Dominus Péter
Az első képsorokon ablakon át leskelődünk Pasolini jóvoltából, és így szemtanúi leszünk egy fiú világra jövetelének. A jelenet a XX. században játszódik; a madonnaarcú anya hétköznapi fájdalmakkal szüli meg fiát, és a harsogó zöld mezőn szoptatja. Oidipusz király ókori történetét olyan keretjáték vezeti be, amelyik gyönyörűen békés, megnyugtató. Felvillannak méltóságteljes fák, tipikus olasz utcák, terek, emberek, forró szenvedélyek a fülledt éjszakában, és a tűzijátéktól megrettenő kisded, az eljövendő Oidipusz király.
A Filmmúzeum nézőtere is fülledt a túlfűtéstől és a zsúfoltságtól. Felvillan bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne tudni, kit, mi vonzott ehhez a filmhez. A mögöttem ülő két férfit bizonyára a „18 éven felülieknek” felirat, mert ahogy telik az idő, egyre többet morgolódnak, bosszantja őket, hogy az ágyjelenetek az izgalmasabb részeknél megszakadnak, az öldöklések szinte vértelenek, és az összes borzalmat néhány jól preparált pestises hulla és egy üveg paradicsomlé jelenti a szemét kiszúró Oidipusz arcán. Így aztán a film vége felé nem bírják, és udvariasan, csöndben távoznak. Reménykedem, talán a kijáratnál még látják és hallják, hogy a király a XX. század olasz nagyvárosában bolyong, és gyárak kihalt udvarán a munkás-gyászindulót furulyázza.
Jómagam kellemesen csalódom, mert Nemes Nagy Ágnes kritikáját olvasva (Filmvilág, 1980/3.) vérfürdőt, borzalmakat és erőszakot vártam. De a film naturalizmusa nem borzasztó, hanem végtelenül emberi. A thébai királynő hófehér arca, az agg pásztor ráncos teste „élethű”. Élethű szerintem a filmkép, ha nem kívülállóként szemlélem, ha magával ragad, ha képes kiszakítani a kényelmes vagy kényelmetlen zsöllyéből.
Pasolini, akárcsak Fellini a Satyriconban vagy a Casanovában, úgy meséli el történetét, hogy annak helyszíne, beállításai, díszletei, jelmezei és kellékei – legyenek bármily ismertek turistafotókról, múzeumokból vagy bárhonnan – annyira egyediek, meghökkentsek és lebilincselőek, hogy a nézőt megragadják, és nem engedik markukból. Fölállni és kimenni csak az tud, aki szándékosan kivonja magát a varázslatból.
Az Oidipusz király nem „művész”-film; olyan műalkotás, melyet bárki élvezhet, az is, aki csak a klasszikus ókori tragédiát érti meg, és az is, aki az ábrázolás mikéntjét, a keretjáték értelmét próbálja megfejteni.
Pasolini filmjének szerintem legnagyobb erénye a tiszta, világos és epikus képi elbeszélés, mely – mint minden remekmű – többrétegű. Ez a film, és a hozzá hasonlók közelítik meg legjobban a művészet egyik funkcióját, a Stanislaw Lem és más sci-fi-írók által elképzelt és jövendölt igazi szórakoztatást, azt az élményt, hogy a néző utazhat az időben. Az időutazó részese lesz a történelemnek, valódi veszélyek fenyegetik, de ugyanakkor tudatában van „időnkívüliségének”.
Dominus Péter üzemmérnök
Budapest
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7891 |
