Faragó Vilmos
Hallván arról, hogy a Kállai István–Szalkai Sándor páros filmet készít Kojak Budapesten címmel, arra gondoltam, hogy paródiát akarnak csinálni. Valami jópofa marháskodást. Végignézvén azonban a Kállai István–Szalkai Sándor páros Kojak Budapesten című filmjét, arra kell gondolnom, hogy szatírát akartak csinálni. Valami sírva-röhögtető torzképet. A szatíracsináláshoz önként kínálta alaphelyzetét a téma: márts meg egy lakmuszpapír-Idegent valamely társadalmi közegben, s a bőréről olvasd le a társadalmi közeg sírva-röhögtető lenyomatát. Külföldi ősminta: Gulliver, a földrajzilag messziről jött Idegen, akinek bőrén saját angliai társadalmának torzképe rajzolódik ki. Hazai ősminta: az Új Zrínyiász szigetvári hőse, az időben messziről jött Idegen, akinek bőrén a század végi magyar társadalom torzképe rajzolódik elő.
Kojaknak New York az otthonos közege. Abban is a manhattani alvilág. De Budapest mint közeg? Akárha a budapesti alvilág is? Kojak pompás Idegennek ígérkezett. Ekkor azonban dramaturgiai (vagy dialógustechnikai?) gond támadt: hogyan csillogtassa nyomozózsenijét és nőcsiklandozóan nyers beszédmodorát Kojak, ha csak annyit tud magyarul, hogy oké? Vagy manhattaniül karattyol és akkor nem értjük, vagy csak egyetlen szót hajtogat, akkor meg kukajani lesz, kinevetjük. És itt lépett be a kabaré-ősminta a szatirikusnak szánt alaphelyzetbe. Legyen ez a Kojak külföldre szakadt hazánkfia – mondhatta a szerzőpáros. Egy magyarjani, aki Kócsag tizedes néven rendőrként szolgált a Rákóczi téren, mielőtt a szakadtságot választotta volna. (Hehe.) Akkor nyugodtan beszélhet magyarul, elég, ha csak annyit tud manhattaniül, hogy oké. (Ha meg utána jön Pestre egy original New York-i gengszter, az ne tudjon beszélni, az legyen süketnéma.) Adjunk neki egy pesti hullát, s míg a bűnügyben nyomoz, mellékesen úgy leleplezi a magyar társadalom sírva-röhögtető torzulatait, hogy csak na.
Igen ám, de ez a Kócsag-Kojak már nem lehet olyan pompásan idegen. Ez egy cinkos félidegen, egy beavatott, ennek nincs oka – hitele – rácsodálkozni a hazai torzulatokra, ez nem lakmuszpapír, ez egy sárgult átszállójegy a Rákóczi térről. Nem is találkozik hát sírva-röhögtető torzulatokkal. Csak életünk úgynevezett „kisebb-nagyobb bosszúságai” jutnak neki, a hatvanas évek kabarémodorában. Ezeket leplezi le. A gyilkosságot – a világhírű pesti geofizikus szívhalálát – a budapesti Patyolat okozta. Mert ügyfelének szmokingját női fürdőköpennyel cserélte el. A budapesti HKI. Mert csempézői az alkoholizálók lassúságával dolgoznak. A budapesti építőipar. Mert a lakás falain áthallatszanak a szomszédok, a geofizikus nem tud aludni. A budapesti liftszerelők. Mert a geofizikus bent ragad a liftben. A budapesti Gázművek. Mert a ház előtt légkalapáccsal bontatja a járdát. A budapesti utcanévadók. Mert oda-vissza keresztelik az utcákat. A budapesti telefon. Mert rosszul kapcsol. A budapesti Posta. Mert rosszul kézbesít. A budapesti taxis. Mert válogat az útvonalakban. A budapesti cipzárszolgálat. Mert csak elad, de nem javít. Ennél lejjebb aztán már nem is lehet menni. Fölbukkanván e Rákóczi téri szökőkút-medence-mélységből, Kojak azért megkockáztat egy szatírába illő feltevést, megkérdezi a hazai rendőrtiszttől, egykori felettesétől: Nincs-e az események mögött egy ördöngös valaki, aki elintézte, hogy a lift megálljon, a kézbesítő tévesen kézbesítsen, s a cipzár elromoljon? Magyarán: nincs-e „életünk kisebb-nagyobb bosszúságai” mögött vagy rajtuk túl valami tetten érhető, valami csakugyan sírva-röhögtető társadalomszerkezeti torzulat, valami szatirizálásra igazán érdemes? A rendőrtiszt azonban elfelejtette, amit a szemináriumon tanult, azt válaszolja, hogy nincs. Pedig azt tanulta, hogy minden társadalmi okozatnak – még „életünk kisebb-nagyobb bosszúságainak” is – mélyebb társadalmi okai vannak.
Ennyi jó színészt ritkán láttam vergődni méltatlan kabaré-séma szerephelyzetben. Még verbális humor sem jutott nekik! Feszengve ültem végig a másfél órát, az kínálkozván egyetlen szórakozásul, hogy előre kitaláljam: melyik séma, milyen bemondás következik. Mert hiába gondolom én, hogy a szerzőpáros szatírát akart csinálni az alapötletből. Bizony csak marháskodás sikeredett belőle. És ez is: jópofaság nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7822 |
