Matos Lajos
Medikusok, szigorlók és egy fiatal orvos társaságában néztük meg a filmet. A vetítést követő heves, közbeszólásokkal tarkított, kétórás vitából olvashatnak most részleteket. A jelenlevők azt kérték, hogy teljes nevüket ne közöljük a lapban. Ezt a kívánságukat – természetesen – tiszteletben tartottuk. A vita résztvevői között öt lány volt és hét fiú. Egyetemi „életkoruk” a következő: a lányok közül L. ZS. és L. B. III. évf., S. K., B. Á. V. évf., L. M. VI. évf. hallgató. A fiúk: SZ. N. III. évf., M. P., L. I., S. V., K. Z. V. évf., M. J. VI. évf. és T. M. aki tavaly fejezte be egyetemi tanulmányait.
– Van sokféle munkakör, állás, foglalkozás, szakma. Az orvoséra viszont azt mondják: hivatás. Mennyire igaz ez; mennyire lehet ez igaz manapság?
L. I.: A film valamiféle közép-európai érzelmi alapállásról indul és nagyon is jogos alapállásról. Azt hiszem, ez az orvos személyének megválasztásában is tükröződik. Kerülni akarom a frázisokat, de egy mélyről jött, tanyán született fiú bekerül abba a sokezres tömegbe, ami a mi egészségügyünk, és egyszerre csak a szerepeknek és a hivatásképnek olyan kaotikus zűrzavarával találja magát szemben, amit a saját teljességigénye elvet, és ezért nem találja a helyét...
M. P.: Van valamiféle ideálmutató vonulata ennek a filmnek, hogy milyennek kellene lennie a jó orvosnak. Megpróbálja bemutatni azokat a kapcsolatokat, amik az embert ilyenné tehetik, és amelyek nehézségeket okozhatnak abban, hogy ilyen lehessen. Megmutatja, hogy milyen az ideális, elsősorban a betegekkel törődő orvos, amit mi is megérzünk, de én mégis közben azon gondolkoztam, hogy mit írnak majd erről az újságok. Valószínű, hogy a sajtóban egészen mást fognak mondani, mint amiről mi beszélünk. Gondolom, azt emelik majd ki, amit a film igyekszik hangsúlyozni, hogy milyen legyen az igazi orvos, meg hogy: lám, ilyen is van, nem kell mindig szidni az orvosokat. Nekünk azonban ez egészen más. Számomra sokkal jobban érezhetőbbek és izgalmasabbak azok a magánéletben, illetve orvos-beteg kapcsolatok, azok az emberek közötti kapcsolatokban mutatkozó problémák, mint az, hogy milyen a jó orvos...
– De mégis: milyen a jó orvos? Ilyen?
M. P.: Nagyon nehezen tudok erre válaszolni. A film nem mutatja meg a teljes embert. Én nem nyilatkozhatom arról, hogy ez a kolléga jó orvos-e. Annak tűnik, mert úgy ítélhető meg, hogy a szakma szempontjából mindent megcsinál, viszont az jutott eszemben: jó, van itt valaki, aki nagyon tehetséges, és akkor a film választ valami borzasztó sablonos megoldást, amit valahol a Szilvási Lajos-regényekben olvastam régen: én vagyok a kiváló orvos, de problémáim vannak; fogom magam, elmegyek vidékre, körzeti orvos leszek, üzemorvos leszek, és bejárok a kórházba ügyelni – egyszóval a kivetett zseni, aki megszenvedi a tehetségét. Ez nagyon elcsépelt szöveg. Nem tudja érzékeltetni, hogy ezt a megoldást kellett választania...
S. V.: Nekem nem ez a véleményem. A betegeknek az az igénye, hogy ilyen orvosok legyenek, akik kontaktust teremtenek velük, és nem csak a gyógyszert írják föl...
Sz. N.: A film első tíz-húsz percéből kiderül, hogy az az ideálkép, amit kirajzol, és ami mindegyikünk rokonszenvét rögtön megnyeri, a lelkiismeretünket pedig biztos, hogy eléggé fölborzolja, a jelenlegi egészségügyi viszonyokkal olyan konfliktusban van, hogy egészen bizonyos: az ilyen emberek teljesen felőrlődnek. Ezért az elvándorlás, az űzöttség...
L. Zs.: Igen, de ennek az orvosnak a magánéletében is súlyos konfliktusok vannak, és ezeket a film nem bontja ki. Csak annyit látunk, hogy a feleségét időnként elkapja a görcsös sírás... A másik, ami nekem problémát jelentett, az az orvos mesterkéltsége volt. Számomra sokszor erőltetettnek tűnt. Lehet, hogy ő tényleg ilyen és ez a természetéből fakad, de ahogy a félig ájult betegnek verset mondott – lehet, hogy a valóságban természetesebben csinálja, de engem nagyon zavart...
– Nem volt szokatlan, hogy néhol magát az orvost mutatták, másutt pedig színész alakította?
L. M.: Az nem volt furcsa; inkább az, hogy számomra is a színész tűnt természetesebbnek, míg az orvos viselkedése nagyon erőltetett volt. Az, ahogyan a vizet adta; olyan magától értetődő gesztus ez a betegágy mellett, de amikor ezt így kivetítik, és ahogy ez az orvos csinálta, rettentően megrendezettnek látszott. Mintha azt monda volna: „én a nővér munkáját is átveszem, és én még erre is képes vagyok” – ez szinte már önmutogatásnak hatott; nem volt természetes, orvosi magatartás...
L. Zs.: Meg rögtön a film elején volt az, hogy behozták a beteget, akinek, azt hiszem, gyomorpanaszai voltak. Hétrét volt görnyedve. Fölrakták az asztalra, ő meg rögtön a magánélete után kezdett érdeklődni. Ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott magatartás. Ha olyan beteget vizsgálok, aki hétrét görnyed, attól nem azt kérdezem, hogy vannak-e a férjével problémái, hanem azt, hogy mikor volt széklete... És a család valóban fontos, de akkor, amikor a sürgős panaszokat már rendeztem. Majd aztán leülök az ágya szélére és beszélgetek vele...
S. V.: ... meg a körülmények is: éppen csak betolják a beteget, ott van a mentőápoló, a nővér meg mindenki körülötte, szegény még azt se fogta fel; hogy hol van... Akkor ilyeneket kérdezni szerintem elhibázott dolog...
M. P.: Ezeket a helyzeteket úgy mutatták be, hogy se az ápoló, se a nővér – senki sem törődik a beteggel, de végül megjön az ORVOS, aki köré kikristályosodik a nyugalom, és akkor az orvos és a beteg elkezd társalogni...
L. I.: A film leglényegesebb kérdése, azt hiszem, az orvos és a beteg közötti kommunikáció minősége, neme. A didaktikusság, amit a film alkotói valószínűleg vállalnak, ezt erősíti...
K. Z.: De ad-e ez a film valóságélményt annak, aki megnézi, hiszen csak az lehet a reakciója a mozi után, hogy a látottak nem egyeznek a tapasztalataival. Elég egyetlen kórházi osztályra elmenni, akár csak nem is betegként, és ilyen orvossal aligha találkozunk, mert ha véletlenül lenne is, hát csak utálnák...!
– Kik utálnák?
K. Z.: Először is a kollégái...
– És miért?
K. Z.: Azért, mert legföljebb bérmálkozáskor lehetne ezeket a dolgokat így előadni. A bemutatott helyzeteknek nemcsak a dologi háttere nincs meg, hanem az emberi oldala sincsen...
L. L: Engem is zavart néhány tárgyi tévedés. A főmotívum egy öngyilkos személye, ellátása, a közben kialakuló emberi kapcsolatok. Az öngyilkosok Budapesten két kórházba kerülnek; egyik a Korányi, a másik a Honvéd. Egy öngyilkos osztálynak – ami szemérmesen baleseti belosztály névre hallgat – a napi forgalma 30–40 beteg. Egy ilyen kórházi osztályon, ahol nekem is volt szerencsém ápolóskodni, két műszakban körülbelül hat orvos látja el ezeket a betegeket. Ha ezt kiszámoljuk, hetenként legalább 20–25 személynek a lelki ellátásáról kellene gondoskodni. Egyszerűen képtelenség az, hogy a szakellátást végző orvosok betegeik sorsát ilyen alaposan követhessék...
T. M.: Úgy veszem észre, hogy mindenkiben, akár végzett orvos, akár pályára készülő medikus, bizonyos ellenérzést keltett ez a beteggel nagyon, illetve nem is nagyon, hanem túlzottan azonosuló magatartás...
– De a betegek végül is ezt várják – nem neki van igaza?
T. M.: Nem volt ellenpélda. Azért, mert az orvos jól ellát egy beteget, és foglalkozik a dolgaival, nem kell olyan extrém esetet kiválasztani, mint egy öngyilkos osztály neurotikus hölgye. A Korányival kapcsolatos, reális információból az előbb kiderült, és magam is úgy tapasztaltam, amikor mint mentős, a mérgezési osztályra vittem beteget, ott először az öt centi vastag szondát nyomták le, és csak csodálkoztam, hogy nem lyukasztja ki a nyelőcsövét. Azt hiszem, hogy ez a cím, Orvos vagyok, és a várakozás, ahogy mi ezt a filmet megnéztük, valami reálisabb képre vágyott, valósabb helyzeteket remélt. Ugyanakkor az alkotók nagyon azonosultak ezzel az extrém orvosi magatartással, pedig csak arról volt szó, hogy egy normál kórház normál készültségű belgyógyásza nem találta meg a helyét, s a családjával is, az egészségügyben működő feleségével is konfliktusba került végletes magatartása miatt. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy más orvost nem istenítenének a betegek, ha időben kevesebbet, de talán tartalmasabban foglalkozik velük. Tehát például az éjszaka halódónak én nem annyira verseskönyvet vittem volna, mint inkább egy lélegeztetőgépet...
– Nem az okozza ezt a viszolygást, hogy itt szembesítenek egy olyan dudással, aki valóban kész a pokolra menni, aki a végletekig mindent megtesz a betegéért, mi pedig valami óvatosabbat, langyosabbat akarunk...?
Sz. N.: Ezt így alapvetően helytelen megközelíteni. Már Freud is tudta, hogy a beteget nagyfokú érzelmi átvitel jellemzi. A beteg érzelmi odafordulása az orvoshoz viszont olyan erős, hogy az már nem pozitív a gyógyítás folyamatában. Ezt a saját bőrömön érzem, mert apám pszichológus és lelkekkel foglalkozik. Kialakul a beteggel valami olyan szoros, személyes kötődés, ami annak esetleges tünetmentességet biztosít hosszú évekre, de az orvos számára megvalósíthatatlan, mert nem lehet elviselni, hogy esténként sorozatban fölhívják, és a telefonban a beteg félórákon át mesélje, hogy mennyire szorong, hogy nem mer kimenni az utcára. A filmben látott orvosi magatartás is ilyen helyzetekhez vezet. Én valami sokkal mértéktartóbb orvos-beteg kapcsolatot helyeselnék...
– És ki szabja meg a mértéket?
T. M.: Úgy érzem, hogy most eléggé malignusak vagyunk, és túlbonyolítjuk ezt a dolgot. Azért, mert egy alkotópáros, amelyiknek sajátos művészeti szemlélete van, most olyan témát választott ki, amit – úgy érezzük – jobban ismerünk, vagy amivel kapcsolatban többet tapasztaltunk, mint ők... Csak arról van szó, hogy a filmtől, ami dokumentum-játékfilm, hisz a címe is ezt sugallja, reálisabb, vagy legalábbis reális képet várunk. Rossz szó, de egy „átlag” magyar orvosról... Tehát az orvostársadalom jellegzetes képviselőjétől, és olyan életet szeretnénk látni, ami a mi problémáinkkal szembesít, és olyan művészi eszközökkel, melyekre a közönséges tévéhíradóban, vagy dokumentumfilmben nincs lehetőség, és nincs is elég tehetség. Ezt várnánk tőle, de az író-rendező páros megint misztifikálja a dolgot. Megírnak valami csodálatos történést, hogy ott a kórház kapujában az orvos találkozik a beteggel, és visszamegy, ami véletlenül így történt, és az egész így is van előadva, ahogy a színésznő, nagyon rezignáltan fölidézi a múltat és a kötődését az orvoshoz, de amit várunk tőle: ennek az orvosnak a küzdelme önmagával és a környezetével, a családjával, a szakmával, esetleg a tudományos élettel, vagyis, hogy miért nem sikerült neki az – erről csak ott az ablakban, a rezignált színésznőnek hangzik el egy-két kevert szöveg, miközben az orvos saját szövege is megy, így aztán nem is hallani eléggé, hogy igen, itt ilyen kicsinyes intrikák vannak, de ezek teljesen mellékes dolgok, így a végén a szívét körbehordozó doktor bácsi képe marad meg, ami lehet, hogy arra jó, hogy a szélesebb közönség azonosuljon vele, de megint félreinformáló lesz...
S. K.: De egy jó orvosnál mi az egészséges – ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni – mert ez tényleg konfliktus. Már az egyetemen is, de főleg a magánélet terén a család, meg ilyesmi és a hivatás – mert régen volt egy apáca, és föláldozta az életét, és csak ápolt... Ezt én elfogadom, mert ő csak apáca volt, és ezt megtehette... Szerintem a huszadik század végén ilyen apácák nem léteznek, vagy ha létezik ilyen, az már olyan torzult személyiség – lehet, hogy ez most durva kifejezés volt –, de például kudarca volt a szerelmében, a házasságában, a magánéletben, így aztán úgy érzi, hogy maradt neki a munka, és abba menekül...
– Igen, de ha én beteg vagyok, akkor mi jobb nekem? Egy racionális orvos, vagy még inkább: orvosnő, aki hazarohan a családjához, aki kapkod – érthető módon – hisz sietnie kell, hogy a gyerekét elhozza a bölcsődéből, vagy egy eszelős, aki igenis, megment engem az életnek?
B. Á.: De meddig tudja ezt egy orvos csinálni? Ott a felesége a második terhességével; ha egy anya így várja a gyerekét, ahogy ez a nő várja, ott súlyos bajok vannak... Rendben van, hogy ő minden idejét a betegeivel próbálja eltölteni, és ez bizonyos fokig nagyon jó – ismerje meg a betegeket, a magánéletüket. Főzzenek együtt bográcsgulyást, de ennek is van valahol határa. Én nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ez az orvos húsz év múlva hogyan néz ki, és hogyan nyilatkozik...
L. I.: Biztos, hogy ez az egyik legerősebb szál, ami megfogja a nézőt, hogy: „Úristen, milyen orvosok között voltam én eddig, mikor ilyen is van...” vagy: „jaj, istenem, nekem is volt egy ilyen kedves emberem, aki ilyen csodálatosan meggyógyított...” De a film rossz, mert megreked ezen a szinten. Akkor lenne jó, ha képes volna visszaperelni a személyiséget a munkába, ha a bürokratizálódott termelési folyamatba, az emberen túllépett gazdasági struktúrába valahogy megpróbálná visszacsempészni az érzelmi érdekeltséget, az önmegvalósítást, azt a minőséget, amitől a gazda úgy rakja meg a kazlát, hogy arra úgy tekinthessen, mint egy katedrálisra...
B. Á.: Jó, ha van ilyen orvos is, de ha ezt a sarkított orvoseszményt fogadjuk el, akkor állítsuk vissza az apáca- és szerzetesrendeket, vagy pedig legyen hivatásos orvosfeleség és orvosférj képzés... Egész idő alatt az motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha a feleség is ilyen?
L. Zs.: Nekem az tetszett a filmben, és azzal egyet is értek, hogy sokkal nagyobb gondot kellene fordítani az orvos-beteg kapcsolatokra és azokra az apró, személyes jellegű dolgokra, amik tényleg hiányoznak. Csak itt megint volna egy másik kérdés – nem tudom, még kinek tűnt fel, de én még olyan kórházban nem voltam, ahol ennyi hely lett volna két ágy között... Ahol ágy van a fal mellett, a szoba közepén, a folyosón, ott nem lehet leülni a beteg mellé, és normálisan elbeszélgetni vele...
K. Z.: Ennek az orvosnak konfliktusa volt az első munkahelyén, erre onnan lelépett. Na, most, ha konfliktusa van a családban – és most ez következik –, legföljebb onnan is lelép. A jelenlegi munkahelyén meg azért marad – a filmben volt is valami utalás erre –, mert most már nincs tovább. Hát most ettől lett ő ilyen hősiesen vállaló nem tudom micsoda? Ez kényszerpálya, és ő kitalált valami pótcselekvést magának, mert az, hogy ő a János bácsit simogatja este kilencig, ahelyett, hogy tovább képezné magát, az pótcselekvés...
Sz. N.: Az egészségügyben rengeteg baj van. A film szerintem, azért állít előtérbe hamis tendenciákat, mert a bemutatottak szerint tulajdonképpen nem azzal van a baj, hogy nincsen W. C., nincs szervezettség, vagy hogy nincs pénz – csak az a baj, hogy az orvos nem fordul oda a beteghez kellőképpen. Tehát ha mindenki odafordulna, mindenki a szívét, lelkét kitenné, akkor minden nagyszerű lenne. Nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy ha a szervezők és a közgazdászok csak fele olyan lelkesedéssel dolgoznának, mint amit az orvosoktól elvárnak, akkor az orvosok nagyon nyugodtan tudnának teljes ember módjára tevékenykedni...
M. P.: Azért az nem hamis tendencia, ha a film kísérletet tesz arra, hogy valami tisztességes példaképet mutasson. Az egyetemen sincsenek emberi példák...
L. M.: De vannak emberi példák! Ha odafigyelsz, vannak...
M. P.: Én nem azt akartam mondani, hogy az egyetem hat éve alatt nem kerültem olyan emberekkel is kapcsolatba, akiktől tanulhattam, csak úgy érzem, hogy az egyetemen megszűnt az a kapcsolat, ami az általános iskolában, vagy a gimnáziumban a diák és a tanár között van, ami sokkal nagyobb érzelmi hatás és sokkal nyitottabb. Az érzelmi kötődés hiányzik, emberhez, beteghez...
– És a nagy tanítók példája? Korányi, Rusznyák, Magyar neve is elhangzott egy filmbéli beszélgetésben...
L. I.: No, persze, bár például Korányi hatását, jóllehet, sokan deklarálják a saját gyógyító munkájukban, sokkal inkább az íróknál találjuk meg. Például Illés Endre, vagy Németh László sokkal többet hivatkozik a munkájukra, mint a mai orvosok... Úgy érzem, hogy ezek a jelenlegi magyar orvostársadalom szellemiségére nincsenek hatással...
– És ennek a filmnek lesz hatása az orvosokra?
M. J.: Nem tudom, de végül is ez a film nem a medikusoknak, vagy az orvosoknak készült! Mi úgy nézzük ezt, mint a rendőrfőhadnagy a Columbo-sorozatot: rögtön észreveszi benne a hibákat, és attól kezdve már nem tudja úgy élvezni, mint egy laikus. Sok hatáskeltő dolog van benne; kicsit olyan, mint a Rózsa Sándor – na, van valaki, aki most pátyolgatja a népet... Életben fogunk maradni, mégsem halunk meg igazán...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 06-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7895 |
