Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A Cseh és szlovák filmek XVIII. fesztiválján (Kassa/Koąice, 1980.) a magyar vendég számára először is a közönség érdektelensége volt a meglepő. Mert a magyar film rosszul áll ugyan a látogatottsággal s alacsony a nézőszáma, de a pécsi fesztiválon egyik vetítésre sem lehetett simán bejutni, s a versenyfilmekért a pesti Tanács moziban is majdnem verekedtek.
A kassai premiereken jótékony nyugalom honolt, s ezt csak részben tudta ellensúlyozni a díszruhás tűzoltók és katonazenekarok jelenléte (szó szerint: bent a moziban).
A három csehszlovákiai filmgyárban (Prága: Barrandov, Pozsony: Koliba; és Gottwaldov) mintegy negyven film készül évente. Tekintélyes szám, ami azonban a minőséget illeti, (s ezt mind itthoni moziélményeim, mind kassai fesztiváltapasztalatom birtokában merem mondani) a nagy hagyományú csehszlovák filmgyártás még mindig nem talált magára.
A sematizmus klasszikus éveiből (és klasszikus tantételeiből) mi leginkább a konfliktusmentességre emlékszünk. Hogy a dolog mennyivel bonyolultabb, azt épp a fesztiválon látott kevésbé sikerült filmek példázzák. Van ezekben minden, még konfliktus is, fölösen! Meglepő gonddal adagolják a lélek (meg a dramaturgiák) mérnökei, s arra is ügyelnének, hogy a több felől ólálkodó didaktikus-tankönyvízű tanulságokat elkerüljék. A konstruált helyzet hullámaiba vetett papírfigurák azonban törékeny csónakként hánykolódnak a tantételek Szküllái és Kharübdiszei között. Nincs nekik, szegényeknek, egyetlen elhihető pillanatuk vagy mondatuk. Már amikor bánatosan, gondoktól gyötörten avagy munkára készen megjelennek a vásznon, már akkor hiteltelenek – valóságos rejtély, hogy csinálják? Ezekben a filmekben, bár a cselekmény mindig a közélet, a munka kérdései körül forog – minden a magánügy szintjén marad, a gyári és hivatali gondok éppúgy mint a „szerelmi szál”.
Szomorú volt találkozni az Ecce Homo Homolka rendezőjének, Jiři Papouąeknek új produktumával, egy sanyarú és mégis sótlan álvígjátékkal, s szomorú volt annak „örvendezni”, hogy Jaromil Jireą igénytelen anekdotafüzére egy vidékre kerülő ügyvédről nem ízléstelen és végignézhető (A nyúl-ügy). A legtöbb filmben (legyen az történelmi vagy mai tárgyú) szembeszökő és bántó szakmai-mesterségbeli bizonytalanságok, ügyetlenségek hökkentettek meg vagy lankasztottak el. Talán csak a rangidős Jiři Krejčík tud „megcsinálni” még – amúgy jó konzervatív eszközökkel – egy kosztümös filmet: ilyen volt a pompázatos, nagyigényű életrajzfilm egy nagy cseh operaénekesnőről (Az isteni Emma).
De hol vannak az egykori a többiek? A nosztalgia merőben terméketlen dolog, inkább előre szeretnénk nézni: hol vannak az újak, a jövő tehetségei?
A kassai fesztivál azért mindkét kérdésre adott biztató választ. Úgy látszik, még a legszürkébb időszak művészete sem maradhat mentes a valóság érintésétől. Věra Chytilová filmjét délelőtt, rossz időpontban vetítették. (Jellemző apróság, hogy az egyik külföldi vendég számára a rendezőnő neve is ismeretlenül csengett!) Chytilová filmje, a Panelsztori az életre, a világra, a valóságra vágott ablakot. Ritkán lehetett zavartalanul nevetni a fesztiválon, de ennek a lakótelepi történetnek a vetítésekor talán már azon is nevettünk, hogy miért nem nevetünk. Az igazi humor nyugtalanít: ilyen a Panelsztorié is: nem jópofa anekdotafüzér (bár epizódok cserepeiből épül föl) – olyan nevetést fakaszt, amelytől született humortalanoknak borsózhat a háta.
S íme régi emlékeinkből lép elő a másik „visszatérő”, a szlovák Juraj Jakubisko, a hatvanas évek egyik legtehetségesebb ígérete (Krisztus-évek, 1967). Hosszú szünet után első filmjét forgatta azóta. Ez a film – Építs házat, ültess fát! – rendkívül dinamikus képi nyelvével tűnt ki a bágyadt mezőnyből. A történet itt is ijesztően tanmeseízűnek ígérkezett, ám a rendező erős tehetsége, a film ritmusa, színészi játéka, emberi-társadalmi hátteret forrón sugárzó képsorai egyszerűen „elfújták” a konstruált álvalóságot. Jakubisko ledobta magáról a kölcsöngúnyát. Fogalmam sincs, hazai környezetben, a kassai atmoszféra nélkül hogyan hatna ez a film. Talán van olyan jó, hogy itthon is felkapnánk rá a fejünket.
S az újak? Az igazán most indulók?
Nem tudom, hogy látott-e Forman-filmet a huszonöt éves Karel Smyczek. Mindenesetre némi jótékony merészség és önbizalom fűthette, ugyanis első filmje, a Libácskák egy textilgyár leányszállásán játszódik. Szemtelen bátorság kell ehhez, ám ennek az elsőfilmes fiatalembernek jutott a tehetségből is. Nem mondom azt, hogy „majdnem” formani filmet csinált, mert a „majdnem”-ből feleslegesen sokat lehet kiolvasni.
Smyczek amúgy sem epigon: mércéje persze nem olyan magas, mint (bevallott?) mesteréé, filmje inkább könnyed, mint mély, de képsoraiból megkapó együttérzés árad (empátia, mondanák a lélek-, sőt társadalomtudósok). A rendező semmi újat nem talált ki, könnyes-nevetős tizenhat éves „hősnői” kedvesek voltak, s a film legapróbb viccein is tiszta szívvel lehetett nevetni. Nevetett is a közönség: ezen az estén telt meg csak igazán a mozi – megérezték?
A Libácskák megnyerte a fesztivál nagydíját. Sokáig nem felejtem el záró- (és nyitó-) jelenetét. Kihaltan ásító, hajnali munkásszállás-folyosók. Egyszerre éktelen sivalkodás. Minden felbolydul, rohanva keresik a bajbajutottat. S amikor körbeveszik, a sikoltozó lányka vihogva bevallja: „Csak azért sikítottam, hogy ne legyen ilyen nagy csönd.”
Valamiképpen a művészetnek is ez az egyik szerepe ebben a világban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7868 |
