Bakács Tibor Settenkedő
Peter Delpeut századeleji délsarki expedíciók dokumentumfelvételeiből varázsolt elő fantasztikus-misztikus „Verne”-filmet.
Hogy mi az út (Do), arról Lao Ce az igazat mondja. Maga az értelem, okosnak tapasztalat, szerénynek bölcsesség. Istenhez vezető önmagunk megteremtése. Bizonyos, hogy aki elindul az úton, az nem azonos azzal, aki megérkezik. Aki az úton jár, él; tehát idővel megsemmisül. Aki nem választja az utat, az nem választ semmit, s nincs is, aki válasszon, mert ő maga nincs. Az utat tagadni annyi, mint magunknak ellentmondani.
Tehát menni kell. Hajóra szállni, mint itt, nézni a hullámok közé fulladt napsugarakat. Bámulni a hegyesedő jégzátonyokat, csodálni a dermesztő északi fényt. Akkor volt jó élni, mikor még remélhette az ember, hogy az utak, melyek lába alatt összefutnak, szétágaznak a végtelenben. A végtelenben pedig ott van Ő. Egyeseknek elviselhetetlen rémület, másoknak az, aki értelmet ad a bolyongásnak.
Peter Delpeut Tiltott ösvényében erről szól a maga egyszerű szavaival, de az öregkor fáradt szépségével, egy matróz. Egy túlélő, aki az Antarktiszon megtalálta s látta a túlvilág vörösen fénylő kapuját. S nemcsak látta a titkot, hanem haza (haza: ahol a rend és a megszokás uralkodik a természet felett) is hozta filmtekercsekbe csomagolva igazát. Dokumentum. Bármit beszélhet a messziről jött ember, de az emulzióban fogva tartott fizikai világ bizonyítja a lehetetlent. Vagy fordítva: a képek hazudhatnak, de akkor mi értelme az olyan emberi beszédnek, mely a fizikai világ mögötti igazságot hihetetlenként állítja. Így válik értelmezhetetlenné fikció és dokumentum ellentéte. Ezekkel a szavakkal nem jutunk messzire.
Peter Delpeut (aki a Holland Filmarchívum munkatársa) eredeti, sarkkutatók által készített századeleji archív felvételeket használ föl lírai fikciójához. Nem azért telepít ilyen jellegű konceptuális csapdákat, mert a forma szabad játéka vonzza. A mesélés hitelessége kívánja meg, hogy Amundsen, Scott, Shackleton expedícióit „értve” lássuk. A tiszta esztétikumon túl kell jutnunk, hogy megértsük azt az antropológiai kényszert, mely a halált is kívánó ember hódítási vágyában munkál. Az esztétikum „sokkal” inkább a talált tárgy, a ready made ontológiai státusában munkál. Egy meglelt tárgy szépsége és igazsága mindig erősebb egy spekulatív úton létrejött kreációnál. Ezért találják meg a filmtekercseket 1941-ből keltezve.
Nemcsak a dolog régisége, a jelentől való függetlensége ad hitelt a karcosan villódzó mozgóképeknek, hanem az is, s főképpen az, hogy érintetlen. Nos, Delpeut ezért igazi zsivány. Hiszen megteremti művének ontológiai státusát, majd észrevétlenül belenyúl. Például a vágás által személyes történetet kreál. Ehhez Jules Verne modora felel meg a legjobban, hát a dokumentum fölé irodalmi stílust rendel. Minden igaz, hisz látom és hallom. Semmi sem igaz, hisz csak látom és hallom. Míg nem én magam vagyok az út, nincs teljesen bizonyosságom, hinnem kell az úton járóknak.
Meg merem kockáztatni, hogy a Toldi moziban, a Titanic Fesztiválon vetített Delpeut-mű az év egyik legjelentősebb mozgóképi élménye volt. A forgalmazók kalandkedvétől függ, hogy vajon föllelik-e a tekercseket az idő mélyén. Majd meglátjuk. Vagy nem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=787 |
