumot, az emberi esendőséget, a szeretnivaló gátlásosságot, kivált az egyik „Robert”, a hallatlanul érzékeny játékú, kövér, csecsemőarcú Jacques Villeret esetében. De nem a valóságigény: a művi optimizmus győz, amikor ezt a pazar (s végül is tragikus) figurát váratlanul a mennybe meneszti, mint véletlenül fölfedezett, s viharosan sztárkarriert befutó paródiazsenit.
Ügyes trükk fél kézzel illúziókat fosztani, s a másikkal illúziókat táplálni. Ezt csinálja a mesterembernek művész, művésznek furfangos iparos, Lelouch. S közben fölényesen menedzseli önmagát, a filmen belül utal régebbi műveire, nyíltan, vagy szándékosan Francis Lai az Egy férfi és egy nőre emlékeztető muzsikájával; bűvészkedik a kamerával, a látvánnyal, ízletes morzsákat szór tehetségéből (ki lehetnék én, ha akarnám!) s jóllakatja vele azokat, akiket ez az elegánsan tálalt koszt kielégít.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7910 |
