Mezei András
Gyerekkorunkban embert és házat rajzolunk papírra tollal, ceruzával. Pálcikaemberkék, skatulyaházacskák mutatják családban, óvodában, mi az, ami leginkább a szemünk előtt van abban az életkorban, amelyben homokvárakat építünk, de mindez elfelejtődik bennünk. Lesüllyed. Leszorítódik. S később is; legfeljebb csak az épülő épületek, állványzatok, daruk, kőmívesek kerülnek érdeklődésünk fókuszába egy-egy pillanatig, s nem gondolunk az építészre. Se gyerekkorunkban, se később.
Mit érnek ezek a tornyok, kupolák, a már-már csak felülnézetből látható téridomok? – Nézem a várost a Gellérthegyről gyakorta napos, tiszta időben. Gyönyörködöm, s velem turisták tíz- és százezrei állnak meg itt, mintha csak éppen ezért a látványért érkeztek volna Budapestre. Persze, a régi várost nézik. A város „feleslegeit”, melyek „funkciótlanul” szolgálják a szépet: tehát sokak szerint nem szépek s nem kívánatosak a kissé távolabb, de még a látóhatáron belül épülő új lakónegyedek tömbjeiben, melyekben már mintha nem is volnának külön házak...
Mennyit érnek városunk régi tornyai-kupolái? A kérdésre az IBUSZ dollármilliókban adhatja meg a választ. Mert nemcsak a szívnek, nemcsak a léleknek hasznos az ember alkotta szép mint „felesleg”: egy-egy „öncélú” remekműért érdemes fölmenni a Gellérthegyre, a Halászbástyára. Ezek tartják el az idegenforgalmat, éppen úgy, mint a klasszikusok legjobbjai a festészetet, a költészetet, a prózát. Minden más művészeti ágban tudjuk már, mit érnek a „tornyok”, „kupolák”, templomok”, „középületek”, csak mintha a minden művészetek szülőanyját, az építészetet nem látnánk, nem akarnánk látni a jelenben. Csak mintha az építészt mint művészt, még annyira sem értékelnénk, mint egy harmadik vonalban verselő költőt.
Akikre rálátok innen a magasból: halottak. Külön arcuk van mégis, saját síremlékük az épület; kőbe álmodott eszme. A tegnapi jelennek alkotók, akik a jó hagyományok továbbvivői lehettek, mégis a jövőnek, a mai mának dolgoztak. Nem véletlenül, de tudatosan. Nézem őket és néznek engem: ez ilyen szakma. Eleve feltételezi a jövőbelátást. Nincsen utólagos korrekció. – Én pedig, a valószínű jövőbe tekintve, kérdezem: mi a lakótelepek jövője? Az a holnap, amit már ma is ismerhetünk: lakótelep-sivatagok fölött lapos tetőkre lát a kontinensek fölött a repülő ember tengertől tengerig. A jellegtelenség, az egyformaság útvesztőiben „mosódnak el az országhatárok”. Fel kell tenni a kérdést: milyen jövőt hagyunk magunk után, ha a politikusok világszerte nem bíznak az építészekben mint művészekben, ha rosszul értelmezett prakticizmussal ők maguk döntenek egy jövőtlen jelen nevében? Ha nem kellenek többé házak mint remekművek, mert a robbanásszerűen népesedő világ más szépséget követel: a biztos fedél, az ivóvíz, a szennyelvezető csatorna, a fűtés praktikus szépségét követelik milliók, milliárdok: enni, jóllakni, lakni akarnak! Itt. Most. Ebben a világszükségben pedig nem lehet „művészkedni” – mondják a városatyák, a politikusok. Mondják az építészek is külön-külön a magukét: hogyan dolgozhatnának a mai gondok szorításában mégis a jövőnek... De közreműködő készségüket nemigen veszik észre. Szolgáltatásaikat alig-alig veszik igénybe, holott, ha továbbra se vonják be őket a döntések előkészítésébe – a harmadik világ, az emberiség előtt álló feladatok megoldhatatlanok lesznek!
Ezt, látni innen a Gellérthegyről? Ha láthatni, akár innen is, mégsem a pesti panoráma, hanem a tévé, a Mexikói jegyzetlapok hozták ide a szobámba a világ építészeit, azokat a nyilatkozókat, akik visszafogottan, frázisok nélkül prófétálnak süket korunknak. Acapulcóban, az Építészek Nemzetközi Szövetségének kongresszusán, 500 ezer építész nevében szóltak, és én itt és most, nem csak őket dicsérem, hanem a Mexikói jegyzetlapok készítőit is, azt mondom: éljen! Erre való a tévé! Egyik legfőbb műfaja a képernyőnek ez a közvetítés, hogy ne csak a Gellérthegyről, hanem akár egy műhold magasából tekinthessünk a világ városaira úgy, ahogy ők, az építészek teszik művészetük emelkedett szellemiségével, – a kormányzatok azonban mintha nem tekintenék művészetnek az építészetet, hanem csak szakmának. Kivitelező Vállalatnak. A minden póztól, hangzatosságtól tartózkodó nyilatkozatok szemérmesen takarták el a próféciákat. A mai De profundis-t, holott a világ egyik legszebb épületkomplexusában, Acapulcóban összegyűlt építészek: a mélységből kiáltottak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7887 |
