Szilágyi János
Az Úttörőélet Törvényének 6. pontja:
„Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik.”
Harmincegy évvel ezelőtt – 1949-ben – kitüntető feladattal bíztak meg néhány, a Színművészeti Akadémia filmrendezőképző szakára járó fiatalembert. Az volt a dolguk, hogy készítsenek egy egész estét betöltő játékfilmet, amely az ifjúság életével, pontosabban az úttörők mindennapjaival foglalkozik. A fiatal művészek természetesen lelkesen láttak munkához: nem mindennapi buzgalommal írták a forgatókönyvet, aztán hihetetlen szorgalommal és kitartással leforgatták a filmet, illetve... A filmet nem engedték befejezni, dobozba került, aztán az egész anyag elveszett.
Az Úttörők című filmből nyilvános vetítésen tehát soha senki egyetlen kockát nem láthatott, mert a film újszülött korában meg is halt, s ma már csak emlék, elsősorban azok számára, akik létrehozták, akik mindent megtettek, hogy alkotásukkal „megváltsák” a világot.
– Mit gondol, miért éppen abból az osztályból választották ki a későbbi Úttörők című film alkotóit, ahová ön is járt?
– Talán azért, mert ez volt az első teljes főiskolás évfolyam a felszabadulás után. Ide tartozott többek között Makk Károly, Kovács András, Fehér Imre, Nádasy László. Révész György és mások. Mindannyian úgy éreztük, nekünk történelmi küldetésünk van, ennek az ifjú gárdának kell megváltania az egész elrohadt, szenilis, burzsoá magyar filmgyártást. Mi annyira egyet akartunk, oly közösen gondolkodtunk, oly világosak és egyértelműek voltak a céljaink, hogy teljesen egységes csapatot alkottunk, még azt sem restelltük, hogy egyenruhát hordjunk. Amerikai repülős kezeslábasokat szereztünk valahonnan, és belehímeztük, hogy F. F. CS., azaz Főiskolás Filmgyártó Csoport. Ha a Filmgyárban ebben jelentünk meg, Keleti Mártontól kezdve mindenki elkezdett remegni, hogy itt a vég, mert megjöttek a forradalmárok, és a fejükre döntik az egész gyárat.
– Önök tényleg akartak valamit, vagy csak egy hímzésre járt a kezük?
– Nekünk az volt a legfőbb szándékunk – ebben megingathatatlanok és egységesek voltunk –, hogy létre kell hoznunk az új, a demokratikus, a szabad és szocialista magyar filmgyártást. Akkoriban ugyanis nem beszélhettünk erről, legfeljebb amolyan félig átmentett, félig átöröklött torz valamiről, ami olyan volt, mint egy Contergan bébi, se keze, se lába.
– Mégis kik ápolták ezt a torzszülöttet, kik voltak a filmrendezők?
– Nagy név volt Gertler Viktor, aki a főiskolán is tanított, és akit megfenyegettünk, hogy ha nem mond le a tanári állásáról, akkor levetítjük a Hazugság nélkül című nevetségesen ostoba filmjét, amit egy erdélyi harisnyagyáros pénzén készített még 1946-ban. Aztán ott volt Keleti Márton, meg Bán Frigyes, akinek ugyan sikerült a csoda, mert megcsinálta a Talpalatnyi földet, de ezt elismerve és tudomásul véve sem mondhattuk, hogy létezik egy filmrendező-garnitúra.
– Ezért esett Önökre a választás?
– Ezt én nem tudhatom. Csak annyi biztos, hogy Hont Ferenc – aki a Filmgyár művészeti vezetője volt, és akinek állandóan fantasztikusan merész ötletei voltak – szemelt ki minket erre a munkára, és az ő javaslata volt az úttörőtéma is. Úgy gondolta, hogy fontos társadalmi és politikai igény a legifjabb nemzedékről filmet készíttetni a legfiatalabb filmesekkel, ő volt a mi menedzserünk, ő volt a mi csapatunk edzője. Persze nem kellett nagyon győzködnie minket, hisz bennünk maradandó nyomot hagyott a Valahol Európában gyerekserege. Valamilyen módon abban a filmben mindannyian részt vettünk. Makk Károly asszisztenskedett, én is tettem-vettem valamit, meg a többiek is ott tébláboltak. Nem véletlen hát, hogy Radványi Gézának mi voltunk a kedvenc osztálya. Egyszóval a Valahol Európában számunkra már az új filmet jelentette, és függetlenül személyes közreműködésünktől, nagy hatást tett ránk. Mi tehát ezt az elvadult gyerekcsapatot, ezt a bandát, ezt a gazdátlanul kószáló sereget akartuk a filmben megnevelni magunknak, a jó ügynek, a holnapnak, vagyis az úttörőéletnek.
– Amit mond, olyan, mint egy megemészthetetlen vezércikk.
– Ma már valóban olyan, de több mint három évtizede számunkra ez gyönyörű és felemelő történet volt. Mert azért volt ennek a filmnek története, ami dióhéjban annyi, hogy az úttörők szeretnék maguknak megnyerni ezeket a magányos farkasként élő suhancokat, ám azoknak jobban ízlik saját csavargó és bizonytalan létük, mint az úttörők kivasalt életformája. Ekkor az úttörők elhatározzák, hogy közéjük furakodnak, és belülről próbálják fellazítani e fiatal srácokból összeverődött csoportokat, hogy azok végül is rájöjjenek, úttörőnek lenni sokkal jobb.
– És tényleg kiderült, hogy: „Sej, haj úttörőnek lenni mindig jó”?
– Szándékaink szerint igen, de furcsa mód, csak amikor a film nagy része már elkészült, vettük észre, hogy mindazok a jelenetek, amelyek a „meghódítandók” között játszódnak, tele vannak élettel, bájosak, kedvesek, pajkosak, örömteliek, szemben az úttörőkkel, akik utálatosak, unalmasak, merevek, komorak, s a legnagyobb esemény számukra a zászlófelvonás, meg a sorakozó. Későbbi vádlóink a fejünkhöz vágták, hogy mi szándékosan állítottuk be ilyennek az úttörők életét, nehogy valakinek is eszébe jusson magára kötni a piros nyakkendőt. Ez természetesen nem így volt, sőt... Csak egyszerűen naivak voltunk, és hittünk a dolgokban.
– Rendben van. Naivak, meg lelkesek voltak, és vakon hittek abban. amit csináltak. Ám mindezt tudomásul véve sem értem, hogy volt merszük elvállalni ezt a munkát; miből gondolták, hogy tanuló létükre képesek megcsinálni egy nagyjátékfilmet?
– Hályogkovácsok voltunk. A forgatás alatt döbbentünk rá, hogy mit is csinálunk, hogy mi is az a filmkészítés, hogy ez micsoda felelősséggel jár. Az elején azt hittük, nekünk máris óriási rutinunk van, hisz – mint említettem – dolgoztunk már filmforgatáson, bár csak amolyan kibicként, akiknek semmi sem drága, akik csak szurkolnak, hogy a napfényes jelenetnél ne essen az eső, vagy a színész ne bukfencezzen le a lóról, amikor átugrat egy sövényt. A munka haladtával mind gyakrabban szembesültünk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy igencsak kezdők vagyunk, akiknek egy-egy jelenet beállításánál az a legfőbb elfoglaltságuk, hogy lázas semmittevésbe kezdjenek egészen addig, amíg a másik ki nem talál valamit, amíg valamitől el nem tud indulni a gépezet. De annyira akartunk, annyira hittünk és annyira bíztunk egymásban, hogy ha kezdetlegesen is, ha botladozva is, ha – mai szemmel nézve – felkészületlenül is, mégiscsak leforgattuk a filmet. Talán az segített át bennünket minden akadályon, hogy külön-külön, és együtt is arra gondaltunk, az volt a sziklaszilárd elvünk: a nehézségek arra valók, hogy legyőzzük őket.
– Aztán mégis vesztesként hagyták el a pályát.
– Ha maradhatok ennél a hasonlatnál, mi a pályát győztesként hagytuk el, legalábbis azt hittük, hogy nagyszerű gólokat rúgtunk, és mámoros hangulatban vonultunk az öltözőbe, ahol aztán kiderült, hogy semmi nem érvényes. A filmgyár nagyvetítőjében ugyanis a csaknem kész filmet (mindössze néhány forgatási nap volt hátra) megnézte egy bizottság, s amikor felgyulladt a villany, mi szerény mosollyal ültünk, várva az ovációt, a meleg kézszorításokat, az őszinte gratulációt. Ehelyett halálos csendben, dermesztő mozdulatlanságban, vészjósló pillantások kereszttüzében, nyomasztó légkörben gubbasztottunk ott összezárva. Éreztük, hogy valami nagy bajt csináltunk, de fogalmunk sem volt, hogy mit.
– Megint ez a sajátos naivság. Nem tűnt fel önöknek, hogy miközben az úttörőélet szépségeit ecsetelgetik filmjükben, azalatt egy Rajk László nevű embert, és néhány társát perbe fogják, s erről önöknek naponta elítélő nyilatkozatokat kell tenniök a sminkesek, a kábelesek és a világosítók előtt?
– Két malomban őrölünk. Ezt a kort, ezt az irracionális időszakot csak egységében lehet vizsgálni, tehát nem volt külön Rajk-ügy és mondjuk egy Úttörő-film ügy. Mi hittünk abban, hogy Rajk bűnös, de ő tudta, hogy nem az. Mi a filmmel kapcsolatban ártatlannak éreztük magunkat, és égbekiáltó igazságtalanságnak tartottuk, hogy minket ezzel-azzal vádolnak, mást magyarázva bele a jelenetekbe, mint amilyen mondanivalót a mi szándékaink és hitünk szerint hordoztak.
– Mik voltak a vádak?
– Azt varrták a nyakunkba, hogy mi előre megfontolt szándékkal, rafinált módon, a filmművészet eszközeit felhasználva tudatosan politikai kárt okoztunk, mert ahogy mi bemutatjuk az úttörőket, az a mozgalom tökéletes lejáratása. Persze, ha most, harminc év múltán megnéznénk ezt a filmet, nyilván rendkívül szájbarágónak, elviselhetetlenül naivnak, émelyítően romantikusnak, és nevetségesen gyermetegnek tartanánk. De mindezek nem szerepeltek a dühös és elítélő felszólalásokban, csak a dolog tartalmi része.
– És a „bűnjelet”, vagyis a filmet önök nem használhatták fel védekezésre, nem vetíthették le más körökben?
– Nem. A filmet mi akkor láttuk utoljára; végképp kivették a kezünkből. Minket pedig, akik addig a főiskola politikai vezetői voltunk, – félreállítottak, éppen hogy megtűrtek, magyarán megbélyegzett figurákká váltunk.
– Mi maradt meg hát ebből a filmből? Csak a megbántottság, a meg nem értettség, az igaztalan vádak, a sértődések?
– Több. Emlékek egy korról, egy olyan korról, amit mi is alakítottunk, például ezzel az azóta elveszett filmmel. Megmaradt ezen kívül néhány gyenge minőségű fotó, meg egy lelkesítő induló, ami az Úttörők dala volt. Ezt én átmentettem A tanú című filmembe, ott is úttörők éneklik. Egyébként ennek a dalnak, ami így kezdődik: „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd….”, én írtam a szövegét, és később ez lett az ország egyik legismertebb, legtöbbet énekelt és énekeltetett indulója. Ma már nem éneklik. Ezt egyébként csöppet sem bánom.
– Ön hogyan került ehhez a filmhez, hisz már „öregebb” volt, mint a többiek; tudniillik akikről Bacsó beszélt, a főiskola második évfolyamára jártak, míg ön annak a csapatnak volt a tagja, amelyet elsőként toboroztak össze a felszabadulás után.
– Más is volt a szerepem, mint az övéké. Én ugyanis csak a film előtörténetéhez tartozom. Tudni kell, hogy mindezt megelőzően csináltam már egy filmet Gyerekváros címmel, ami az utcagyerekekről szolt. Ez volt a főiskola első önálló filmje. Mindenki büszke is volt rá, egészen addig, amíg nem jött egy szovjet rendezőnő, aki megnézte, majd kijelentette, hogy művem formalista. A film ezzel halálra ítéltetett, de bennem, úgy látszik, továbbra is megbíztak, mert Hont Ferenc, aki lehetőleg nagy nyilvánosság előtt szeretett váratlan kijelentéseket és megnyilatkozásokat tenni, egy ízben hozzám fordult és azt mondta: „Banovich! Maga fogja megcsinálni az első ifjúsági játékfilmet.” Enyhén szólva megriadtam, mert egyrészt a tojáshéj még rajta volt a fenekemen, másrészt a magyar filmgyártás abból állt, hogy a világosítók az üres műtermeket takarították. Ennek ellenére, vagy éppen ezért rögtön igent mondtam. Természetesen, mint annak idején minden ilyen tevékenység, ez is kollektívan ment, tehát csöppet sem csodálkoztam, amikor Hont először Bacsót, aztán Fehér Imrét, végül Makk Károlyt is bekapcsolta a munkába.
– Milyen körülmények között kezdtek dolgozni?
– Ha jól emlékszem, valahol Szentendre környékén szereztek nekünk egy csodálatos kis házat, ahová beköltöztünk, és éjjel-nappal írtuk a forgatókönyvet.
– Felhőtlen együttműködés volt?
– Igen, egészen addig, amíg egyszer valami apró-cseprő ügyben fel nem kellett mennem a filmgyárba, ahol véletlenül összeakadtam Hont Ferenccel. Érdeklődött, hogyan halad a munka, milyen elképzelések rajzolódtak ki, és így tovább. Kitüntetve érezvén magam, hogy ennyire törődik velünk, aprólékosan beszámoltam mindenről, vázoltam elképzeléseinket, és néhány ügyben tanácsát kértem. Hont figyelmesen és türelmesen végighallgatott, majd váratlanul azt kérdezte, ismerem-e a Cserkész-parancsolatokat, pontosabban annak X. pontját. Igen – válaszoltam –, a cserkész mindig igazat mond. A főnök beleegyezően bólintott, majd némi hatásszünet után ismét egy kérdést tett föl, mégpedig arra vonatkozóan, hogy van-e az úttörőknek hasonló előírása. Ezt nem tudtam pontosan, de azt mondtam neki, hogy valószínűleg van, mert ezek etikai alapkérdések, teljesen függetlenül attól, hogy cserkészeknek szajkózzuk őket vagy úttörőknek. A világ egyik gyerekének sem szabad azt tanítani, hogy hazudj – tettem hozzá. Hont Ferenc megrovóan rám nézett, majd kijelentette, hogy tévedek, mert az úttörőknek csak bizonyos történelmi kategóriákban kell igazat mondaniok. Fiatal voltam és heves, hát indulatosan vitába szálltam vele, miszerint én ezt az elméletet nem tudom, és nem is akarom elfogadni. Pedig magának az a kötelessége – vágott vissza Hont –, hogy erről csináljon filmet. Ezt én hazugságnak tartom – feleltem. Hont ajtót mutatott. Így váltunk el.
– Végleg?
– Nem, bár azt hittem, kirúgnak. Mindenesetre két-három napot vártam, de miután nem történt semmi, szépen visszamentem szentendrei „kastélyunkba”, és tovább dolgoztunk.
– Rögtön beszélgetésünk elején utalt rá, hogy részvétele az Úttörők című filmben más volt, mint a többieké. Már akkor kíváncsivá tett, hogy mi az Ön történetének a vége. Lehangoló, vagy happy enddel fejeződik be?
– Nézőpont kérdése. Abban a hitben éltem ugyanis, hogy ezt a filmet én rendezem majd. Kiderült, hogy tévedtem, mert egy alkalommal Makk Károly valamilyen megjegyzést tett a forgatókönyvre, aminek az volt a lényege, hogy teljesen mindegy, miként írjuk meg azt a részt, azt ő úgysem veszi be a filmbe. Ekkor vált számomra világossá, hogy engem kigolyóztak. Fogtam a kalapom, és elmentem. Attól kezdve, és azóta sem tudom, mi lett a filmmel, hol, milyen körülmények között forgatták, és hogyan múlt ki
– Mielőtt bármi konkrétumot kérdeznék a szóban levő filmről, szeretném megtudni, hogy véleménye szerint ilyen távlatból, ennyi év után, képes-e pontosan és tárgyilagosan beszámolni a történtekről?
– A kérdés jogos, mert ezt a sztorit már annyiszor elmondtam az elmúlt negyedszázad alatt, hogy egyes elemei kifényesedtek, mások megfakultak, tehát bármennyire is igyekszem objektív és pontos lenni, a történet valószínűleg nem lesz teljesen hiteles, de mindenképp az én történetem lesz.
– Mi volt az oka, hogy ennek az alkotó közösségnek – kimondva vagy kimondatlanul – egy csapásra ön lett a vezéralakja. Tehetségesebb volt, mint a többiek; esetleg rámenősebb, megbízhatóbb?
– Nekem volt a legnagyobb filmgyári gyakorlatom, Mielőtt a főiskolára kerültem, már jó néhány filmben asszisztenskedtem, de tanulmányaim alatt is sokat dolgoztam, akkoriban ugyanis sokkal rugalmasabban kezelték az efféle kérdéseket, tehát szakmai munkára könnyen elengedték az embert. Ma már képtelen vagyok megítélni, milyen képességekkel rendelkeztem akkor, de abban biztos vagyok, hogy a filmkészítés praktikus oldalát, a technikát, a szervezést és sok más egyebet talán én tudtam a legjobban.
– Az Úttörők elkészítésének lehetősége váratlanul érte önöket, egyszerűen az ölükbe pottyant, mint valami szerencsés nyeremény?
– Ezt a kérdést nem lehet elválasztani attól, hogy az akkori Főiskola vezetése rendkívül aktív és dinamikus, célratörő és kockázatvállaló volt. Például, hogy Soós Imrével, Ferrari Violettával és Horvát Terivel bemutatták az Ifjú gárda című színdarabot, azt jelezte, hogy ezekkel a nagyon tehetséges, de rendkívül gyakorlatlan, ám határtalanul lelkes, odaadó emberekkel is be lehet robbanni a régi színházi világba, lehet produkálni valami újat, valami mást. A mi filmünk is ezt a szándékot, a főiskola térnyerési ambícióit jelezte, amikor is a manapság szokásos vacakolás helyett a tett volt az elsődleges: az, hogy csinálni kell valamit. Ez az igény persze egybeesett a korral.
– Akkoriban kik, milyen szempontok alapján fogadtak el egy forgatókönyvet, ez esetben az Úttörőket?
– A Pártnak volt egy filmpolitikai bizottsága, oda kellett benyújtani a már kész könyvet, és ők döntöttek annak további sorsáról. Emlékszem, aznap tárgyalták Háy Gyula Forró mezők című forgatókönyvét is, így hát tanúja lehettem annak, amikor azt mondták neki, hogy „látja Háy elvtárs így kell forgatókönyvet írni, ahogy ezek a fiatalok csinálják”. Ezzel természetesen nem minősíteni akarom az ő munkáját, csak mint érdekességet említem, hogy érzékeltessem, milyen előjelekkel és kilátásokkal indult a mi filmünk.
– Akkor már tisztázva volt, hogy Ön rendezi a filmet?
– Természetesen. Amikor munkához láttunk, már ki voltak osztva a szerepek, miszerint Bacsó, Banovich, Fehér és én írom a könyvet, majd a későbbiekben én rendezem a filmet. A könyv elfogadása után elkészült a költségvetés, majd összehoztuk a stábot. Az operatőr Pásztor István lett, aki kezdő filmes volt ugyan, de mindenki benne látta a jövő nagy operatőrét. Első asszisztensnek Hintsch Györgyöt választottuk, bár ő nem járt főiskolára, én régről ismertem, s tudtam, hogy nálam nagyobb gyakorlattal rendelkezik. Kaptunk egy remek fővilágosítót, Örsi Bélának hívták, a művészeti vezető pedig: Hont Ferenc.
– Vele milyen viszonyban volt?
– Meglehetősen jó kapcsolat volt köztünk, annál is inkább, mert én Radványi Gézát barátomnak tekinthettem, és ők ketten Radványi lakásán készítették elő a magyar filmgyártás államosítását, ott olvasták el a forgatókönyveket, ott beszélték meg a legkülönbözőbb anyagi és szervezési teendőket, tehát minden ott dőlt el, és én ezeken a megbeszéléseken néhányszor részt vettem. Tehát a hivatalos viszonyon túl személyes kontaktus is kialakult közöttünk. Csak az okozott problémát, hogy én sokkal gyakorlatiasabban gondolkoztam. Ha filmről volt szó, akkor én beállításokról, világításról, színészekről és hasonlókról beszéltem, Hont Ferencnek pedig mindig elméletei voltak, még a büfét is eszmei síkon közelítette meg. De végül is megszoktuk egymást, nem volt sok konfliktusunk emiatt. Nem is nagyon lehetett, lévén én 22 éves kezdő, ő pedig tekintélyes vezető.
– Beszéljünk arról, hogy az Úttörők mit jelentett az Ön szakmai pályafutása szempontjából.
– Ez a film nagy ajándék volt számomra, mert vagy három hónapig forgattuk, és körülbelül a második hónap végére tanultam meg, hogyan lehet egy filmet közepes szinten lebonyolítani. Olyan volt az a néhány hónap számomra, mint egy intenzív tanfolyam, ahol az ember mindent a saját bőrén, de az állam költségén tanul meg. Minden reggel oda kellett állnom a stáb elé, és mondani valamit, ami nem ment könnyen, mert eddig ahhoz szoktam, hogy asszisztensként én hajtok végre parancsokat. Volt tehát egy gyakorlatlan rendező, aki utasításokat adott egy kezdő, ám hihetetlenül jó képességekkel megáldott operatőrnek, feladatokat adott egy gyakorlatlan, ám rendkívül igyekvő első asszisztensnek, és néha lopva, segélyt kérő tekintettel ránézett egy rutinos, öreg rókára, a fővilágosítóra, aki odasétált hozzá és diszkréten azt mondta, „Karcsikám ezt ellenfényben csináld”, vagy „Karcsikám, ide nem szükséges fahrtsínt építened’’. Szóval gyakran megsúgta, hogy mi a következő lépés, és én akkor a homlokomra csaptam, hogy oh, hát persze, tulajdonképpen erre gondoltam én is.
– Most már tudjuk, hogy hiábavaló volt a nagy igyekezet, mert a film meghalt. De mikor kezdett agonizálni?
– Mialatt mi se látva, se hallva dolgoztunk, megalakult a minisztérium kebelén belül a Filmfőosztály. Tehát a megrendelő és az elfogadó szerv kettévált. S mivel ennek az osztálynak e film elfogadása, vagy el nem fogadása volt az első önálló tevékenysége, fontos volt, hogy mit dönt, mert ezzel meg is határozta a karakterét, minősítette önmagát. Ez 49 ősze...
– Már a Rajk-per után?
– Ezt nem tudom pontosan. A Rajk-per rádióközvetítését, ahol Rajk, emlékezetemből máig kitörölhetetlenül beismeri, hogy ő ellenséges ügynök, antikommunista, becstelen áruló, a Normafa panzióban hallottam a film forgatása alatt. Döbbenetes pillanat volt. Nem hiszem, hogy érdemes vagy ildomos most azt feszegetni, hogy ki mit gondolt vagy mit mondott akkor...
– Azt viszont jó lenne felidézni, megfordult-e a fejükben, hogy ezzel az eseménnyel együtt, illetve ennek hatására a film helyzete is megváltozhat, munkájukat megkérdőjelezhetik.
– Akkor mi még nagyon tapasztalatlanok és tudatlanok voltunk, csak később kezdtünk sejteni valamit. A baljós jelek közül az első az volt számunkra, hogy Hont Ferenc filmgyári állása kezdett meginogni. Ettől zavarba jöttünk, mert éreztük, hogy ezzel filmünk léte is veszélybe került. Egy szép napon közölték velünk, hogy a filmmel egy ideig álljunk le, majd megbeszéljük, hogyan tovább stb. stb.
– És mi lett a filmanyag sorsa? Valóban elveszett, vagy elképzelhető, hogy ismeretlen okból megsemmisítették?
– Áh, csak a szokásos ügyviteli hanyagságról volt szó. Sokáig kerestem, kerestük az anyagot, de a legapróbb nyomra sem bukkantunk, ami segítségünkre lehetett volna. Kár, hogy így történt, mert most objektíven lemérhetnénk, hogy mit produkáltunk akkor, és mire emlékezünk most.
– Ha valami csoda folytán mégis előkerülne a film, felszabadult jókedvvel, vagy némi szorongással ülne be a vetítőbe?
– Erre most nem tudok válaszolni. Az viszont egészen biztos, hogy a többiekkel, az akkori csapattal nézném meg az Úttörőket. Bár ebben sem vagyok biztos, mert mostanában az ember nem tudja előre, hogy mit gondolna, mit tenne holnap.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 23-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7866 |
