Kulcsár Mária
Stílus vagy modorosság? Mitől olyan kiábrándítóan hasonlóak a hetvenes évek olasz politikai krimijei? Kipróbálhatnánk egy játékot: ha kivágnánk néhány jelenetet a legérdekesebb filmekből, s ezeket összeragasztanánk, az eredmény biztosan egy új, kerek történet lenne, izgalmas, aktuális, még a becsületes mondanivaló sem veszne el. Választhatnánk egy részletet az 1977-es Goodbye és ámen című filmből is, például CIA ügynökök, kémek és kémelhárítók összecsapását egy római szobában, az amerikai nagykövet találkozását az őrült gyilkossal vagy az olasz felügyelő megalkuvását a nagyhatalommal.
Damiano Damiani filmjének legnagyobb erénye a távolságtartás, mellyel a történetet figyeli, a száraz pontosság, mellyel azt közvetíti. Gondosan válogat a krimicsinálás jól bevált eszközei között, nem használ feleslegesen félelmet keltő, figyelmet elterelő effektusokat, a „nagy csavarokat” is maguk az események produkálják. Ez a ridegség – mely a közbeavatkozás, a csoda legkisebb reményétől is megfosztja a nézőt – teszi hátborzongatóvá a filmet. Az aktuális politikai mondandónak – egy nagyhatalom mesterkedéseinek hatása kisebb és egészen kicsi országok életére – még aktuálisabb probléma ad teret: az értelmetlen terrorizmus, ártatlan túszok életének kockára tétele.
Talán éppen ez a túlzott naprakészség, e filmek tucatjainak vetélkedése a legújabb politikai és kriminalisztikai események ábrázolásáért kérdőjelezi meg értéküket. Az ilyen versengés hírlapírók dolga, játékfilmmel nem lehet napihíreket közölni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7881 |
