Galsai Pongrác
Úgy veszem észre, hogy mostanában a tsz-elnök az aktuális „nemzeti hős”. Az ügyeletes „nehéz ember”. Lehetőleg natúrban. Gazdagon körítve, sok nehézséggel és tanulsággal.
Ezt nem kritikai éllel mondom. Egyszerű tényként bocsátom előre. Adalékként az újabb valóságos, hibrid és áldokumentumfilmekhez.
Sajnos, sorsom polgári alakulása folytán, Losonczi Pált, az Elnöki Tanács elnökét is beleértve, eddig kevés tsz-elnökhöz volt szerencsém. De most megtört a jég. Filmművészetünk szinte kampányszerűen pótolta a hiányt. Egy kurta hónapon belül több kiváló férfiút is megismertem e szép, nehéz és gondterhes foglalkozási körből. „Élőben”, a film natúr valóságában, alteregóként, vagy színészi kivitelben. Tehát az emberi és művészi létezés számos változatában. Olyannyira, hogy kellő felelőtlenséggel egy kisebb parasztszövetkezet vezetését is rám lehetne bízni. Ha ugyan vállalnám! Ennyi keserves tapasztalat birtokában...
A pécsi Filmszemlén egy hajnalba nyúló éjszakát töltöttem Trencsik elvtárssal, Vitézy László Békeidő című filmjének eredeti modelljével. Szép magyar ember volt, városiasan kiöltözve, mellényben, nyakkendővel, fején néhány számmal kisebb méretű kalapot viselt, mint általában a falusiak, arcán a téli csípősségek már ráégett pírja. A tsz-elnök egy vesszőfutásból jött át Pécsre, megszemlélni a saját moziját. Hogy másnap visszatérjen a falujába. Ahol pár vesszőcsapás még el fog csattanni a hátán. De a film hatásának köszönhetően, talán valamivel gyengébb sújtással.
Ezen a filmszemlén mutatták be Dárday István Harcmodor című dokumentumtörténetét is. Egy falusi öregotthon megalakulásának botrányairól. Abban is szerepelt egy tsz-elnök. Habár nem a történet elsőrangú hőseként.
És most a harmadik dokumentumjáték: Magyar József Korkedvezmény című munkája. Újabb tsz-elnökkel a főszerepben.
Ezek a mezőgazdasági hősök egyben hites tanúk is. Történelmi példák. Dokumentumemberek. Arra szolgálnak, hogy felmutassák mintegy az elmúlt harmincöt esztendőt. „Magát az időt”. „A század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” S képet alkothassunk a jelen állapotáról is. Hogy mit értünk el, és mitől lehet szívinfarktust kapni.
Föltételezem, hogy egy gyárigazgató, zenetanárnő vagy perecárus sorsa is sok érdekeset mondhatna el az elmúlt évtizedekről.
De most a tsz-elnökök vannak divatban. Mintha filmgyártásunkat a Földművelésügyi Minisztérium vagy a SZÖVOSZ finanszírozná.
Magyar József különben a szívinfarktusból indítja el filmjét. Nagy Sándor tsz-elnököt az intenzív osztályon látjuk először. Állapota válságos. Ha felépül, „korkedvezménnyel” nyugdíjba kell mennie. S ezen az életsorsa ismeretében igazán nem csodálkozhatunk. Hiszen Nagy Sándor amolyan „fregoli-elnök” volt. Mindenhová behelyettesíthető. Aki tisztségét szinte államilag ráruházott hivatásként viselte. Elnöki minőségében egyik községből a másikba vándorolt, mindig a leggyöngébben működő szövetkezetet bízták rá, néha egyszerre kettőt is. Pióker Ignác, Gazda Géza dolgozott így valamikor a gépeken, mint Nagy Sándor a tsz-ekben. A közmegelégedés és a közutálat légkörében. A „hivatásos tsz-elnök” a felszabadulás óta végigszervezett, -agitált, -mérgelődött, -kiabált harminc esztendőt. Mintha egy sarlós őrangyal posztolna a háta mögött. Az terelné. Maga választotta a sorsát. De szabadulni se igen tudott volna tőle. Az egykori birkapásztor részt vett a földosztásban, a hajnali cövekverésekben, az első tsz-ek megalakításában. Sokszor csak az eszme fűtötte. Gyakran fázott. Vasvillaszemű parasztokkal került szembe. Olyan nézeteket is hangoztatott, amelyekkel nem értett egyet. Neki kellett lehordatnia pária özvegyasszonyok utolsó zsák krumpliját. Ő vitte a táblát az énekes-zenés-táncos terménybeszolgáltatásokon. Azután ötvenhat következett. A válság évei. Az új tsz-ek megalakulása. Az erőszak helyett a meggyőző beszéd. S még később is mennyi gond. Hősünk sokszor úgy érezte, hogy hátrafelé kell előre haladnia. Vidéki kiskirályok, hálaborok, aktatáskás emberek, sertéskombinátnak nevezett légvárak tervei. Közben legtöbbször egyedül volt. Magánéletét mintha kivágták volna. A családjához csak aludni járt. Kései szerelmét a pártszerzetesi prüdéria elszakította tőle. Egy nyaralóházat sikerült összeálmodnia magának. De abban se telt öröme. így jutott el a kórházi ágyig.
Vajon miért járta végig ezt az utat Nagy Sándor? Az eszme végső fölényének hitében? Meggyőződésből? Konokságból? Vagy, mert a célt közelibbnek vélte? Miért harcolt néha fegyvertelenül is? Merő altruizmusból? Önigazolásul? A harc puszta öröme kedvéért? Csak azért is? S miért vállalt olyan feladatokat, amelyek ellen belsőleg lázadt? Pozícióféltésből? Önvédelemből? Félelemből?
Magyar József ezekre a kérdésekre keres választ a tsz-elnök életrajzának sarkított helyzeteiben.
Méghozzá a dokumentatív filmkészítés komplex módján: az interjú, a riport, a valóságjáték, a filmes fotóillusztráció eszközeivel.
E sok műfaji elemből alakul ki végül Nagy Sándor portréja.
Általában a dokumentumfilmekről. Úgy hiszem, a műfajt akkor vehetnénk igazán komolyan, ha az operatőr huzamosan elbújna a hős magánéletében. Kertjének bokrában vagy a ruhásszekrényében. Mint haditudósító a frontvonalban. Anélkül, hogy a jelenlétét észrevennék. S ha fontos esemény történik, megindítaná a felvevőgépet. Erre azonban nincs lehetőség. Ezért a dokumentumjáték eseményeit mindig reprodukálni kell, „színészileg” eljátszatni, ha az eredeti modellel vagy amatőr szereplőkkel is, „irodalmi” formában, légyen a szöveg bármilyen kötetlen, a reális közeghez képest mindenképpen egy fiktív valóságban. Hiába tartja a rendező a Naturát ütőerősebbnek a költői beszédnél. A legpedánsabb dokumentumjátékban is van némi „költészet”. Ha nem annyi is, mint a Duinói elégiákban. A néző tudja, hogy egy kegyes csalásra fizetett be. De nem akarja felébresztetni magát. A rendező lelkiismerete azonban sohasem lehet nyugodt. Mindig éreznie kell, hogy a hitelesség kliséi között jár ebben a konstruált, felidézett, úgynevezett valóságban.
Magyar József talán önmaga megnyugtatására is vonta be hősét saját portréjának elkészítésébe.
Eredeti kísérlet ez. Még akkor is, ha az együttműködés nem mindig zavartalan.
Nagy Sándor fölkel a betegágyból. Találkozik a rendezővel, akihez régi barátság fűzi. Megismerkedik Polgár Gézával, színészi alteregójával és a többi szereplővel. A szűkebb „stáb” közösen beszéli meg a filmet, felbolygatják a múltat, körülírnak egy-egy eseményt, keresztkérdéseket tesznek fel egymásnak, vitatkoznak, olykor még veszekednek is. Ezek a „kerekasztal-beszélgetések”, szinte a film ámbitusán, bor mellett, cigarettafüstben, a mozgóképsor legélőbb kockái. Aztán a főhős köhint egyet, fölhajtja az inge ujját, és besétál saját életrajzának „képi színházába”. Mint afféle megfigyelő, önellenőr, művészi revizor. S elkezdődik a mintha-játék. A film alkotói teszik magukat, mintha a történet valóságos térben és időben játszódnék, mintha nem volna forgatókönyv, mintha szerepük a véletlenen is múlnék, mintha a kamera nem állna lesben.
A főhős pedig időnként előlép, szót kér, megakasztja a játékot. „Gézának” szólítja önmagát, „művésznőnek” a volt szeretőjét. Korrigálja az előre megbeszélt valóságot. Dokumentáló hévvel leplezi le a dokumentumot. Magyar József nagy életismerettel állítja elő a tsz-elnök múltjának legdrámaibb epizódjait. Történelmileg is hiteles valóságmodellt ad. Jó ritmusban váltogatja az eszközöket. De portréhőse, sajnos, akkor is beleszól a történetbe, amikor csak a „jelenlétét” kell igazolnia, nincs semmilyen komolyabb mondani valója.
Korkedvezmény. Ennél sutább címet fogadásból se tudnék kitalálni. Csikorog, mint egy rozsdás ajtózár. Unalmas, akár az ásítás.
Magyar József érdekes dokumentumfilm-kísérlete különb címet érdemelt volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7902 |
