Antal István
Szirtes András, ember a felvevőgéppel, bányászlámpával a homlokán, aki talán azért él, hogy legyen mit lefilmeznie.
Jonas Mekas, a hatvanas évek elején, a legbotrányosabban fogadott Warhol-filmek bemutatásakor azzal érvelt a filmek értékei mellett, hogy Warhol, nem törődve a filmnyelv elfogadott fejlődésével, Lumière-ig vezette vissza a tekercseinek életet adó hatásmechanizmusokat. A pillanatnyi megdöbbenés vagy megdicsőülés érzetének kegyelmében részesítette nézőit: érzéki bizsergéssel minősítette a moziélményt. A futuristák által felismert belső nézői monológ absztrakt jellegét fokozza a végletekig ez a gyakorlat; olyan hamar szétnyílik az absztrakciós olló, hogy akkor még a legspontánabb kódrendszer is csak az elemeit keresi.
Ma az ember legfeljebb a peep-show-ban él át hasonlót. Feltéve, hogy elég romlott és animális ahhoz, hogy egy az egyben élje meg mindazt, amit kukucskálás közben mutogatnak neki, vagy elég finom, költői lélek annak érzékeléséhez, hogy amit lát, az nem valóság, csak imitatív balett, ritualizált idézése azon gesztusoknak, melyek elvezethetnek egyeseket a testetlen nemi élet örömeihez. Jótékony a sötét, és a fény a bűn. Az eredendő bűn az absztrakció. Kultúránk Altamirája foszlik vissza a semmibe, valahányszor valaki a kabinajtón kilép.
Az ember a felvevőgéppel ma Magyarországon Szirtes András. Bányászlámpával a homlokán, hogy lássa a sötétben a kurblit meg az ósdi szerkezetet (ami, persze, a film fiatalsága – és még egyéb dolgok – okán egyáltalán nem avíttabb, mint az úgynevezett magyar ipar általános állaga), olvasni tudja a szöveget, és bejelölni a mozitérben magát, hiszen a vetítésnek ez a módja performance, mint ahogy a régi mesterek is járták a vidéket, vetítettek és forgattak (ugyanazon gépen), kirakták a kalapjukat vagy tornadresszes kislányukat egy ócska tálcával. Jó esetben jutott még kardnyelőre, volt füstölt hurkaszag, lábfújtatós harmónium vagy tangóharmónika, ha fütyültek, abbahagyták, ha újráztak, visszafűzték a ledarált tekercset, azon volt a falu rossza, a rosszlány vagy a pap, egy átutazó pamutügynök vagy gárdistacsapat.
Nekem ugyan Mèlies a nagy kedvencem, sőt talán a legnagyobb, romlott varietéköltészettel, impresszionista, kispolgári álmokkal, amelyekben lakályos csodákkal van tele a világ. De az „instant gratification” elismerem, éppen a lakályos máz hiánya miatt, a sokkal és a sikollyal együtt a Lumière-fivérek által megjelölt filmezési módszer eredménye. Mèlies-ben éppen azt szeretem, amit a későbbi médiatörténetben a legjobban gyűlölök: a manipulációt. Talán azért, mert Mèlies-nél ez még annyira bumfordi, emberközeli és a személyes kiszolgáltatottságból oly közvetlen módon táplálkozó, hogy egyben önszuggesztió. A privát navigáció része.
Szirtes András, költői túlzással, azért él, hogy legyen mit lefilmeznie. Saját, végtelen hosszúságú naplófilmjének rögzítője és hőse. Emellett, a filmes szakmának, technikáknak és technológiáknak, a nyersanyagok mutatóinak és a műszaki lelemények határainak olyan nívójú ismerője és olyan megszállottságú kutatója, hogy a hazai filmesek közül a margó mindkét oldaláról csak Tóth Jánoshoz meg az elhunyt Gujdár Józsefhez tudom hasonlítani. Villanyszerelőként kezdte, és a teljes kísérleti filmes univerzumban megkülönböztetett helyet foglal el. Az amerikai Sidney Petersonon és persze a világ legliberálisabb kultúrközegében élő lengyeleken kívül nem is tudok megnevezni senkit hasonló háttérrel. Illetve a Lumière-fivéreket, akik két személyben egyszerre teremtették meg a szakmát és a szakmánkívüliséget. Ez már a történet elején sem egyértelmű és tiszta. Méhes rögtön elszállt (ha nem is művészeti) álomgyártóként, Edison tudatosan maradt a szakmán kívül, Émile Cohl volt az első, aki művésznek vallotta magát.
Mi következik ebből Szirtes helyzetére nézvést? Nyugodtan vallhatja műveivel, hogy a mozgóképes előadások ugyan nyilvánvalóan a kultúránk, de egyáltalán nem biztos, hogy a művészeti kultúránk részei. Sőt, meggyőző érvekkel bizonyítható, hogy ezeket az előadásokat a magas kultúrával szemben, a minőségi kultúrából kiszorultak hiánypótló táplálékaként hozták létre. Szirtes a legnagyobb lelki nyugalommal rühellheti az e századi (a romantika utáni) modern kultúrát és az abból építkező szolgáltatóipart, figyelheti anyagi, és megélheti élményei természetét, az azokban keletkező spontán gratifikációt, nem bóklászik művészi álmok által frusztrált filmverklisként, hogy olyan filmeket készíthessen, amelyeket Mekas „művészi avantgárdnak”, Kubelka „fesztiválgiccsnek” titulált.
Szirtes András bebizonyította, hogy Magyarországon független filmes csak független ember lehet, és hogy ennek a függetlenségnek feltétele az előítéletektől, a kisstílű csiki-csuki összefüggésektől (lásd: lobbizás) való távolmaradás.
A nyilvános filmvetítés százéves születésnapjára készülő Lumière-parafrázisok meglévő darabjain nevetve és sírva csak azt kívánom neki, hogy szedje össze azt a minimális pénzt, ami a befejezéshez kell. De már az alkotófolyamat is mű: az egymás mellé sorolás esetlegessége olyan jóleső feszültséget teremt, hogy mi is megdicsőülünk nézőként.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=788 |
