Láttuk még

Sorsok

Józsa György Gábor

Újabb partizánfilm? Nem az.

Német katonák állnak valahol Jugoszláviában a fényképezőgép előtt. Fiatalok, tegnap talán még iskolába jártak, ma egyenruhát viselnek. Nem sokkal idősebbek, mint az a másik fiatalember, aki alig tud elmenekülni, amikor rátámadnak a falujára. A szüleit puskacső elé állítják. Favágók német hullákat fosztogatnak. Egyikük sebesültet talál, fél napon át cipeli, de mire a falujába ér, azt „pacifikálták”. A fiatal partizán kivégzett szülei házát kifosztva találja. Szenvtelen – módszerességgel összeszedi, amit a falubeliek széthordtak. Amikor szinte minden együtt van, megterít és fölgyújtja a házat.

Nincs itt összefüggő történet, sem megdicsőült hősök, sem gonosz fasiszták. Predrag Golubović filmje a háború hétköznapjait mutatja be Branislav Pantić hol döbbenetesen tárgyilagos, hol torokszorongatóan szubjektív kamerájával. Sorsokat. Embereket, akik belefásultak a pusztításba, a pusztulásba. Végig némán. Csak egyszer szólal meg egy német tiszt: „de hát miért, Schulz?”, kérdezi katonájától, aki lerakja fegyverét, és a kivégzőosztagból átáll a kivégzendők közé.

A háború nem katartikus élmény, nem „tisztítótűz”. Embertelen.